Sokoldalúsága előtt tisztelegve Herman Ottót az utolsó magyar polihisztornak és a madarak atyjának is nevezték. Zoológiai szakmunkákban nevének rövidítése: „Herman”.
Miskolcon kezdte iskoláit, és fiatal kora ellenére majdnem beállt az 1848–49-es forradalom és szabadságharc katonái közé. A szabadságharc leverése után a bécsi politechnikumban mérnöknek tanult, de ezt családi okok miatt nem tudta befejezni. Bécstől is meg kellett válnia, hiszen nem jelent meg a kötelező sorozáson, ezért büntetésből 13 évre besorozták katonának, ahonnan csak nagy szerencsével tudott hamarabb leszerelni.
Nem volt diplomája, de önszorgalmának köszönhetően korának egyik jelentős természettudósa, és a kiegyezés utáni magyar politikai élet fontos közszereplője lett. Újságíróként és országgyűlési képviselőként a polgári haladás útján járt és Kossuth Lajos eszmei világát követte. Az autodidakta tudós gyűjtőmunkái mellett rengeteget tanult, eredményeit pedig rendszeresen közzétette. Talán legnépszerűbb műve A madarak hasznáról és káráról című könyv, amely rövid idő alatt több kiadást is megért, további jelentős művei A magyar halászat könyve I–II. és a Magyarország pók-faunája I–III. kötetek.
Felvidéki szász családba született, Herrmann Károly kamarai orvos (sebész) és Hammersbergi Ganzstuck Franciska első fiúgyermekeként. Apja a családi énekeskönyv első lapjára ezt jegyezte be fia születésekor: 1835. június 26-án este fél hatkor megszületett fiunk, Carl Otto.
Nagy családba érkezett, négy lánytestvére után elsőszülött fiú volt, majd később született még egy fiútestvére, aki ötéves korában meghalt, valamint további két húga. A család német nyelvű volt, hétéves korától kezdett magyarul tanulni, tizenkét éves koráig csak németül beszélt. Szülőhelyéről, a felvidéki Breznóbányáról 1847-ben költöztek át a Miskolc melletti Alsóhámorba. A természettudomány szeretete volt talán a legnagyobb öröksége, amit apjától kapott. Herrmann Károly ugyanis szerény jövedelméből, de tisztességben nevelte népes családját, és minden egyéb feladata mellett a természetnek is élt. A maga korában jelentős ornitológusnak számított, és a korszak vezető tudósaival, Christian Ludwig Brehmmel, Johann Friedrich Naumann-nal és Petényi Salamon Jánossal tartott fenn levelező kapcsolatot.
Hamar kiderült róla, hogy szilaj és vad természetű, aki ha csak tehette, a természetet járta, ahonnan tücsköt-bogarat és pókokat is begyűjtött. Fára mászott megfigyelni a madárfészkeket, és apja mellett megtanulta, hogyan kell madarat preparálni. Anyja persze mindentől óvta gyermekét, például egyszer télen eldugta a csizmáját azért, hogy hátha majd ezzel otthon tartja. Fia látva, mi történt, nem tudott mást tenni, mezítláb ment ki a jégre. Az ilyen esetek persze azzal jártak, hogy meghűlések és apró sérülések nem kerülték el, és már egészen fiatalon romlani kezdett a hallása.
Iskoláit Miskolcon kezdte az ágostai hitvallású esperesi középtanodában, hogy ne kelljen naponta begyalogolnia a városba, apja egy iparoscsaládnál szállásolta el, és étkezését a menzán oldották meg. Tanára volt Máday Károly, aki a tudományok mellett az igaz hazaszeretetre nevelte, és követendő példát mutatott azzal, hogy tevékenyen kivette a részét az 1848–49-es forradalom és szabadságharcból. A forradalmi hevület nem véletlenül őt is elkapta, és még csak tizennégy éves volt, amikor jelentkezett honvédnek. Azt hallotta ugyanis, hogy a tüzérségnél fiatalabb fiúkat is felfogadnak ágyútisztogatónak. Egy barátjával megszökött otthonról, hogy a szabadságharc katonája lehessen. A véznácska ifjút azonban hazaküldték, főleg azért, mert hiányzott apja írásbeli beleegyezése a katonai szolgálathoz. Ez a fajta magyar öntudat, és nemzeti ragaszkodás végigkísérte életét késő aggkoráig. Magyarságát azzal is jelezte, hogy német származású nevét megkurtítva használta a Herrmann helyett ő Herman-nak írta. Első keresztnevét, a Károlyt elhagyta, és helyette a másodikat, az Ottót használta. Élete végéig Kossuth Lajos híve maradt, akit később többször meglátogatott torinói száműzetésében.
