Oláh Tamás: Még élünk

Még élünk,
mögöttünk lemaradva kullog
rövid-hosszú életünk,
arcaink arcainkra rakódva
temetnek évtizedeket,
dióhéj-ráncokat mélyítő fájdalmak
rajzait hordjuk magunkon,
üveg-koponyánkon még feszül
lágy húsunk,
de benne egyre hegesedik
szelíd erőnk,
az önteremtő szürke massza,
még szaladnak ki
belőlünk bolond-szép gondolatok,
de hol van már az eleven,
a részegségben is fürge ifjú ész,
és voltunk-e valaha ártatlanok,
gyermeki tiszták;
kőkemény rendben,
csontig kifosztva éltünk,
eleven mosolyunkat is letörölték,
magunkat siratva
mégis éltünk tovább,
és a sikító szolgálatokon túl
még mindig vagyunk,
hiába várnak ránk
háromszög-fogsoros haragosok,
a tegnapból kivirágzott mai árnyak[1],
vörös-hitű idegenek,
s hiába fenyeget minket
az éhség-földrészek menekültjeinek
térítő hivatása,
civilizációnkat kalapáccsal szétverők
rémületes akarata,
még virít, hunyt szenvedélyt idéző
csupasz bőrünk az éjszínben,
gyenge vállunkon bivaly teherrel
még állunk, és várjuk mit hoz a holnap
a fény-sima sötétségben;
ott, ahol a fák
békét váró karjaikat,
lehullott ágaik csonkjait
a feszes égre emelik,
ott, ahol a szél le nem gyűrte
sziklás ormok felhőbe
köhögik fájó emlékeiket,
a kiszáradt völgyekben a folyók
szomjaznak, mi még élünk,
most, mikor terror szélmalom-lapátja
forog megállás nélkül a nyugati szélben,
a harangszó elszállt a fejünk fölött,
és az Ige eledelére[2] hiába várunk,
még élünk,
s lélegzünk,
bár szívünk ki-kihagy,
de még dobog, és írunk tovább,
szánkat dalra nyitjuk,
mert értjük már,
miért nő a fű[3],
mert hisszük míg nemző lázunk űz,
új versünk még kihajthat.