Érmihályfalván, egy szegény zsidó kántor gyermekeként látta meg a napvilágot. Ez a szegénység egész életére meghatározó volt. Édesapját korán elvesztette. Tanulmányait sosem fejezte be. Egy ideig inaskodott is, de nem tanult ki semmilyen szakmát. Magyarország területeinek elvesztését Erdélyben élte meg, alig 13 évesen. Az Érmellék, illetve a Partium ősi örökségével, a gazdag és ízes magyar nyelvvel felszerelkezve, szépen csengő, hangzatos, durvaságtól és trágárságtól mentes verseket írt. 1927-ben kitoloncolták Romániába, ahonnan hamarosan visszaszökött Magyarországra. 1928-ban jelent meg először verse a Nyugatban.
Első verseskötetét 1930-ban adták ki Csuklódon kibuggyan a vér címmel, melyről Radnóti Miklós írt elismerő kritikát. Megismerkedett a Nyugat második nemzedékével, köztük József Attilával is, akik hamar maguk közé fogadták. 1937-ben letartóztatták, de az irodalmi kör közbenjárására kiengedték. A második világháború kitörését követően Ukrajnába került munkaszolgálatosként, de ép bőrrel átvészelte. Magyarország megszállásakor azonban bujdosni kényszerült.
A 2. világháború után gyermeklapot is indított Kisdobos címmel, amelyben saját gyermekversei is megjelentek. Ekkor már tisztában volt a kommunizmus fonákságaival és az 1956-os forradalom lelkes híve lett. A forradalom leverését követően háromévi fogságra ítélték, de amnesztiával másfél év után szabadult. Azonban ez nem tölthette el örömmel: felesége egy héttel szabadulása előtt halt meg, édesanyja pedig a halálos ágyán feküdt, s másnapra meg is halt. Zelk életében ez volt a mélypont, de lírájában egy új korszak kezdődött. 1963-ban jelent meg a Tűzből mentett hegedű című kötete, benne a feleségét sirató gyászdalával, mindmáig egyik legszebb versével, ez a SIRÁLY.
A hatvanas évektől kezdve karcolatokat, tárcákat, jegyzeteket írt az Élet és Irodalomba. Évekkel felesége halála után megismerkedett Sinka Erzsébet irodalomtörténésszel. Feleségül vette, és benne hűséges társra lelt, aki idősebb korára gondozója is lett a gyakran betegeskedő költőnek. Ebben az időszakban jelent meg a Meszelt égbolt című kötete, amelynek egyik legszebb verse az ASSZONY A HÓFÚVÁSBAN, amely valóban elnyerte a legszebb vers elismerést is.
VERS A LEHETRŐL ÉS A NEM LEHETRŐL
A nem-lehetből, mondjad, még lehet
másképp lehet, vagy már csak így lehet,
hogy nem lehet más, csak a nem lehet?
Kimondanám már, hogy isten veled,
de fölsikolt bennem a nem lehet!
mert hajad, orrod, szájad és szemed –
mert az leszek, jaj, megint az leszek,
az a csordából kimart, seblepett,
kölyke-se-volt, nősténye-elveszett
csikasz, ki nyugtot csak akkor talál,
ha puskavégre fogja a halál.
De este lett, és olyan este lett,
megleltem újra arcod és kezed,
egymás szájába sírtuk: Nem lehet,
hogy már csak így, hogy másképp nem lehet!
és hajad, orrod, szájad és szemed.
S ki azt hittem, hogy élni ébredek,
megint csak itt, megint e dérlepett
falak között, megint a nem lehet.
Vacog a szív, veri a perceket,
veri, hogy nem, hogy nem, hogy nem lehet!
Ha megyek már az utcán, úgy megyek,
gázolva folyót, zihálva hegyet,
mert voltak folyók és voltak hegyek
és voltak évek, voltak emberek
és mi volt még! mi volt!
és azután
egy nyári perc december udvarán –
a vén remény… és voltak reggelek,
mikor veled, melletted ébredek
és hajad, orrod, szájad és szemed
s az ing, s a váll, s a paplanon kezed…
Úgy szól a szó, mint az emlékezet –
hát nincs szavam több és nem is lehet.
***
SIRÁLY
Vak szemgödör. Halott sirály.
Kiholt a tenger, medre már
vak szemgödör. Halott sirály
lelke vijjogva visszaszáll.
Megyek az utcán sehova.
Megyek se ide, se oda.