A szabadságharc leverése olyannyira megviselte, hogy felhagyott a tanulással, és Miskolcon egy helyi lakatosmester segédjeként, majd később a korompai gépgyár munkásaként dolgozott. Apja talán egyet is értett ezzel az iránnyal, hiszen saját szegénységük okán orvosnak valószínűleg nem akarta és hasonló okok miatt tanárnak sem, aztán a természet kutatása meg főleg nem adhatott volna megélhetést fiának, ezért azt gondolták ki közösen, hogy mérnököt faragnak belőle. 18 éves korában Bécsbe utazott és beiratkozott a bécsi politechnikum előkészítő tanfolyamára. A mérnöki pályát azonban kettétörte apja 1854 tavaszán bekövetkezett halála. Hat leánytestvérével maradt édesanyja további tanulmányait már nem tudta anyagilag támogatni, ezért géplakatosként dolgozott egészen 1856-ig. Természetszeretete azonban itt is megmutatkozott, hiszen amikor a gyár olajszagú műhelyéből kiszabadult, akkor a bécsi természetrajzi múzeumban, az úgynevezett császári Naturalienkabinettben töltötte minden szabadidejét. Itt ismerkedett meg a rovartan kiemelkedő svájci kutatójával, Carl Brunner von Wattenwyllel. Sokat tanult a mestertől, akivel együtt gyűjtötték és preparálták a rovarokat. Brunner figyelt fel arra, hogy milyen jól rajzol, és elkészíttette vele a rovartani dolgozatainak illusztrációit. Az itt szerzett tudás köszön vissza később híres pókmonográfiájában, vagy a Magyar halászat könyvében látható Herman-illusztrációkon.
Bécsben nem érezte magát teljesen egyedül, hiszen bejáratos volt a Mayer családhoz, ahol a családanyát „meine liebe Wiener Mutter”-nek (bécsi édesanya) szólította, míg őt „Wurmdoktornak” (bogárdoktornak) hívták. Itt érte az első szerelem is, hiszen Fräulein Kapellert a szó nemes értelmében a barátnőjeként tisztelte. De a kialakuló idillt megzavarta, hogy nagyothallására hivatkozva nem jelent meg a kötelező sorozáson, mivel azt gondolta, „az osztráknak nem fogok szolgálni”. Ez a fajta passzivitása azonban visszaütött, mert szökevénynek nyilvánították, és 1857-ben kényszerrel a sorozóbizottság elé állították. A katonaorvos nagyothallását egyszerű szimulálásnak minősítette, és büntetésként 12 évre besorozták katonának.
Katonai szolgálatát Zólyomban két évig tartó katonai kiképzéssel kezdte, majd egységével a dalmát tengerpartra vezényelték. Ebben az időben már őrmester, hiszen elöljárói felismerték, hogy igazi kincs a laktanya embertelen és zord világában. Olyan katona volt, aki gyöngybetűkkel írt, mindent meg tudott fogalmazni, miközben több nyelven beszélt és példás precizitás jellemezte az apró ügyességet igénylő feladatok végrehajtásában. Ezek után nem lehet csoda, hogy hamarosan írnoki feladatokat végezhetett és az ezredirodán nélkülözhetetlen lett. A dalmáciai szolgálatának eredménye, hogy láthatta Fiumét, Zárát, és Raguzában két évet tölthetett el.
Herman Ottó és felesége (Wartha Vince fotója, 1885)
Herman őrmester a laktanya zárt világát úgy viselte el, hogy a tenger szerelmese lett, és kimenői során a tengerpartot kutatta.
„Követtem az apályt, megláboltam a dagályt; néztem a sirály lenge röptét, mellyel a hullámszínét követte. Gyermekéveim legszebb álma – sok szép tengeri csiga! – beteljesedett…”
Ezekről az időkről és az itt szerzett élményeiről később a Vasárnapi Ujság hasábjain Adriai képek című cikksorozatában számolt be.
