A lehető legnagyobb. Az istenek harsány és „ki nem oltódó” nevetésre fakadnak az Íliászban (Első ének, 599. sor), illetve az Odüsszeia Nyolcadik énekének 326. sorában. Egy alkalommal viszont nem ők kacagnak; Pénelopé kérői között kelt „nemlohadó” nevetést (aszbesztosz gelósz) a bagolyszemű Pallasz Athéné (Huszadik ének, 346. sor). A két homéroszi kacaj közül a második igazán pikáns história. Héliosz, a tüzes szemű, szőke napisten titkon közli Héphaisztosszal, a sánta isteni kováccsal, hogy aranyló bőrű szerelemistennő-hitvese, Aphrodité bizony titkon megcsalja a délceg Árész-szal, valahányszor a műhelyében kopácsol, távol a háztól. A fortélyos kovács csapdát készít hát, „mesteri láncot”, hogy legközelebb foglyul ejthesse a szerelmeseket. Miután a csapda elkészül, Héphaisztosz – ó, örökkön felszarvazott férjek! – úgy színleli, „mintha a jólépült Lémnoszba” utazna.
Paolo Veronese: Mars és Vénus (Ares és Aphrodité)
(1570)
A történetet a továbbiakban Devecseri Gábor örökbecsű fordítása tolmácsolja:
„Lesben aranyzabolás Árész sem hasztalan állott:
hogy meglátta ügyes Héphaisztoszt útnakeredni,
mint széleshírű Héphaisztosz háza ölében,
vágyva erősen a szépkoszorús Küthereia szerelmét.”
(Küthereia nem más, mint Aphrodit mellékneve Küthéré szigetéről; ott született ugyanis a mítosz szerint a tenger habjaiból, amiért is egyik mellékneve Aphrodité anadüomené, „vízből előbukkanó”.) Árész, az ágyas házba lépve sebesen átkulcsolja az istenné kezét, majd férfiakra jellemző mohósággal egyértelmű ajánlatot tesz a szépségnek:
„Ágyba, szíve gyorsan: kerevetre feküdve örüljünk;
mert nincs itthon Héphaisztosz, de bizony valahol már
lép Lémosz fele, durvabeszédű szintiszi néphez.”
(„Isteni” érv: nincs itthon Aphrodité hites ura!) De Aphrodité is „örömest kíván vele hálni”, ám aztán jaj az illegális szerelmeseknek, mert amint végigdőlnek az ágyon, hogy mielőbb szerelembe vegyüljenek, rájuk omlanak a ravasz isteni kovács láncai és kötelékei. Tagjaikat mozdítani sem tudják. Héphaisztosz – önnön torz alakját és sántaságát siratva s szüleit gyalázva – leleplezi őket. Hangos sopánkodására elősietnek az Olümposz halhatatlan istenei: Poszeidón, a „földrázó” tengeristen, Hermész, a kalmárok (és tolvajok) védnöke sipkáján és saruin azokkal a bizonyos szárnyacskákkal, a „messze nyilazó” fényes Apollón, s a többiek, bár Homérosz megjegyzi, hogy „a szemérmetes istennők házukban maradtak”.
A büszke Apollón, talán azért, hogy megtörje a kínos látvány fölötti csöndet, Hermészhez fordulva így szól szárnyas igékkel:
„Zeusz fia, Hermeiász, híradó, javak osztogatója,
volna-e kedved e durva bilincsek közt beszorulva
együtt hálni az ágyban aranyló Aphroditéval?”
Mire a huncut és jó humorú Hermész így adja a választ:
„Bárcsak ekép esnék ez, messzelövő nagy Apollón!
Bár háromszor ilyen sok nagy lánc fonna be minket,
s istenek és istennők mind néznétek e dolgot,
ám arany Aphroditéval hálnék mégis az ágyban.”
A pikáns megjegyzés oldja ki a homéroszi kacajt:
„Így szólt, s kélt kacagás a haláltalan égilakók közt.”
Ennek az „emberszabású” házasságtörésnek a leírása mindennél jellemzőbb arra a népre, amelynek nem voltak szent iratai, nem volt bibliája, s amely emberi vonásokkal ruházta fel a halhatatlan isteneket, nagyon is tiszteletlen módon, fényévnyi távolságra attól, ami a római köztársaság lényege volt: a pietas, a vallásos érzület.
