Ezt a furcsa kérdést feszegeti „attikai sóval” fűszerezve Bertrand Russel népszerű filozófiatörténetében, amikor e szavakkal vezeti be a „nagy hármas”: Szókratész, Platón és Arisztotelész életének és munkásságának tárgyalását:
„Szókratész igen nehéz téma a történész számára. Sok férfiú van, akivel kapcsolatban bizonyos, hogy roppant keveset tudunk; más férfiakkal kapcsolatban viszont az a bizonyosság, hogy nagyon is sokat tudunk az életükről. Mármost Szókratész esetében a bizonytalanság lényege abban áll, vajon keveset tudunk-e róla, vagy éppen hogy sok mindent.”
Russel szerint Szókratész életével és munkásságával kapcsolatban csak az alábbi tények állnak meg a lábukon: athéni polgár volt, aki szerényen élt. Napjait disputákkal töltötte, ifjakkal vitatkozott, de nem pénzért, mint a szofisták. Bizonyos végül, hogy az „ifjúság megrontása” és hiteltelenség vádjával törvényszék elé került, és hiába védte magát halhatatlan beszédében, halálra ítélték hetvenedik életéve táján, i. e. 399-ben; ki is kellett innia a burokpoharat. Athénban ismert ember volt, hiszen Arisztophanész alaposan kigúnyolta „Felhők” (Nephelai) című komédiájában.
Jacques-Louis David festménye Szókratész haláláról
De amennyire biztos, hogy a Felhők című színdarabnak nem volt közönségsikere, és csak a harmadik díjat nyerte el 423-ban (Arisztophanész ezért át is dolgozta az eredeti kéziratot, s ez a második variáns maradt ránk), annyira homályossá válik Szókratész alakja e tényeken túl.
Igaz, két tanítványa, Xenopón és Platón sokat írt a mesterről, de éppen ez a baj. Mondják, hogy amikor Xenophón és Platón szavai egybevágnak, akkor Xenophón a nagy bölcselőt, Platónt másolja. Amikor viszont az általuk leírt tények ellentmondanak egymásnak, az ember habozik, hogy melyiküknek higgyen.
Nyilvánvaló, hogy e két férfi közül Platón volt a lángelme, akit ráadásul bámulatos, költői stílussal áldottak meg a múzsák. Épp ezért az utókor inkább voksol Xenophón hitelessége mellett, mert ez az ember olyan bosszantóan középszerű volt, hogy ki sem találhatott olyasmit, ami valótlanság.
Russel szerint ez a fajta argumentum roppant gyönge. Ha ugyanis egy buta ember számol be egy bölcs okfejtéséről, öntudatlanul is olyasmire „fordítja le” a hallottakat, amit ő képes felfogni. Az angol gondolkodó tehát kijelenti: szívesebben venné, ha munkásságát legdühödtebb ellenségeinek leírásából ismerné meg az utókor, semmint filozófiához nem értő barátainak ömlengéseiből.
Végül tehát nem tudjuk meg, hogy Szókratészről keveset tudunk-e, vagy – éppen megfordítva – sokat, mert ebbe a darázsfészekbe Bertrand Russel sem mert belenyúlni.
***
(Aki egyébként Platón és Xenophón Szókratész anekdotáira kíváncsi, a bölcs és a kevésbé bölcs író forrásainak elemzését megtalálja Német György bravúros utószavában, melyet az általa fordított mű végén olvashatunk: Xenophón: Emlékeim Szókratészról. Az ókori irodalom kiskönyvtára. Budapest 1986. Európa Könyvkiadó.)
Legfrissebb hozzászólások