De jön talán a villamos,
mely téged végre visszahoz.
Hát állok itt, hát várlak itt.
Nyitja, becsukja szárnyait
a tél, a nyár. Borul. Ragyog.
Fű voltam, mostan sár vagyok.
Sár voltam, mostan zuzmara.
Nem jössz haza? Nem jössz haza?
Hallod, rámszólnak: Kire vár?
már ezer éve itten áll!
Igen. Százezer éve már.
Vak szemgödör. Halott sirály.
Villamosok és évszakok.
És fű és sár és hó vagyok.
Milyen ifju a temető!
Mily zöld a tuja, a fenyő!
Az erdő már halotti váz,
de örökzöld a gyász, a gyász.
Miként a rab a cellafalat,
úgy kopogtatnám sírodat,
megtanultam ott a jelet —
de más rabság ez, a tied.
Talán a fény, a fergeteg,
s a vadgesztenye-levelek,
mik sírodra keringenek,
Ők tudják a morze-jelet.
Talán az emlék… Mert lehet,
hogy Zuglót járom most veled,
lábunknál rég-holt kiskutyánk,
a régi eső hull reánk.
Ó, milyen szegények vagyunk!
de élünk és együtt vagyunk,
de fülelem lágy lépteid,
de behozod a reggelit.
De összebúva hallgatunk,
vagy egy gyermekdalt dúdolunk:
,,Gyengék vagyunk, elfáradunk,
talán bizony meg is halunk…”
Talán bizony… Ó, a Balázs
utcában az a kis lakás!
Benn kályhaszó, künn a hó szakad.
És megvetem az ágyadat.
És kinézek az ablakon.
A tél híreit hallgatom.
Nézd, mennyi kedves hírhozó —
varjak örvénye, csókaszó.
Miért is lettem hűtelen,
mi más hír kellett énnekem?
Tavalyi hó. Tavalyi táj.
Vak szemgödör. Halott sirály.
És megyünk a hegyoldalon,
vár a mennybéli cimbalom,
földid, a földre szállt cigány —
és játszott egész délután.
A húrokon gyermekkorod
villant, cikázott, pattogott.
Couperin? Akkor is Jászberény!
Tornác. Leander. Lámpafény.
Csak Zugló és csak Jászberény,
mert addig élek véled én!
csak lépteid, lélegzeted,
csak kócos gyermek-éneked.
Csak az a tél, csak az a táj,
csak az a hóra szállt madár,
csak az a ág, mely ott remeg
az ellibbent madár felett.
Mert ami van, el nem hiszem,
én-szívem messzibbre izen,
nem a jövőbe, múltba már.
Vak szemgödör. Halott sirály.
Az ágakon a cinegék.
A sírok közt a nénikék.
Egyik oly régen térdepel,
mintha sohase kelne fel.
Az arca föld, az arca rét,
nagy, sárga könnye margarét.
És jő a szél s úgy fújja szét,
mint szirmokat, a nénikét.
Aluszik már a cinege.
Röpül a sír, a nénike,
a tujabokor, a fenyő —
az égre száll a temető.
Mert alkonyul. Isten veled.
Én is megyek. Hová megyek?
Megyek az utcán sehova.
Megyek se ide, se oda.
Esik. Esik. Megyek. Megyek.
Mondják, akkor is így esett.
A június-végi eget
megszállták őszi fellegek.
A kis csapat. A gyászmenet.
A néma, néma döbbenet.
Barátok. Árva asszonyok.
A nyári égen ősz zokog.
És zokog és zörög nevem
a koszorún: Jelen! Jelen!
Nem láthattam holt arcodat —
nem láthattam holt arcodat!
Most már tudom, miért megyek,
most már tudom, hová megyek,
most már tudom, hol is megyek —
örökkön koporsód megett.
És villoghatnak az egek
tükrei tavaszt vagy telet:
köröttem az az őszi nyár.
Vak szemgödör. Halott sirály.
Kié e kulcs? mit nyit e zár?
kié e nélküled-kopár
szoba? ez a farkasverem? —
nem otthonom, csak fekhelyem.
Háltam bokorban én s padon,
volt szúnyogzöngés paplanom
és ébresztőnek berregett
a zápor, hogyha megeredt.
S az ágyrajárás, amikor
hét égő szájon a pokol
horkol-hörög: a nappalok
kénköves kínja bugyborog.
