A várakozás óriási volt, az izgalom a tetőfokára hágott, a remény ugyanolyan elemi hajtóerővel lángolt mindenkiben. Tizenhétezer ember közül választották ki azt a tízet, akik most, túl az öt napos végső válogatáson, a bizottság előtt álltak. Az elnök tartotta kezében a lezárt borítékot, amelyben annak a neve szerepelt, akit kiválasztottak a tíz közül. A tizenhétezer közül.

„Micsoda fantasztikus dolog lenne. És még a történelemkönyvekbe is bekerülhetnék, ha kiválasztanának.” – gondolta egy történelem tanár.
„A valószínűsége egytized, hogy az én nevem szerepel a borítékban” – latolgatott egy matek tanár – „tizenhétezerből sokkal kisebb esélyem volt a tíz közé jutásra.”
„Benne voltam az ezerben, és benne voltam a százban is. Most pedig itt állok a tíz között! Ha nem én leszek az, akkor pedig ugyanúgy egy leszek a tizenhétezerből, és mit sem fog számítani, hogy a tíz között voltam. Fura az élet.” – gondolkozott egy filozófia tanár.

Ilyen és hasonló gondolatok jártak mindnyájuk fejében az alatt a végtelennek tűnő néhány perc alatt, amíg a boríték felbontásra került, és a bizottság elnöke felolvasta annak a szerencsés embernek a nevét, akit végül kiválasztottak a „Tanár az űrben” programra. Volt aki magabiztosabb volt, bízott abban, hogy őt választják, és volt aki inkább próbálta magát felkészíteni arra, hogy nem sikerül, de a remény akkor még mindegyikükben ugyanúgy élt. A gyomrokban gombóc volt, az arcok kipirultak az izgalomtól. Az elnök lassan, méltóságteljes mozdulatokkal bontotta fel a borítékot, és húzta elő az egyetlen nevet tartalmazó papírt.

A bizottság egyhangú döntése alapján – kezdett beszélni lassan, hangsúlyosan – akit a programra kiválasztottunk: Christa McAuliffe. – A gombócok egyszerre robbantak a gyomrokban. Egy szempár kikerekedett, száj mosolyra húzódott, az arc pedig eltelt boldogsággal. A másik kilenc is örült, hiszen az öt nap alatt összebarátkoztak az asszonnyal, elismerő tapssal köszöntötték a kiválasztottat, de hazugság lenne azt állítani, hogy csak ez a nagy boldogság volt jelen a teremben. Nem. A másik kilenc a borítékban megbújó név felolvasása után a névtelenségbe veszett, és karnyújtásnyira a céltól elbukott. Csalódott vesztesek voltak. A másik kilenc.

Hazatértek otthonukba, savanyú mosolyra húzott szájjal játszottak el a gondolattal, milyen lett volna, ha az ő nevüket rejtette volna a boríték. Most épp tanulnának, gyakorolnának az űrutazásra a másik hat űrhajóssal. Teltek a napok, múltak a hetek. A másik kilenc követte az eseményeket, olvasták a híreket, nézték a tévét.

A Challenger indulását eredetileg 1986. január 22-ére tervezték. Az STS-61-C jelű küldetés csúszása miatt az indulást előbb 23-ra, majd 24-re halasztották. Ezután újabb egy napos halasztás történt, a szenegáli Dakarban található, vészhelyzet esetén használatos leszállópálya környékén tapasztalt rossz időjárás miatt. A NASA ekkor a casablancai (Marokkó) tartalék leszállópályát jelölte ki a vészhelyzeti leszállás céljára, de mivel az nem rendelkezett az éjszakai leszálláshoz szükséges megvilágítással, így az indulás időpontját reggelre tették. A Floridában várható rossz időjárás miatt a felszállást újból elhalasztották, ezúttal 27-re. Már javában zajlott az indulás előkészítése, amikor a technikusok nem tudták lezárni az űrrepülőgép ajtaját. Emiatt újabb egy napos csúszás következett. Másnapra kijavították a hibát, ekkor viszont a határértéket meghaladó erősségű oldalszél támadt, emiatt megszakadt a visszaszámlálás. További két óra csúszást okozott a külső üzemanyagtartályban észlelt tűzérzékelő meghibásodása. (forrás: wikipedia)

De ezeken az eseményeken már nem a másik kilenc vett részt, hanem Christa McAuliffe. Lelkükkel, gondolataikkal ők is ott voltak persze, napokon át izgultak az indulás előtt. Néhányuk lehunyt szemmel Christa helyébe képzelte magát.

Az indítás végül 1986. január 28-án, floridai idő szerint 11:38-kor történt meg.

A Challenger űrsikló 73 másodperccel az indítás után megsemmisült. A fedélzetén tartózkodó hét űrhajós meghalt. Köztük Christa McAuliffe, tanárnő, és nem a másik kilenc.