Dédunokájának páncélszekrényéből került elő Verne Gyula egy addig ismeretlen kézirata, a Párizs a XX. században. A Verne-hívők népes tábora meghökkenve fogadta, mert kiderült, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom XIX. századi óriását igencsak aggasztották a technika rohamos fejlődésének várható következményei.
A korai, 1863-ból származó kézirattal Jules Verne ismét meglepte rajongóit. (Magyar kiadását 1994-ben vehettük kézbe.) Az 1960. évi Párizst Verne úgy álmodta meg, mint acél-üveg tornyok és felhőkarcolók sivár tömegét. A bulvárokon expresszvonatok és gázzal hajtott gépjárművek száguldoznak, számítógépek kékesen derengő monitorai villognak mindenütt. Van telefax, sőt Verne úgy gondolta, hogy 1960-ra az általunk internet néven ismert információs hálózat is megvalósul.
Mindez a vernei fantáziát dicséri, de mondanivalójának lényege csüggesztő: a kézirat valóságos negatív utópia, amely az író szorongásait tükrözi. A Scientific American egyik számában megjelent írás (szerzői: Arthur B. Evans és Ron Miller) szerint ez a jövőkép kétség kívül vernei, de az író későbbi, borúlátó regényeinek előfutára.
Egy optimista karrierje
A Párizs a XX. században hőse egy ifjú francia, az anyagias és félelmetes, túltechnicizált Párizs lakója. Az 1960-as évben A Fény Városa helyett nyomasztó, lélektelen megapoliszban járunk, holott Verne korában az értelmiség még bízott a „Haladás”-ban, a korlátlan technikai fejlődésben, s annak szüntelen jobbító hatásában. A töretlen haladás Verne számára is tény, de következményei riasztóak.
A szerző, aki megálmodta a holdutazást, a levegőnél súlyosabb repülő járműveket, a hang- és képrögzítést, írói pályájának kezdetétől borúlátó volt. Foglalkoztatták a kataklizmák, tartott attól is, hogy a gonosz antihősök kezébe került technikai eszközök pusztulással fenyegetik a Földet. Sikeres regényeiben azonban mindig felbukkan a pozitív főszereplő, egy doktor Sarrasin, aki meghiúsítja a világuralomra törő zsarnokok terveit.
Az 1828-ban született Vernét apja a jogi pálya felé terelte, de Jules, miután Párizsban letette jogtudományi vizsgáit, irodalmárokkal és tudósokkal került kapcsolatba. Henri Garcet-val, a matematikussal, Jacques Aragóval, aki Afrikában utazgatott és fivére híres csillagász volt. Jól ismerte Nadart, a léghajózás megszállottját. Nagy hatással volt rá Fenimore Cooper, Walter Scott, de leginkább talán Edgar Alan Poe, akinek Arthur Gordon Pym, a tengerész című regényét A jégszfinx megírásával folytatta. E két vonulat, a romantikus-fantasztikus regény és a műszaki újdonságok ihlették egész munkásságát.
Az 1860-as évek elején, a nyugtalan, „fausti” ember szentül hitt a technika és a morál fejlődésében.
A fehér ember világhódító eszméit erősítette benne az egzotikus világban tett merész utazások sora. Nyugat-Európa arról álmodozott, hogy Afrika, Ausztrália és Amerika kiaknázatlan kincsei révén sosem látott fellendülést érhet el.
A XIX. század derekán a nagyközönség először fordult a műszaki tudományok és a mérnöki eredmények felé, és lelkesen figyelte a tudomány rohamos fejlődését. Verne kortársai bíztak az ipari forradalom világformáló erejében: a természettudósok és a mérnökök lettek az új hősök. A példaképnek számító férfiak vasúti síneket fektettek Oroszországban és az Andok csúcsai között, Afrikában Timbuktu titkait és a Nílus forrásait fürkészték. Nem csoda hát, hogy Verne első regénye, az Öt hét léghajón (1863) óriási siker lett. És az sem meglepő, hogy a Párizs a XX. században kézirat maradt. A korszellemnek jobban megfelelt a Hódító Robur.
Találkozás a menedzserrel
Az olvasói fantázia feltüzeléséhez kellett még valaki. 1862-ben Verne társra lelt Pierre-Jules Hetzel (1814–1886) menedzser-könyvkiadó személyében, aki világsikerhez segítette. Verne 1862-ben már-már tűzre vetette Légi utazás című könyvének kéziratát, amikor véletlenül megismerkedett Hetzellel. A könyvkiadó azonnal kiadta első művet, de nem tartotta megfelelőnek a másodikat, a Párizs a XX. században című kéziratot. Hetzel népszerűsítő folyóiratában sorra jelentek meg Verne folytatásos regényei, és mindegyikből sikeres könyv lett.
Sokszor leírták már, hogy Verne zsenije minden művében megmutatkozik. Holdutazó hősei a súlytalanság állapotában lebegnek az űrkabinban, elsőként az emberi nem tagjai közül. Sajátos véletlen egybeesés, hogy a holdutazásra induló első űrhajót a mai Cap Canaveral közelében lövi ki egy roppant ágyúból. (Vagy a zseni álmainak volt ekkora hatása?) A rakétatechnika úttörői, a német Hermann Oberth és az orosz Konsztantyin Ciolkovszkij olvasták Verne műveit, s ha Verne nem ír űrutazásokról, meglehet, az asztronautika fejlődése jó néhány évtizedet késett volna.