De ki nevezte először az istenek harsány nevetését „homéroszinak”? Furcsa módon bizonyos d’Oberkirch bárónő 1780 után írt, de csak 1853-ban kinyomtatott emlékirataiban szerepel a fogalommá lett „rire homérique„, a „homéroszi nevetés”. Igaz, a nagy Voltaire Micromégas című, bizonyos értelemben sci-fi előfutárának tekinthető kisregényében, 1752-ben is felbukkan már ez a motívum, bár még nem két szóba tömörítve; itt is nem lohadó kacajról esik szó, „amelyben Homérosz szerint az istenek törtek ki”.
Ha a derű legharsányabb példáját a röhögéshez hasonló homéroszi kacaj képviselik, akkor a skála ellenpontján találkozunk a keserű, szinte már grimasszá torzult szardonikus mosollyal.
A szicíliai Tauromenon (a mai Taormina) városának szülötte, a tudós Timaiosz szerint Szardínia szigetének kőkori barbárai, akiknek nuraghe nevű kőbálványain kívül alig utal más e különös, indoeurópaiak előtti népre, ha látják, hogy atyáik már nagyon elaggottak, arra a helyre vezetik őket, ahol borzalmas apagyilkosságnak kell történnie. A véneket egy kiásott verem szélére ültetik, majd mindenki ütést mér atyjának fejére valami bunkósbottal, szegény öreget pedig belöki a halálgödörbe.
A vének – így hallotta Timaiosz – derűsen fogadják az elkerülhetetlent, sőt néha még nevetgélnek is. „Ha tehát valaki nevetgél, de ez a nevetés azért nem egészen derűs, a görögök a szardanion („szárd”) kifejezést használják.” Diodórosz Szikeliotész kivonatában ezt olvassuk Timaiosz véleményéről.
Az alexandriai Kleitarkhosz szerint viszont a föníciai eredetű karthágóiak szörnyű szokása, hogy gyermeket áldozzanak „Kronosz” (helyesen: Melkart) nevű istenük bálványán. A boldogtalan kicsinyek Melkart bronzszobrának öléből tüzes kemencébe pottyannak, s ekkor látszik arcocskájukon valamiféle keserű vigyor. E harmadik szerző, Démón szerint másként van az: a Szardínián megtelepült karthágóiak a legdaliásabb hadifoglyokat – és a hetvenévesnél idősebb öregeket – áldozzák fel Melkartnak. A halálraítéltek azért vigyorognak, hogy bátorságot színleljenek, írja Démón.
S a rémmeséknek még nincs vége. Már ókori források szerint ugyanis a vad és barbár szárdok mégsem voltak annyira vadak és irgalmatlanok, hogy verembe bunkózzák saját szüleiket. Nem; zöldell a szigeten egy mérgező hatású fűfajta, a Vergilius emlegette Sardonia, másként Sardoa herba; ennek a mérges növénynek a leveléből itattak valamennyit a halálraítélttel, s amikor a méreg hatni kezdett, a boldogtalan ember arcán megjelent a szardonikus mosoly, vagy inkább grimasz.
Homérosznál is előfordul a keserű, szardonikus nevetés, amikor egy gonosz ember a kérők seregéből, név szerint Ktészipposz („a hazája Szamé volt”) csonttal dobja meg a koldusnak álcázott hőst:
„…izmos markával ökörlábat hajitott rá,
melyet előbb a kosárból vett ki; de bajnok Odüsszeusz
könnyedén elrántotta a fejét, s közben szíve mélyén
csak keserűen nevetett: a szilárd falat érte a lábcsont.”
Az eredetiben:
„…meidésze de dűmó
szardanión mala toión”.
(ODSSZEIA: HUSZONHARMADIK ÉNEK, 301-302. SOR)
Mármost itt a keserű nevetés nem szardíniai, hiszen Homérosz nem ismerte és sehol sem említi Szardínia szigetét, bár a a görög szardoniosz (szárd) etimológiai kapcsolatban van mind a szairein („vicsorog”) igével, mind a Szardínia szigetét jelentő Szardó földrajzi névvel.
Mindennek viszont már semmi köze a humorhoz, főként a szardíniai fű gyilkos hatásának nincs, sokkal inkább az etnográfiához: az öregeket a világ igen sok pontján megölték a természeti népek, az esetek többségében nem olyan kegyetlen, irgalmatlan módon, amint azt Timaiosz vagy Kleitarkhosz – hallomásból – ismerni vélte.
Az viszont igaz lehet, hogy az ősi szárdok, akik a maguk komor hegyeiben-völgyeiben bujkáltak a kulturáltabb hódítók elől, sokáig kőkori barbár néptöredéket alkottak a görög-római aranykor századaiban is.
Legfrissebb hozzászólások