Írói nevében a T-betű szülőhelyére és sok írásának ihletőjére, a Bács-Kiskun megyei Tass községre utal, ahol gyermekkorát töltötte. Lenkey János huszártábornok leszármazottjaként évtizedeken át kutatta az 1848-49-es szabadságharcot, ebből született élete fő műve, “A két Lenkey” című történelmi nagyregény.

A Magyar Írószövetség tagja, a Krúdy Gyula Irodalmi Kör alapító főtitkára 74 évet élt.

Nem kell mindennek nevet adni. Csak az ember vindikálja magának a jogot, hogy mindent néven nevezzen. Az a bizonyos valami attól van, hogy van neki neve. Aminek nincs neve, az nem is létezik. Márpedig ami nem létezik, az… No, azzal mi is van? Mi lenne? Ha nem létezik, akkor nincs, nem is lehet vele semmi. Nem lehet beszélni róla. Amiről nem lehet beszélni, az titok. A titoknak viszont az a természete, hogy ölni szoktak érte, meg néha vele is. És akkor újfent eljutottunk oda, ahonnét indultunk. A vég kezdete, vagy a végtelen vége? Lám, itt a jó alkalom, hogy megtudja a választ. Itt ül a mindenség szélén. Egyetlen bátor mozdulattal leugorhat a mindenségből a semmibe és megtudhatja az összes választ, amire a sziklapárkányon nincsenek szavak, tehát nincs is. No de a fák, meg a füvek nem beszélnek. Valószínűleg az emberi lényre sincs szavuk. Akkor hát számukra az ember se létezik? És önmagukra hogyan tekintenek? Saját maguknak sincsenek?

A távolban földereng egy szikrázó csillag fénye. Messze van, olyan messze, hogy még látni sem, inkább csak érezni lehet, de biztosan ott van, és jön, hozza a válaszokat. A válaszokat azokra a kérdésekre, amelyeket föltenni se lehet. Föltenni? Nevetséges a szó. Hová? A polcra vagy egy reklámmolinóra, hogy lengesse a szél? Vagy egy melldöngető kitűzőre, hogy látva lássák, hová tartozol? Hogy aztán később legyen mit megtagadni, vezekelni a bűneidért, és másokat okolni, hogy félrevezettek téged, szegényt…

Milyen egyszerű is lenne csak úgy lazán fölállni, elegáns mozdulattal lépni egyet, esetleg kettőt, és eltűnni a semmiben. De ha valóban semmi az a semmi, akkor hogyan tűnhetne el benne? És az a lépés… Éppen itt és most mekkora is az a lépés? A Földön azt mondják hetven centi körül van. A Holdon legalább két méter, vagy tán négy is. A végtelenben vajon mekkora lehet? Egyáltalán van ott mértékegység, amihez viszonyítani lehet? És ki az, aki ellenőrzi ezeket a mértékegységeket? Ki felügyeli az ellenőröket? Létezik-e ott objektív igazság vagy az egyéniségen átszűrt szubjektivitás a legfőbb mérce? És itt meg kell állni, mert elfogy a szó. Csak a kérdőjelek sorakoznak és sehol egy biztos pont. A két gondolatjel között is üres a hely.

‒ Hát akkor ugorjunk ‒ motyogta maga elé az öregember és megmasszírozta sajgó derekát. Az öreg csont recsegett, ropogott, de nem akart mozdulni. A lélek serényen talpra ugrott, lépett volna fürgén bármekkorát, de visszahúzta a fáradt test, meg az szikla súlya, mely ránehezedett. A lábát próbálta mozdítani, de az se ment. Csak a feje mozdult, s a szeme kereste a fénylő csillagot.
‒ Eressz el Uram ‒ nyögte halkan ‒, látod, semmire se jó már ez a porhüvely! Csak toldják, foltozzák, mint a lyukas zsákot, de már a rostja is szelel.
‒ Az idődet nem te méred ‒ szólt a csillag a felhő mögül. ‒ Bár a percek fogyva fogynak, nem a te gondod, mennyi még. Lehet, hogy utolsó, s ugorhatsz a végtelenbe, mielőtt meggondolnád magad, vagy várnod kell, míg elvégezted, bár a hátadon már púp a feladat.
‒ Nem keveslem én, mit adtál; erőt, szerelmet talentumot, de visszavetted lassan mindet, és nekem a kérdéseken kívül szinte semmim sem maradt.
‒ Én maradtam, mint e csillag, hogy a szemed elől ne veszíts, s e szikla, mely a talpad alatt biztosan megtart, míg a végtelen szédít és csábítanak a szirénjei.
‒ Hát ez az, Uram, a szirének… A hangjuk édes, lágy és hívogató, s nincs vitorlarúd, mi megtartsa a viharvert fáradt tengerészt.
‒ A fának napfényt adtam, csak felé törhet, fölfelé. Az oroszlánt az ösztöne hajtja, nem tehet mást, csak amit a vére parancsol. Neked adtam a szabad akaratot, hogy választhass jó és rossz között. A te feladatod, hogy a jó kérdésre helyes választ találj.
‒ Igaz, Uram, de az alma mellé kígyót is tettél a fára.
‒ Én gyümölcsöt adtam, s te mondtad rá, hogy alma. Én virágzó édent adtam neked, s te kivágtad belőle a fákat. Tiszta forrást kaptál, s te elszennyezted valamennyit. Csodálkozol, hogy nem dicsérlek érte? Te hívtad ki a fejedre a bajt.
‒ Gyenge vagyok, Uram, és esendő, törékeny mint az üveg pohár. De miért van az, hogy az oroszlán, aki oly erős és hatalmas, nem falja föl a társait. Csak az ember az, aki kéjjel pusztít, s halomra öli embertársait?
‒ Az oroszlánt te nevezted el királynak, és te tettél a sörénye fölé koronát. Olyan akartál lenni, mint ő; erős, büszke és hatalmas. Te választottál és megtagadtál, hogy te lehess a végső válasz, a leghatalmasabb. Kérdeztél és válaszoltál magadnak helyettem és a mindenség helyett. Nem vetted észre, s nem is akartad, hogy a válasz helyett a kérdés visszhangzik füledben, miközben rád szakad az általad fabrikált művilág. Ettől még a végtelen az enyém maradt.
‒ Már nem bódít a művirágok kémcsőben érlelt illata. Nem csábít a szirének édes-bús dala, se a végtelent hódító büszke és hazug erő. Itt állok talpig pucéran, sebzetten és erőtlenül, mint lőtt vad, ki a kegyelemdöfésre vár.
‒ Ülj vissza a sziklára, ember ‒ szót a Csillag a felhő mögül. ‒ Nem feledkeztem meg rólad, majd szólítalak, ha eljött az időd.