S azok a téli éjszakák!
kapu alatt vacog a vágy:
egy konyhazug, egy szalmazsák —
ha ennyi lenne a világ…
Mert ennyi volt a nincs, a kín,
melynek lángjánál álmaim
perzselt pilleszárnya repes:
meleg vacok, tányér leves.
Tudtam, egyszer az is akad —
nagyobb karéj, hű dunyhaszag.
S egy este csak kigyúlt a nap:
egy este megtaláltalak!
De ez a nincs! ez a hiány!
e vonitó farkas-magány!
ez a négy fal, ez a fedél —
szivemre tekereg a szél.
Szivem körül süvöltenek
a nem vagy! és a nélküled! —
vánkos fölött és takaró
alatt befú-temet a hó.
Igy fekszem, fekszem egyedül.
Ágyam szélén az isten ül.
Csak néz, mert nincs rám szava már.
Vak szemgödör. Halott sirály.
Mi ez a boldog riadás?
hajnali patkócsattogás
ébreszt… istenem… hát lehet?
álmodhatta ezt egy gyerek?
Lehet, hogy amennyi halál,
egy gyermek álmaiba száll,
hogy lehunyt pillái mögött
csontváz-staféta fut, zörög?
Csattogj hát patkócsattogás!
tünjél lidérc, múlj rossz varázs!
Bojtor, a vén fiákeres
egy hajnali kaput keres.
Minket keres, ugye, apám?
hányszor igérted, most talán
Pestre viszel… Csat-csattogás.
Miskolc. Mozdonyfütty. Állomás.
Vagy már Szatmár? Az Ujmajor?
Anyám teknő fölé hajol.
Sziszeg a tűz, kél a kalács.
És künn a csat-csat-csattogás.
Én ifju-szép-özvegy anyám,
hajolj fölém, mint hajdanán…
Mint hajdanán? mint most! ma! itt!
Űzzük el végre álmaink!
Álmaink és halálaink!
Hol vagy cipő s te foltos ing?
korán kel az inasgyerek. —
Gyár kürtje. Szénásszekerek.
Meglát, utánam fut, csobog
fűzfáival a Homoród,
s mintha gyümölcsük nyújtanák,
jönnek elém a szilvafák.
Kertek. Vagongyár. Rét. Malom.
Behunyt szemekkel is tudom.
És mégis, mégis megvakit,
hogy téged nem talállak itt!
Hogy nem oszthattam meg veled
e tájat, mintha két gyerek
felizne zsíroskenyeret —
egy harapás nekem… neked…
Mintha ott… akkor… két gyerek —
De csak a kín, a nem lehet!
a soha-sehol-nem-lelek-
terád-már! kínja sistereg.
Kínomból villám sistereg,
fölperzsel lombot és füvet,
s az üszkös, holt füvek alatt
a Homoród is kiapad.
És már csak a por füstölög
az elhamvadt vidék fölött,
csak por, csak füst, csak pernye száll.
Vak szemgödör. Halott sirály.
Hamuban járó reggelek.
Élek. Vagyok. Hát felkelek.
Halál után, halál előtt —
be végtelen a délelőtt.
Be végtelen két pillanat
között a lét. A sivatag.
Úgy múlik el, itten marad
ez a szélütött téli nap.
Ez a vetetlen párna és
ez a tányér és ez a kés,
ez a kóválygó lehelet —
nyolc celziusz fagypont felett.
Az ákác hattyuszárnya száll —
de itt benn ez a január.
S a papíron a szótagok,
mint üszkösödő végtagok.
A semmihez csak semmi nő,
de mondják: múlik az idő…
És mondják: alkony… délelőtt… —
halál után, halál előtt.
Mint lányok a tükör előtt,
öltözködünk a sír előtt,
hordjuk, mint halotti ruhát,
a hajnalt, délt, a délutánt.
És mondjuk: tél, nyár, évszakok. —
Azóta kitavaszodott:
füstölgő rétek, zöld romok
fölött egy holt sirály zokog.
Hát miféle szerzet vagyok,
hogy felkelek, élek, vagyok,
ágyat vetek, ajtót nyitok –:
nem értem, mért nem orditok?
Mert mit üzentem onnan én
s velem a szószátyár remény:
Szál cérnán, két hegycsúcs között,
úgy is, úgy is visszajövök!
Hát visszajöttem. Hát megint
ablak és párna és kilincs…
S a nap s a hold reflektora —
s én nem megyek haza soha!
És kávéház. És Balaton.
És villamoson. S vonaton.