A büntetésként kirótt 12 évi katonai szolgálatból nagy szerencséjére korábban kiválhatott. Olyan becsülettel és szorgalommal látta el ugyanis feladatait, hogy az ezred parancsnoka, I. alezredes, amikor megkapta saját Bécsbe szóló kinevezését – ahova nem vihette magával –, megkérdezte, hogy mit tehet Hermanért. „Eresszenek engem haza!” – volt gyors válasza, és pár nap múlva, 1861. szeptember 7-én már obsitos bakaként utazhatott hazafelé.
A seregből négy év, tizenegy hónap és két napos szolgálat után sikerült leszerelnie, és folytathatta természettudományi vizsgálódásait. Az Adriáról hazaérve Alsóhámorba néhány hónapig kikapcsolódásként a Bükk-vidék területén vadászott és madarakat preparált. Ekkoriban újra fellángoltak a nagyhatalmak elleni forradalmi mozgalmak, és Herman is fellelkesült, hogy most már ő is harcolhat az elnyomók ellen. Bécsen keresztül Észak-Olaszországba utazott és csatlakozott a Milánó környékén harcoló olasz szabadcsapatokhoz. 1862-ben továbbment Lengyelországba és részt vett a januári felkelésben. Itt lőtték át carbonari kalapját, amit aztán a haláláig megőrzött. 1863-ban kiábrándult abból, hogy a forradalmi mozgalmak nem tudtak átütő sikert elérni, hiszen elmaradt az általános nemzeti felkelés, ezért inkább visszatért Magyarországra.
Herman Ottó horgászaton (1888)
Hazatérése után Kőszegen két társával „fényirdai műtelep”-et alapított, és a csődbe menetelig fényképészként dolgozott. Itt ismerkedett meg Chernel Kálmánnal, akinek ajánlásával 31 éves korában a Brassai Sámuel igazgatta kolozsvári Erdélyi Múzeum Egylet preparátora lehetett. Itt olyan vehemenciával vetette bele magát a tudományos életbe, mintha pótolni szerette volna minden addig elfecsérelt idejét. Tanulni és alkotni vágyott. Méhelÿ Lajos így írt róla:
„Herman Ottó nem volt céhbeli zoológus, amit ugy kell értenünk, hogy nem ment át a zoológiai disciplinák egységesen kimüvelő hatásán és nem szerezhette meg a zoológiai ismereteknek azt az alapját, mely rendes körülmények közt a sikeres, önálló munkásságnak elengedhetetlen föltétele. Ámde reá e tekintetben sem lehet a szokásos mértéket alkalmazni, mert, ámbár autodidakta volt, akinek önszerezte ismeretkörében mesés értékek mellett itt-ott nagyobb hézagok is akadtak, ez utóbbiakat bámulatos könnyüséggel tudta kitölteni, vagy legalább áthidalni. Ezt pedig szinte öntudatlanul, őserejü zsenialitásával érte el, mert elméjének élessége mellett, ha tudásában valamilyen hiányt vett észre, nem nyugodott, mig azt tökéletesen ki nem egyenlitette; ha pedig az összefüggések hosszu sorozata miatt nem tehette, akkor – a lángelmék rendes szokása szerint – uj magyarázattal, vagy elmélettel tudta a szükséges kapcsolatot létrehozni. Ilyen esetekben nagy segitségére volt gazdag képzelőereje, ugy hogy – ha nem is mindig – szinte ösztönszerüen fején találta a szöget.”
– Méhelÿ Lajos
Kolozsvári tartózkodása során gyakran járt színházba, ahol rossz hallása miatt az első sorból nem csak az előadást figyelte, hanem a művésznőt, Jászai Marit is. Kettejük kapcsolata 1871-ben kezdődött, és 1872 tavaszáig tartott. Levélben kérte meg a színésznő kezét, aki igent mondott, de mégsem léptek házasságra, mert Mari a Nemzeti Színházba szegődött.
