Világszerte, mint a Micimackó című gyermekkönyv szerzője ismert.
London Kilburn városrészében született, és ott is nőtt fel. Szülei skót származásúak voltak. Egy olyan magániskolába járt, amelyet édesapja vezetett. Egyik tanára a neves angol író, H. G. Wells volt. Később ösztöndíjasként matematikát tanult a Cambridge-i Egyetemen, és ekkor kezdett dolgozni a Granta nevű egyetemi lapnál is, amelybe testvérével, Kenneth-tel együtt különböző cikkeket írt. Munkájának köszönhetően felfigyelt rá a Punch nevű brit szatirikus magazin, amelynek előbb munkatársa, majd társkiadója lett.
Részt vett az első világháborúban, de utóbb otthagyta a sereget a háború borzalmai miatt, s attól kezdve a háború ellen szólalt fel. Személyes élményei alapján írta a Peace with Honour című kritikus hangvételű művét.
Számos humoros esszét, színdarabot és regényt írt, ám igazán ismertté gyermekkönyvei tették. Leghíresebb műve a Micimackó (Winnie-the-Pooh), amely fiának játékmackójáról kapta nevét, és amelynek egyik főszereplője a saját gyermekéről elnevezett figura, Christopher Robin (magyar fordításban Róbert Gida).
A mű gyakorlatilag két önálló regényt takar: a Micimackót és a Micimackó kuckóját. A két mű Karinthy Frigyes fordításában lett a magyar nyelvű irodalom szerves része.
Milne két további, gyermekverseket tartalmazó könyvet is írt: Amikor még kicsik voltunk és Hatévesek lettünk, amelyek között számos vers akad Micimackóról. A Micimackó hatalmas sikere inkább teher volt Milne számára, mint öröm. Saját írói célja ugyanis az volt, hogy arról írjon, amiről csak szeretne, és ezt a későbbiekben már nem látta igazán megvalósíthatónak.
A. A. MILNE: HATÉVESEK LETTÜNK
Egyesztendős voltam,
épphogy elindultam.
Aztán kettő lettem,
épp, hogy megszülettem.
Hároméves lettem,
én voltam? Nem értem.
Négyesztendős múltam,
s nem volt semmi múltam.
Évem száma öt lett,
nem volt bennem ötlet.
De most, hatéves vagyok,
és okos vagyok nagyon, nagyon,
így azt hiszem, ezt a kort már
soha-soha el nem hagyom!
(Karinthy Frigyes fordítása)
A. A. MILNE: BŰNBOCSÁNAT
Találtam egy bogarat, úgy hívják, hogy Bogár,
és Sándornak neveztem el, és ezt is tudja már.
Gyufásdobozban őriztem, a fedele alatt…
És Dadus kiengedte őt…
igen, az én bogaramat…
odament, kiengedte őt…
És Bogár elszaladt.
Azt mondta, nem akarta; én elhiszem neki.
Azt mondja, csak gyufát akart, azért nyitotta ki,
azt mondta, nagyon fájlalja, de megfogni nehéz
egy dúlt bogarat, akit az ember gyufának néz.
Azt mondta, nagyon sajnálja; ne törődjem vele,
és van még nagyon sok bogár, menjünk a kertbe le,
ott biztos találunk helyet, ahová hazajár –
vettünk egy új gyufásdobozt, ráírtuk, hogy BOGÁR.
Bejártunk, ahol csak bogár lehet, minden teret,
és adtunk minden olyan zajt, mit egy bogár szeret,
egyszer csak látok valamit, hát kiáltok neki:
“Itt egy bogárház, Sándorunk mászik belőle ki!”
Bogár Sándor volt, igazán, és ő is rám vetett
mint aki rögtön rám ismer, egy mély tekintetet.
Úgy nézett, mintha gondolná, amiért elfutott,
most illik tőlem kérnie szívből bocsánatot.
Dadus is bánja, amit tett, és nagyon feketén
“BOGÁR”-t írt rá a papírra a doboz fedelén.
S most jóba vagyunk, ő meg én, mert megfogni nehéz
egy izgatott Sanyit, akit éppen gyufának néz.
(Devecseri Gábor fordítása)
Legfrissebb hozzászólások