Kattog a kerekek dala:
Nem — megy — haza — nem-megy-haza!
Ha rigófüttyel fürtös ág
bezúzza a tél ablakát
s elsőt kiált az orgona —
én nem megyek haza soha!
Ha dombtetőre lép az ősz,
mint dobogóra a vén dizőz,
véres a szél, sikolt az a
nem — megy — haza — nem-megy-haza!
Ha dél, ha sár, ha nyár pora,
ha égbolt, utca és szoba,
ha kilincs, párna és pohár –:
Vak szemgödör. Halott sirály.
Barátaim, megértitek?
egy ember él közöttetek,
van kulcsa és van ajtaja —
hazamegy és nem megy haza.
Lefekszik és nem alszik el,
egy néma istennel perel,
mig rákövül az éjszaka,
az álom kényszerzubbonya.
És hályogszínü virradat.
S ő fölkél, s megy, megy, mint a vak.
Villamosok, autók alatt
csak megy, mintha vizek alatt.
És hallgatja hogy nyikorog,
mint saxofonok s vad dobok
között egy árva nyenyere,
a gyászhintó négy kereke.
A temető. A temető.
Be hallgatag most a fenyő.
Be harsog a rózsabokor!
s a két napig élő csokor!
Zihál a föld. Márvány az ég.
S kit őszi szél fújt szerteszét,
lám, újra visszaszállt ide
a halhatatlan nénike.
Mint cella falát a rabok,
kopogtatom e kőlapot,
verem, miként a fergeteg,
ráhullok, mint a levelek.
Hogy bekiáltozom veled
a mindenséget, az egek
vásznára vetítem neved –:
te Szemérmes, nem sértelek?
De értsd meg, ha kiáltozok —
Irén! Irén! nincsen jogod
a földbe ásni homlokod,
tekinteted, mozdulatod!
Mért vártad másfél éven át
kinyílni cellám ajtaját,
ha nem tudod, hogy nyitva már?
Vak szemgödör. Halott sirály.
Hát jöjj! és hívjad holt ebed!
és hozd a vézna kerteket!
és hozd a Rákospatakot!
a zuglói alkonyatot!
Mert mind elföldelték veled…
Micsoda poggyászt vitt kezed!
Hogy bírtad el? hogy bírtad el? —
Jaj, istenem, hogy bírjam el?
Ha az a perc! Csak azt ha még!
Már este van… Lámpád sem ég…
Csenddé alvadnak a neszek…
Én állok kint… Én csengetek.
Csengő sikolt. Aztán az a
másik, a lélek sikolya…
Aztán a száj, a szó, az a
,,Haza jöttél?” — ,,Haza… Haza!”
Aztán halj meg, ha jobb neked
arcod a sárba rejtened,
ha iszonyatos gyöngysorok,
szép melleden hólé csorog.
Halj meg, de karjaim között!
hallgassam én is a rögök
deszkán didergő dobszavát —
megértem én már a halált!
Nem értek én már semmi mást,
nem hallok én már semmi mást,
csak azt a néma suhogást,
azt a szárnytalan szárnycsapást.
Csak azt tudom, hogy visszaszáll
egy szárnyavesztett holt sirály.
Lebeg, lebeg, aztán leszáll.
Szivem vak tengerére száll.
ZELK ZOLTÁN: ASSZONY A HÓFÚVÁSBAN
Hálóingre vetett kabátban
lobog az éjszakában
haján a hó
száján a hó
rohan a hófúvásban.
Rohan zihál lobog
sziklává dermedett sárkupacok
megcsonkitott fák eldobott
sörösüvegek lécek dobozok
épülő házak között vak-magában
a kelenvölgyi pusztaságban.
Hangtalan is sikolt
hólepte szájjal szótlan kiabál
sereghívó király
jaj otthon az infarktus ujjai
a vaskörmű halál.
Lobog botol szalad
a sineken a betonhíd alatt
markával meri a havat
kék ujjaival váj utat
az elekadt
fehér gépkocsinak.
Aztán a dohogó
motorral versenyt lobogva haza
arcára fagy ázott ingére fagy
a januári üveg-éjszaka
a fergeteggé dühödt hófúvásban
a kelenvölgyi panel-pusztaságban
hálóingre vetett kabátban
csizmában harisnyátlan.
Zelk Zoltán az ASSZONY A HÓFÚVÁSBAN című alkotásáért 1971-ben Robert Graves-díjat kapott (az év legszebb verse).
Legfrissebb hozzászólások