* Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában 20. *
Gondoltam adok címet az írásnak, készüljetek fel rá, hogy hosszú lesz, ráadásul a téma is korrelál a címmel.
Természetesen az Észak és Dél-Korea között köttetett béke, és egyéb megállapodások apropóján írok, de én azért kezdeném a kályhától, azért, mert a Magyarországon kialakult kép, véleményem szerint nem felel meg a valóságnak.
Kim Dzsong Un, apja halála után került Svájcból Észak-Korea trónjára, mint a legkevésbé esélyes várományosa annak, amolyan tartalék tartaléka. Igen fiatalon, a szükséges koreai nyelvtudás hiányában szembesült az országával, de különösen a tábornokokkal, akik hedonista apja helyett az országban a hatalmat gyakorolták. Ezek az igen idős katonák semmi szín alatt nem fogadták el a koreaiul nem jól beszélő, nyugaton nevelkedett huszonéves fiatalember hirtelen és váratlanul jött tejhatalmát, érkezése utáni első hónapban már merényletet kíséreltek meg ellene, majd még néhányat a későbbiekben is. Kezdetben a hozzá közelállók védték meg, de hamarosan rá kellett ébrednie, hogy egy olyan világba csöppent, ahol vagy őt ölik meg, vagy ő öl. Lévén igen okos és mint minden koreai, roppant adaptív alkat, feltérképezte az erőviszonyokat a hatalmat gyakorlók között, és elkezdte tudatosan kiépíteni a sajátját. Eközben természetesen ölt, ölnie kellett, ha ő maga élni akart, abban a világban nem az elárvult kiskutyákat mentik, hanem munkatáborokat tartanak fent a politikai ellenállók megtörése, meggyilkolása céljából, nem célszerű az idealizált világról alkotott elképzeléseinket rávetíteni Észak-Koreára, pláne, hogy legtöbbször a sajátunkban is csupán illúzió szintjén működik az.
Miután a fiatal Kim kivégeztette ellenfeleit, megszilárdította hatalmát, létrehozott Phenjanban egy játszóteret magának, ahová meghívott amerikai kosárlabdázókat, és számára szimpatikus hírességeket, elzárkózott a vidék elől, a katonaság ellátmánya a fővároson kívül gyakorlatilag megszűnt, ahogy az ideológia és a közigazgatás is. A lakosság így aztán magára maradt, de ők is élni szerettek volna, hát csempészetbe és feketekereskedelembe kezdtek a határ menti kínaiakkal. Cserekereskedelem alakult ki belföldön, sokan meggazdagodtak a csempészetből, azok némi munkához juttatták a nem ennyire élelmeseket, van elég megművelhető terület, halászat is, a muszáj meg nagy úr, vezetés híján még érdemes is volt dolgozni, nem volt beszolgáltatás sem, ahogy a nyilvános akasztások ideje is lejárt, de még az önkritika gyakorlást is szépen elfelejtették, az új hatalom a pénz lett.
Eközben Kim rájött, hogy nem tartható a mini Svájc létrehozásának ötlete, és hogy rá fog borulni a nemtörődömségének eredménye, belülről fog Észak-Korea szétrohadni, ami pedig azt jelenti, hogy őt meg fogják ölni, a feleségét, a húgát és a három kisgyerekét szintén, csak nem kifinomult merényletben, hanem amolyan forradalmi módon, meglehetősen kegyetlenül. Vélhetőleg ez nem volt túl szimpatikus a számára, mert új stratégiában kezdett gondolkodni, ez pedig a jelek szerint briliáns elképzelés volt.
Arra a döntésre jutott, hogy tényező kíván lenni a világpolitikában, ám ehhez a nagypapára hajazó imidzsen kívül kellett volna még valami ütősebb. Ez volt az atomfegyver. Erről még ma sem tudjuk, vajon létezik-e vagy sem, de a gyanú már bevette magát a világba, és ez Kimnek épp elég. Amit bizonyított, az az, hogy képes keresztül lőni Japánon, akár még mainland Amerikát is eléri. Hogy aztán azokon a rakétákon valójában milyen robbanófejek lennének, arra senkinek, semmi bizonyítéka nincs, szerintem nem is lesz, a misztikum hasznosabb neki. Azért elment a falig, a végén még Kínát is magára haragította, de nem állt meg amíg nem tudatosult a világban, hogy minden további nélkül képes kirobbantani a harmadik világháborút, ha úgy hozza a kedve. Az őrült, és kiszámíthatatlan diktátor kép sem véletlen, a körülmények is a kezére játszottak, ugyanis Trump lett az USA elnöke, és Mun Dzse In Dél-Koreáé. Trumpot semeddig sem tartott felbosszantani, Mun Dzse In pedig No Mu Jan tanítványaként, és Kim De Dzsung őszinte tisztelőjeként egyértelműen, és egész életében következetesen az Északkal folytatandó, feltételek nélküli párbeszéd híve volt, most is az, továbbá egy északról menekült ember fia.