Herman Ottó és Csóri kutya
Nehézsége is akadt bőven, hiszen hiába volt a fizetése több, mint a pályázaton elnyert évi 300 forint, hiszen ekkor már 600-at kapott, amit kiegészítettek 200 forint szállástérítéssel is. Mégis folyamatosan anyagi gondjai voltak, és Brassaival kiéleződött személyes ellentéte miatt otthagyta a múzeumot, és politikai szárnypróbálgatásai keretében újságíró lett. A Magyar Polgárnál megjelenő írásaiban útirajzokat, társadalmi vonatkozású kisebb cikkeket írt, de például jelentősebb megnyilvánulása volt, hogy szimpatizált a párizsi kommünnel. A helyzet azonban azt hozta, hogy 1872-ben úgy látta jobbnak, ha elhagyja Kolozsvárt és máshol keresi a boldogulást. 22 krajcárral a zsebében, a vállán vadászpuskájával, kíséretében hűséges társával, Csóri kutyával indult útnak, és majdnem eljutott Afrikába, de végül a magyar fővárosban kötött ki.
1875-ben Trefort Ágoston ugyanis kinevezte a Magyar Nemzeti Múzeum állattárába őrsegédnek, ami nem jelentett ugyan nagy jövedelmet, de legalább hivatali lakáshoz juttatta a múzeum földszintjén.[11] Itt a Természettudományi Társaságtól kapott megbízásból hatalmas gyűjtőmunkával összeállította, majd megírta Magyarország pókfaunáját és a magyar halászat történetét. 1877-ben létrehozta és tíz évig szerkesztette a Természetrajzi Füzeteket. A madártan nemzetközileg elismert tudósaként számos könyvet írt a madarakról. Jelentős volt munkássága a néprajz, a nyelvészet és a régészet terén is.
Kivette részét a közéletből is: 1879–1883 között Szeged, 1893–1896 között Miskolc, majd Törökszentmiklós függetlenségi párti országgyűlési képviselője volt. Politikusként is szót emelt a természettudományi ismeretek terjesztéséért, mert elvei szerint a természetben felismert harmónia segíthet jobbá tenni a társadalmat.
1885-ben vette feleségül fiatal barátjának nővérét, a nála húsz esztendővel fiatalabb Borosnyay Kamilla (1856–1916) írónőt. Az avasi református templomban esküdtek meg. Felesége nagy segítsége volt rosszul halló férjnek, mindenhová elkísérte és segített feljegyezni a fontosnak tartott dolgokat. Vele húzódott vissza a házasságkötéskor vásárolt lillafüredi nyaralóba, a Pele-lakba.
1913.
Élete alkonyán
Igazi tudós ember volt, és csak idősebb korában emlegette többet azt a hiányosságát, amit édesanyja is megmondott, hisz azt szerette volna, ha diplomát szerez, mert akkor lesz igazi ember belőle: „igaza is volt az én édes Anyámnak. Nem is lett belőlem ember. Se diplomám, se semmim…”
75 éves korában a József körút és a Baross utca kereszteződésében a szinte már alig halló, gondolataiba feledkező tudóst elütötte egy villamos. Az elszenvedett sérüléseiből szerencsére felépült és újra aktívan írhatott, de a baleset után két évre kisebb szélütés is érte. Ettől keze reszketőssé vált, és csak óriási akaraterejének köszönhetően tudott megint írni, hogy elkezdett néprajzi tanulmányait befejezhesse. 1914 novemberében jelent meg a magyar pásztorok nyelvkincsét bemutató munkája. Nem volt ő városba való, hiszen nagyothallása miatt számtalan urbanizációs veszély leselkedett rá. 1914. december elején egy hideg téli nap délelőttjén megint közlekedési balesetet szenvedett, ekkor egy teherhordó szekér ütötte el a Múzeum körúton.
Bal alsó lábszára tört el, ami nem lett volna magában végzetes, de lábadozás közben a sok fekvéstől tüdőgyulladást kapott, és szívbénulás következtében december 27-én meghalt. 1914. december 29-én, a Földművelésügyi Minisztérium saját halottjaként, evangélikus szertartás szerint Budapesten temették el. Bárczy István főpolgármester a főváros nevében díszsírhelyet ajánlott fel a Kerepesi Úti temetőben (IX. tábla, I. sor 85.). Entz Géza mondta a búcsúbeszédet a Királyi Magyar Természettudományi Társulat, a Magyarhoni Földtani Társulat Barlangkutató Szakosztálya és a Magyar Földrajzi Társaság nevében. Budapesten az első világháború miatt temették el, 1965-ben hamvait Miskolc város tanácsa elhozatta, hogy végakaratának megfelelően a felsőhámori köztemetőben helyezze el és ott leljen örök nyugalomra.
