Még jó, hogy válogathatunk, méghozzá aszerint, milyen társadalomban születtünk, és ott mi illik. A kézfogás kultúrtörténetét nem fátyolozza titok: kinyújtott jobbal közeledem, jó szándékkal tehát, nincsen nálam fegyver – hacsak a bal kezemben nem, a hátam mögött.
A kéznyújtásnak vagy kézfogásnak is van fejlődéstörténete. Az első stádium: két tenyerünk finom összeérintése, mintha imádkoznánk, ez Indiában ma is divatozik.
A második szakasz: a kézrázás, ami az öröm hőfokának megfelelően lehet futó érintkezése az ujjaknak és a tenyérnek, de lehet hosszadalmasabb (Mao Ce-tung és Nixon történelmi kézfogója ilyen volt!); az ilyenkor kifejtett energiával jó néhány vödör vizet fölpumpálhatnánk egy karos kútból, vagyis a kézrázogatás egészen addig tart, amíg el nem mondtuk, mennyire örvendünk a szerencsének.
A 13. századtól fogva az európai keresztény országokban ilyenféle köszönési forma divatozott kézrázogatás közben: „Isten adjon néked jó napot (vagy reggelt, estét, nyugodalmas éjszakát)!” Ez később megrövidült, maradt a „jó napot”.
Az „Isten véled”, franciául á dieu magyaros formája a „nagysádkámmal” együtt elavult „agyő”, a berlini rotwelsch tolvajnyelvben tjö; magyar ember nem így búcsúzik, ő olaszosan azt mondja: ciao!
De térjünk vissza a kézfogáshoz. Alfajai: amikor az atyafiak egymás tenyerébe csapnak sikeres ló- vagy marhavásár után; ez német szokás, amelyet hosszadalmas kézrázogatás is követhet vidám szavak kíséretében. Kereskedelmi szerződések parafálása alkalmával is ilyen jelenetek tanúi vagyunk, csak éppen akkor két kis nemzeti zászló is áll az ügyfelek előtt; a tenyerek csattanását tiltja a protokoll.
De lehetünk nagyképűbbek is: minden köszöntési forma egy szituációt fejez ki: találkozást, búcsút, esetleg egy társadalmi viszonyt. Az adott társadalom szokásainak megfelelően a köszönési formák száma igen nagy, de annyi bizonyos: az emberiségnek csupán egy töredéke gyakorolja a kézfogást.
A találkozás feletti örömet egymástól olyan távoli vidékeken is – mifelénk illetlen – nyelvöltéssel fejezik ki, mint Tibetben vagy Új-Zélandon (itt persze csak az őshonos maorik szokása).
Vagy itt van a két orr összedörzsölgetése, amely sokkal higénikusabb a csóknál, legfeljebb nem annyira kellemes, ha különneműek köszönnek így. (Az orrdörzsölés nem kizárólagos eszkimó szokás, melegebb égtájakon is dörzsölnek orrot, például a polinézek.)
Hogy bizonyos dél-szudáni néger törzsek (nilóták) miként köszönnek, azt pontosan nem is merjük elmondani: elég abból annyi, hogy a gonosz szellemek elriasztása végett az ismerősök fölfedik hátsójukat. Két vonzó arc láttán ugyanis a gonosz szellemek az egész környékről odagyűlnének, amíg megfordítva – nos, az éppen hogy elriasztja őket.
Azt hihetnénk, hogy a kézfogást már a régi görögök ismerték, pedig hát nem. Ők semmiféle gesztust nem tettek a kezükkel, karjukkal egyszerűen csak annyit mondtak: khairé, vagyis örvendezz. A rómaiak viszont a kéz vagy az alsókar szorításával üdvözölték egymást, mint mifelénk a kétkezi munkások, vagy azok, akiknek bármi okból piszkos, vagy akár vizes a keze.
A görögök és a rómaiak egyaránt megvetették a szolgalelkű perzsákat, akik a nagyúr előtt a szó szoros értelmében hasra estek, karjukat rézsútosan előrenyújtva. A meghajlás, a kézfogást kísérő európai szokás voltaképp nem más, mint egy leegyszerűsített hasra esés.
De említettük a társadalmi viszonyt. A kézfogás és az ölelés egyenlő felek kölcsönös üdvözlése, ilyen a hármas pravoszláv békecsók, amelyet eredetileg e szavak kísértek: Hrisztosz voszkresz, „Krisztus föltámadott”, amire azt volt illő válaszolni: „Valóban föltámadott”.
A középkorban a hűbérurat a vazallusok felállással, meghajlással, térdhajlítással, kézcsókkal üdvözölték. A kézcsók – a spanyol etikett részeként – csak a 16. század végén érte el Kelet-Európát, és különös makacssággal maradt fönn a lengyeleknél. A 4. század óta előírta a latin liturgia a püspököknek a gyűrűjét, a pápának a kesztyűjére hímzett keresztet kell a hívőknek ajkukkal illetniük, ez így is történt egészen a II. vatikáni zsinatig.
A kézcsók és a „kisztihand” szavak a 19. században ereszkedtek alá a nemességtől a polgárságig. Angliában csak idős asszonyoknak szabad kezet csókolnunk; a királynőnek – páratlan felségsértés.
Római szokás volt a császárt előrelendített jobb karral köszönteni, e szavakkal: Ave, Caesar, Imperator! A férfias szokást a Mussolini-féle fasiszta mozgalom (a vesszőnyaláb etruszk szimbólumával együtt) kisajátította, majd a német nácik is így köszöntötték führerüket, ezért a háború után bemutatott Antonius és Kleopátra című film vetítésekor élénkséget keltett a mozikban, amikor a Shaw-darab Caesarja, Claude Rains előtt a római harcosok „fasiszta” mozdulattal köszöntek, szép angolsággal harsogva: „Hail, Caesar!” – amit így ejtettek: „hél szizör”.
Érdekes, hogy ami a meghajlás illeti, az udvarias japánok nagyjából ugyanúgy hajolnak meg ma is, mint az ókori egyiptomiak: szinte derékszögben, mélyen, karjukat térdig a testhez szorítva.
Mindezt higgyék el. Kezet rá. 😉
Legfrissebb hozzászólások