Orbán Ottó költő
1963
(Fotó: Hunyadi József / Fortepan)
Orbán Ottó kisgyermekként, alig 9 évesen veszítette el édesapját a második világháború legvégén. 1945 után félárvaként a Sztehlo Gábor vezette Gaudiopolis-Örömvárosban nevelkedett. Miután érettségi vizsgát tett, többszöri próbálkozást követően vették fel az ELTE Bölcsészettudományi Karának magyar–könyvtár szakára. Betegsége miatt csak 3 szemesztert végzett el, kórházba került, s később már nem folytatta tanulmányait, diplomát nem szerzett. Ettől kezdve szabadfoglalkozású író.
Már egészen fiatalon, diákkorában kezdett verseket írni, hamarosan „csodagyerekként” tartották számon. Első kötete 24 éves korában jelent meg. Az ezt követő mintegy 50 kötet között a versek mellett gyerekmeséket, esszékötetet is találunk. A legnagyobb formaművészek egyike.
Az 1960-as évekbeli verseire jellemző az erős, közvetlen érzelmi telítettség, mely elsősorban a háborús élményekből táplálkozik. Az 1970-es évek második felétől költészetében egyre nagyobb teret kapott a versbeszédben az irónia. Verseiben egyaránt megtalálhatók a hagyományos, a modern és a posztmodern beszédmódok szemléleti-poétikai elemei.
Műfordítói tevékenysége kivételesen széles körű volt, fő területei az angol–amerikai és a spanyol nyelvű költészet, de az ókortól napjainkig a legkülönfélébb nyelvekből fordított.
2002. május 26-án, 66 éves korában hunyt el.
Zalán Tibor írta róla: „A legsikerültebb Orbán-versek a jó drámaszerkezetet modellezik: a küzdelem lezajlik a verstesten belül, és a szöveg végén, lezárásként, ott a katarzis. Elme és lélek táplálása folyik, ahogy a század eleji sorsrokonnál, József Attilánál sem volt máshogy. Orbán Ottó soha nem hagyta ott a verset, ahol elkezdte, a zárásokban szinte kivétel nélkül mindig megemelte, elemelte, fölemelte, ragyogásba vonta.”
A szinte idézhetetlen mennyiségű és a fantasztikus minőségű életműből talán az ARS POLITICA című vers elejében mond magáról a legtöbbet:
ORBÁN OTTÓ: Ars politica
Költő vagyok, mi érdekelne,
ha nem a költészet maga?
A névtelen megénekelve,
a szó husa, teste, íze, szaga.
Az élet anyaga. Ha biztos
nem is, otthon ebben lehetsz.
A többi politika, piszkos,
lehangoló, kisstílű hecc.
Az igazi és a valódi
mosléknak döntött kotyvalék.
Rabló eszmék lólába lóg ki
a zsákból, mellyel e fényes kor lelép,
mert viszi magával eladni a szajrét –
s reményével majd mást hiteget,
hogy „az ifjúság megéri azt még…” –
utópiáit, a vakhiteket.
Csakhogy lehet úgy is, hogy nincs „Újra kezdjük!”,
van úgy, hogy nincs mit kezdeni,
a csillagok nem állnak együtt,
s nincs esélyünk, csak veszteni.
Most száz év csönd jön és sötétség?
Papírcsákó és máglyatűz?
És munkaeszközünk, a kétség
megőrül és ördögöt űz…?
A poklok a mennynek mattot adnak.
Az idő tapogat, mint a vak.
De nyelvünk hegyén megmaradtak
a mondatot alkotó szavak.
Én mondom, ez egy változó kor,
az ember hol nagy, hol parány.
Csillannánk meg csak, mint az óbor
egy új reneszánsz asztalán!
ORBÁN OTTÓ: TALÁLKOZÁS EGY SZELLEMMEL
Attila, lenge szellemek
között is vékonypénzű árva,
vállcsontod fehéren mered
a szégyentől sötét világba.
A fekete talpfákra rogysz,
a csillagok sínére fekszel:
repülsz és mégsem távolodsz –
csak halott vagy, de nem öregszel.
Közelről ismerlek, tudod.
Etus szemében imbolyogtál.
Szerettem unokahugod,
meztelen teste volt az oltár,
melyen lángolva áldozott
a tűzimádó fiatalság.
A család csöndben átkozott,
és félrefordult a rokonság.
Rég kihűlt botrány. Hol van ő?
Ahol vad szerelmem iránta.
Ifjúság, szépség és erő,
akár egy gyulladt fog, kirántva.
Én szemre amúgy megvagyok,
bár rokkant és ötvenöt éves,
de ha csillagom fölragyog
és körötte minden sötét lesz,
és szétrohad bennem e roncs,
a hajdan tigristestű állat,
s lepattan rólam az abroncs,
vendégül láthatnál tenálad,
a se-fönn-se-lenn semmiben,
mely életedben is hazád volt,
hol az igen-nem-nemigen
tengere lüktet, s nincs szilárd pont,
csak az a szakadt, véres ing
testeden, a szárszói csűrben,
míg léket kapva még kering,
majd elsüllyed a Föld az űrbe
ÉRDEKLŐDŐ
Apa, figyelj, most kérdezek valamit.
Te hallottál róla, hogy ez, ami itt,
ez az izé vagy, hogy úgy mondjam, micsoda,
ami innen jár le naponta oda,
vagyis úgy értem, hogy nem innen, csak itt,
és járni ugyan nem jár, ellenben közlekedik,
na szóval, hogy ez a … tudod már mire gondolok,
ez a bizonyos, nagyon is fontos dolog,
ami leginkább akkor, amikor van az a hogyhívják,
persze, lehet, hogy máshol és máskor még inkább,
ha valaki példának okáért éppen egy ilyesmit keres…
Most mitől vagy már megint ideges?
HAIKU
Negyvenhat éves vagyok.
„Bátyuska”, szólít meg
halott apám.
AZ ANGOL IRODALOM RÖVID TÖRTÉNETE
Ha Londonból Shakespeare-t kimerik,
mi marad? A limerick!
De Londonból Shakespeare-t imerni
ki meri k?
NEHÉZ ÉVEK
Egy hegedűsnek mondja hangadója:
„Bármilyen nyeszlett hang a maga dó-ja,
úgy megugrik a hang-adója,
hogy csak rázza magát a majré –
vajon a dó-ra jön-e maj ré?”
A POSTA APOSTAGON
Duna mentén híres község Apostag,
a Diners Clubban minden helyi lakos tag.
Gond egy szál se, probléma
csak abból van, hogy néha
hetekig nem talál oda a posta(g).
Budai Éva
rovatvezető
(Forrás: wikipedia.hu)
Legfrissebb hozzászólások