Herman Ottó nevéhez fűződik a magyar őskőkorszak-kutatás, és a magyar tudományos barlangkutatás megindítása, mivel a Miskolcon talált szakócák alapján ő állította elsőként, hogy éltek ősemberek Magyarország területén. Termékeny természetrajzi írói munkássága mellett mint tudományszervező is jeleskedett, hiszen 1877-ben alapította, és tíz évig szerkesztette a Természettudományi Füzeteket, továbbá 1893-ban alapította és haláláig szerkesztette a ma is megjelenő Aquila madártani folyóiratot. Közzétett tanulmányai közül több mind a mai napig forrásként is használható. A Magyar Ornitológiai Központ alapító igazgatója, a Magyar Néprajzi Társaság alapító tagja, majd később elnöke. 1879 és 1886 között az Országgyűlés munkájában függetlenségi párti képviselőként vett részt. A természettudomány érdekében végzett munkássága elismerésre méltó, politikusi tevékenysége jelentős, és mindezek mellett az igényes ismeretterjesztés egyik magyarországi megteremtője volt.
Számos forrásértékű természettudományi tanulmány készítője, hagyatéka összesen 5940 oldalt tesz ki. 14 könyve jelent meg, emellett mintegy 1140 cikket, tanulmányt, előadást is publikált, 36 új pókfajt írt le. Napjainkban számos iskola, egyesület viseli a nevét.
1890-ben épült egykori lillafüredi háza (amit ő Pele-laknak nevezett) egy darabig a nevét viselő turistaház, ma Herman Ottó Emlékház néven két állandó kiállításnak ad otthont. Az egyik a tudós életét mutatja be, a másik a Bükk-vidék élővilágát. Budapestről 1965-ben hamvait Miskolc város tanácsa elhozatta, hogy végakaratának megfelelően a hámori temetőben helyezze el. Síremlékét Varga Miklós miskolci szobrász készítette, melyet 2013-ban Kovács László miskolci önkormányzati képviselő átépíttetett, de a tiltakozások miatt visszaállították az eredeti síremléki formát. Munkásságára emlékezve évente megrendezik Magyarországon a Herman Ottó országos biológiaversenyt, és a Herman Ottó Versenyt. Emlékezetére Miskolc város közgyűlése Herman Ottó tudományos díjat alapított, amit minden évben Miskolc város ünnepe keretében adnak át. Első kitüntetettje 2001-ben Kárpáti László muzeológus volt. Halálának századik évfordulóján, 2014-ben, a Nemzeti Környezetügyi Intézet országos, állami Herman Ottó-emlékévet szervezett a tudós és munkássága tiszteletére. A 100. évforduló alkalmából Miskolc város közgyűlése 2014-ben posztumusz díszpolgári címet adományozott számára.
2014 decemberében a Duna Televízió megkezdte a tudósról szóló, négyrészes dokumentumfilm-sorozatának vetítését Herman Ottó, az utolsó magyar polihisztor címmel.
És egy igaz történet:
Miért írunk magyarul? Amikor Brehm Alfréd, Az állatok világa híres könyv szerzője 1879-ben Budapesten járt, sehogy sem akarta elhinni Herman Ottónak, hogy a kékcsőrű kacsa nálunk is költ a Mezőségen. Csak a bemutatott pelyhes fiókák győzték azután meg. – Hát miért nem publikálja ezt – kérdezte – hiszen ez nagyszerű! – Régen megtörtént már. – Hol? – A Magyar Akadémia kiadásában. – Magyarul? – Igen. – Hja, akkor el van veszve. Miért nem írnak önök németül? – Én részemről azért nem – felelte Herman Ottó tréfásan, mivelhogy nagy híve volt különben a többnyelvű publikálásnak, – mert többet akarok tudni a németeknél. Mi tudniillik mindent tudunk, amit a németek írnak s azon kívül még azt is, amit magyarul írunk s amiről, mint ezt a ruca is bizonyítja, a németeknek fogalmuk sincsen.
BUDAI ÉVA rovatvezető
(forrás: wikipedia)
Kapcsolódó oldalak:
Legfrissebb hozzászólások