1870 táján Jules Verne könyveit Hetzel 35 000–50 000 példányban nyomatta ki franciául. A 80 nap alatt a Föld körül 108 000 példányban jelent meg, s angol nyelven is sikert aratott. A furcsa pár, Verne és Hetzel mindig megbeszélte a készülő regény témáját. Sokat vitáztak Nemo kapitány alakján: Verne eredetileg lengyel szabadsághősre gondolt, aki sorra süllyeszti el az orosz hadihajókat, ám Hetzel diplomáciai bonyodalmaktól tartva átdolgoztatta a kéziratot, így lett Nemoból kissé homályos célokat követő hindu hős, a brit gyarmatosítás és a nemzetközi kereskedelem esküdt ellensége.
Pesszimizmus – a haladás századában
Nehéz túlértékelnünk Verne földrajzi és etnográfiai leírásainak ismeretterjesztő értékét. Többször felbukkanó motívuma a Föld körüli utazás (Grant kapitány gyermekei, Hódító Robur). Hősei megfordulnak a mediterrán tengereken, az Etna torkában, Új-Zélandon, Dél-Afrikában, Alaszkában és Szibériában, az Amazonas vízrendszerén, a Boszporuszon, Kínában vagy éppen az óceánok mélyén.
Rajongóinak tábora ma is népes, bár vonzereje kissé megfogyatkozott. Mai olvasói fejében azonban meg sem fordul, hogy a termékeny, sokszínű író borúlátó lehetett, s idősebb korára megkeseredett emberré vált. Az 1870–71-es porosz-francia háborúban elszenvedett vereség hatása is érződött azon, hogy Verne francia olvasótábora nem szívesen vette, hogy hőse, Herr Schultze óriási „Krupp” ágyújával tör német világuralomra. A Világfelfordulás gonosz intrikusai elfordítva a Föld tengelyét meg akarják olvasztani az Északi-sarkvidék jegét, hogy hozzájussanak a jégpáncél alatt rejtőző ásványi kincsekhez. A tenger élővilágát emiatt olajszennyeződés veszélyezteti, a szárazföldek partjait vízáradat fenyegeti. Mintha ismerős lenne ez a történet is.
A mai olvasó felkapja rá a fejét, de a korlátlan optimizmus korának emberét nem érdekelte sem a kataklizma, sem a bálnák (A Jégszfinx) vagy az afrikai elefántok tömeges pusztulása (Város a levegőben). Ez utóbbi könyvet máig nem fordították angolra, s franciául is csak 4000-5000 példányban jelent meg.
Verne kissé csalódottan, de jómódban élte le utolsó éveit. Csalódottságának talán az volt az oka, hogy pesszimizmusa nem nyerte meg az önbizalomtól duzzadó franciák és angolszászok tetszését. Nem lettek olvasói azok a mérnök-hősök, akik egyenlőképp beszennyezték az amerikai prérit és a Rajna-vidéket. A kor „technokratái” nem is tudtak arról, hogy az 1905-ben elhunyt népszerű író, nem sokkal az Öt hét léghajón megírása után papírra vetett egy ugyancsak borúlátó művet is. A „Haladás” természetet és a nagyvárosokat rákként pusztító hatása a közelmúltig alig érdekelte a szórakozásra vágyó olvasókat, sőt, talán ma sem érdekli. Verne ebben is úttörő volt, a természetvédelem pionírja, aki a késői olvasótól remélhet elismerést.
Részletek a Párizs a XX. században című regényből
„Úgy látszott, hogy a villamos távirat jelentősen lecsökkenti a levelezést. Számos újítás jóvoltából odáig fejlődött a dolog, hogy a címzettel közvetlen kapcsolatot lehetett létesíteni, így a levéltitok még inkább biztosítva volt. Minden üzletház vagy ipari üzem rendelkezett egy Wheatstone típusú huzalrendszerrel, amely Angliában már régen meg volt honosodva.”
„Itt volt még a fényképes telegráf is, amelyet a firenzei Giovannai Caselli professzor talált fel. Ez a készülék képes volt bármilyen nagy távolságra eljuttatni írások, ábrák facsimiléjét, akár ötezer mérföldnyi távolságból is alá tudott írni váltókat, szerződéseket.”
„Azok a tudósok, akik botanikával, természetrajzzal, fizikával, kémiával, matematikával foglalkoznak, elképesztő szószörnyeket hoztak létre. A feltalálók pedig az angol szótárból kölcsönzik a szavakat. Nem baj, sőt annál jobb! Felejtsék csak el! Szebb a nyelv tisztes szegénységében, mint prostitúcióval szerzett gazdagságában!”
„Valaha féltékenyek voltunk Londonra, de íme, felzárkóztunk: tízezer gyárkémény, vegyi üzemek, műtrágyafélék, füst-köd, veszélyes gázok és egyéb ipari miazmák jóvoltából nálunk is olyan már a levegő, mint az Egyesült Királyságban.”
„Elektromos Koncert. Úgy ám! Elektromos koncert! És micsoda hangszerekkel! Egy magyar rendszer jóvoltából kétszáz zongora villanyvezetékkel volt összekötve egymással és más hangszerekkel is így az áram segítségével egyetlen művész egyszerre tudta megszólaltatni valamennyit. Egyetlen zongora kétszáznak a hangerejét szolgáltatta tehát.”
„A fából készült papírt, főleg váltók, értékpapírok, részvények esetében használták fel, rézgáliccal (Lemfelder-féle készítmény) azért impregnálták össze, hogy ellenállóvá tegyék az esetleges hamisítók mindenfajta vegyi kezelésével szemben. A csalók száma ugyanis tetemesen megnövekedett az üzletek elszaporodása következtében, elővigyázatosnak kellett tehát lenni.”
Szuhay-Havas Ervin
Legfrissebb hozzászólások