Az éles pengeváltások után Trumppal, azért ügyesen Japán felé lőtte a rakétáit, mindig hangsúlyozva, hogy ők az ellenség és Amerika, nem pedig Dél.
Tetszik vagy sem, a koreai nép nem felejtette el Japánnak a megszállást, a kegyetlenkedéseket, a történelem hamisítást, a bocsánatkérések elmismásolását, Dokto ügyét, millió nagyobb és kisebb dolgot, ami megalapozta, és továbbra is fenntartja a két ország közötti rossz viszonyt, és azt a titokban történő összekacsintást, amit minden koreai érzett délen és északon a Japán felett átrepülő rakéták okozta pánik láttán. Nyilván, senki nem akart valódi kárt tenni bennük, de az érzelmek meglehetősen irracionális dolgok, a legszebb öröm pedig a káröröm, szóval nem hiszem, hogy a hivatalos felháborodás olyan nagyon őszinte volt akkor Dél-Korea részéről.
Kim Dzsong Un, a Dél-Koreában megrendezésre került téli olimpiát használta fel arra, hogy Dél felé a közeledési szándékát kifejezze.
Itt azért egy cseppet elszámolta magát, mert oly régi már a rossz viszony, hogy a déliek több, mint kétkedéssel fogadták a közeledést, kizárólag érdekeket véltek mögötte felfedezni, átmenetinek és csalásnak érezték.
Mindazonáltal Dél-Korea vezetése tartotta magát a kijelölt irányhoz, és a lehető legudvariasabban fogadta Észak közeledését, teret adott neki, feltételek nélküli tárgyalásokat kezdett Északkal.
Az oroszok el voltak foglalva más területekkel, Japánban óriási belpolitikai botrányok vannak, és bár Ábe miniszterelnök néha megpróbál belebeszélni a félsziget dolgába, nagyjából az égvilágon senkit sem érdekel, amit mond, még Trumpot sem, pedig meglehetősen gusztustalan módon bújt bele annak hátsó fertályába. Kína sokáig csendben figyelt, később gazdasági okokból megszavazta az Észak elleni szankciókat is, de valójában nemigen kívánt amerikai felségterület szomszédja lenni. Az enyhülés időszakában Kim ellátogatott Kínába, ott nyilván elmondta, amit elmondhatott, és úgy tűnik, hogy Sin Dzsin Ping áldását is adta a dologra. Egyeztetett az oroszokkal is, azokkal nem volt nehéz dolga, jelenleg nem igazán vagyunk nekik fontosak. Maradt még Amerika, és a veszély, hogy ha leszereli a létező vagy nem létező atomfegyvereit, vajon nem kerül e sok közel keleti vezető sorsára, nem ölik-e meg, nem lesz-e káosz és háború a félszigeten, ami a gazdag Délnek sem áll érdekében. Itt jött a képbe Mun Dzse In elnök, aki hajlandó volt kihúzni a csávából a fiatal Kimet, nyilván cserébe a két ország fokozatos eggyé tételéért cserében, ami véleményem szerint Kim Dzsong Unnak sincs ellenére mindaddig, amíg a hatalmát ez nem fenyegeti, márpedig egy idő után fogja, tehát van itt még nyitott kérdés bőven, de rövid távon ez volt a legkézenfekvőbb megoldás, elfogadni a kitűnő és világszerte elismert diplomata segítő kezét.
Így aztán tegnap fanfárok és egyéb ünnepi külsőségek között kitört a Koreai-félszigeten a béke, köttetett számos egyéb megállapodás is, így például a Vöröskereszt bevonása a büntetőtáborok felszámolásába, a DMZ fokozatos megszüntetése. Lesz még sok egyéb is, nem is sokára, hiszen kora ősszel Mun elnök Északra látogat.
Amerika érdekes helyzetbe került, és bár soha nem gondoltam, hogy valaha ilyen kijön a számon, de Trump most egész profiként viselkedik, talán azért, mert üzletember, és mint ilyen, ért az alkudozáshoz. Ugyanis pár hete még „ little rocket man”-nek és „silli puppy”-nak titulálta Kim Dzsong Unt, a napokban pedig nyitott és tiszteletre méltó politikusnak. Ez az én olvasatomban azt jelenti, hogy Trumpot alku helyzetben nem az érzelmei vezérlik, olyankor hidegvérű üzletemberré válik, és jól végzi a dolgát. Mikor ebből a szerepéből kikényszerül a saját komfortzónáján túlra, na akkor viselkedik botrányosan, és mond orbitális baromságokat, de ez már legyen a választói problémája, jelenleg bennünket nem érint.
Trump ezen kívül Mun Dzse In elnököt is érdekes helyzetbe hozta, azt mondta ugyanis úgy két hete, hogy amennyiben Észak-Korea felhagy az atomfegyverekkel, úgy az USA nem lép ki a Dél-Koreával kötött szabadkereskedelmi egyezményből, ami a jóléti intézkedések garmadát bevezető Mun elnök elemi érdeke, ugyanis azt a pénzt, amit elkölt a Mun Dzse In care-re, azt illene valahol megkeresni, és hát jelenleg sem acélt, sem autót, sem mosógépet nem exportálhatunk Amerikába, de most Trump kénytelen lesz ezt visszavonni.
Mindazonáltal Mun elnök új piacokat keres, Szaud Arábiával és Vietnammal is üzletel, de egyelőre nincs, aki az amerikai piacnál többet ígér.
Másrészt figyelembe kell vennie Kínát, illetve Kína azon kívánságát, hogy nem óhajt amerikai katonai támaszpontokat és THAARD rendszert sem a határánál, sem a szomszédos országban. Amennyiben a két Korea közeledése ilyen tempóban folytatódik, Trump hazaviheti a katonáit, ezzel eleget tehet a választóinak tett ígéretének, mi több, ő lehet a békét hozó nagy ember Amerika történelmében. Mun elnök, és úgy általában Korea pedig megszokta, hogy Kína a big brother, hasonló a kulturális háttér, a diplomáciai finomságok, sokkal jobban boldogulnak velük, mint a ténylegesen, és jelképesen is katonai bakanccsal otrombán begyalogoló Amerikával, ráadásul Kína itt fekszik, nem tolhatjuk odébb, de Amerika igazán haza mehetne, nagy testvérből egy is épp elég.
Természetesen hátravan még egy műsoros est, és az Kim Dzsong Un és Trump személyes találkozója, ahol egészen nyilvánvaló, hogy Trump ki fogja használni az adódó lehetőséget, és némi kezdőtőke fejében majd learatja a dicsőséget azért, amit Kim már rég eldöntött Munnal együtt, hogy legyen nuklerális leszerelés, már nincs rá szükség, így már Amerika sem tehet semmit, a gazdag, fejlett és ismert Dél-Korea védelme alatt álló északi országrészen.
Ugyanakkor Trumpnak ez garantál még négy évet és egy szép helyet a pantheonban, amire a pénzemberek egy része öreg korukra betegesen vágyik is.
Itt nálunk pedig új lendületet kapott az egy nép vagyunk érzés, lassan elhiszik az emberek, hogy valóban igaz, ami pár hete még álomnak is naiv volt, beindul a gazdasági, kulturális együttműködés, majd a DMZ megszüntetése, a szabad átjárás, és majd valamiféle olyan unió, ami nem veszélyezteti Kim Dzsong Un hatalmát, de mégis gazdagabbá teszi az északi országrészt, ami egyelőre elégnek is mutatkozik a sok emberöltőnyi nyomor után, én pedig majd tényleg elmehetek Nengmjangot enni Phenjan, és megnézhetem a Pektu hegyet is élőben.
Aki a nyugati típusú demokrácia hiányát kéri majd számon, annak ezúton üzenem, hogy egyrészt a saját portáján sepregessen először, másrészt vegye figyelembe, hogy honnan indul most Észak-Korea és ahhoz igazítsa az elvárásait, továbbá ne tekintse a zötyögve működő rendszert a világon mindenhol kívánatosnak és elvárhatónak, mert nem az. Itt délen remekül működik, de még mi sem várjuk el ezt Északtól, egyelőre semmiképp. Tessék örülni, hogy egy háborús góccal kevesebb, az is jóval több, mint amire két hónappal ezelőtt bárki számíthatott.
***
EUGENIA S. LEE a Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában rovatban megjelent írásai
“Magyar vagyok, ami nem érdem, nem átok, egy állapot. A férjem, és így a családom fele viszont dél-koreai. Napjaim egy részét a német/holland határvidéken élem, másik felét itt Dél-Koreában. Ez alkalommal anyósom súlyos betegsége okán hosszabb időre rendezkedem be itt, a többi pedig majd kiderül. Apró jegyzeteim az itteni mindennapjaimról szólnak, ebben a városban amit Cheongju-nak neveznek, magam is most élek először.”
EUGENIA S. LEE alkotásai a Lenolaj.hu oldalán
EUGENIA S. LEE alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán
Legfrissebb hozzászólások