***

Megjelent T. Ágoston László író honlapján

T. Ágoston László alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

]]> https://lenolaj.hu/2017/07/14/t-agoston-laszlo-a-szikla-szelen/feed/ 0 https://lenolaj.hu/2017/04/18/t-agoston-laszlo-a-mi-idonk/ https://lenolaj.hu/2017/04/18/t-agoston-laszlo-a-mi-idonk/#respond Mon, 17 Apr 2017 22:01:24 +0000 http://lenolaj.hu/?p=16649 ‒ Az a helyzet, Borikám ‒ mondta elgondolkozva Túriné ‒, hogy az utóbbi harminc évben többet változott a világ, mint előtte akár háromszáz év alatt. Ha csupán arra gondolok, hogy amikor én hatvan évvel ezelőtt elkezdtem bálba járni, az öregapám még eljött megnézni, sőt föl is kért egy keringőre. Meg kell hagyni, nagyon jó táncos volt az öreg.
‒ Emlékszem rá ‒ mosolyodott el a másik ‒ olyan kackiás bajsza volt.. Olyan huszáros, pörge… Még vénségére is megnézték maguknak az asszonyok. Volt benne tartás. Nem úgy, mint manapság. Ezek, a mi unokáink csak csápolni tudnak, meg az okos telefonjukat nyomkodni. Fogalmuk sincs, mit jelent az a szó, hogy bál, nemhogy táncolnának.
‒ Brékelnek, meg hipp-hoppoznak, vagy hogy mondják. A lányok meg rúdtáncolnak.
‒ Az nem tánc, Annuskám, hanem sport. Versenyeket is rendeznek belőle. A minap láttam a tévében. Úgy tekeregnek rajta, mint a kígyók. A mi időnkben csak a cirkuszban látott ilyet az ember.
‒ Bizony, akkor még esténként elmentünk a barátokhoz beszélgetni, meg kártyázni. Most meg vacsora után beül az ember a tévé elé, aztán nézi, hogy az amerikai sztárok hogyan mentik meg a világot az űrből jött idegenektől.
‒ Az ám, de közben hatszor meg kell nézned a mosópor reklámot, meg azt, melyik patikában olcsóbb az ízületi fájdalomcsillapító. Két nagy reklámblokk között mindig adnak egy kis darab filmet is. Így szoktatják le az embert a kultúráról. Erről jut eszembe, hogy a patika melletti áruházban mától árulnak akciós kutyaeledelt. Megnézem, mennyiért adják. Látod, a mi időnkben ételmaradékon élt a kutya, a macska meg egerészett a padláson. Most meg külön boltban árulják az állateledelt. Öreganyám körberöhögne, ha fölébredne. ‒ Ezzel megnyomta az autóbusz leszállásjelző gombját és közelebb húzódott az ajtóhoz.
Túriné meg ment tovább a piacra, maga után húzva a kis bevásárló kocsiját. Közben arra gondolt, hogy lám, ez is azok közé tartozik, amikért körbenevetné az öreganyja. Igaz, hogy annak idején el se tudta volna húzni a hepe-hupás, gödrös járdán. Karkosárral, meg nagy szatyrokkal jártak akkor bevásárolni az asszonyok. Még olyan is volt, aki a fején hordta a kosarát. No, nem is voltak olyan görnyedtek, rossz tartásúak, mint a mai fiatalok. Vénségükre igen, elkopott a derekuk, de akkor se jártak fizikoterápiára, meg gyógytornára. Talán nem is volt olyan.
A szélső standon árult egy jópofa őstermelő. Hajdan kofának hívták az ilyet, de manapság már nagyon megsértődnének, ha lekofázná őket az ember. Az őstermelő azt jelenti, hogy a saját földjén termelt zöldségét árulja. A krumplitól a földi mogyoróig mindent. A fene bánja, honnét veszi, csak szép, meg friss legyen a zöldsége. Ez az ember mindig előre köszön és még viccelődik is vele. Úgy szólítja, hogy szépasszony. Az ő korában ezért még azt is elnézi az ember, ha öt dekával kevesebb a két kiló. Még nejlonzacskót is ad hozzá. Nem úgy, mint a másik soron az a nagyképű rüfke, aki már nem is egyszer rászólt, hogy ne turkáljon az áru között. Rászólt, hogy mama, vagy viszi, vagy ne tartsa föl a vevőket. Mi az, hogy ne válogasson? Már csak megnézheti, mit vesz! Nem is megy hozzá többé, az biztos. És még ez meri magát kereskedőnek nevezni…
A minap, amikor arra járt, éppen a piacfelügyelőt szidta, mert nem tud rendet tartani a placcon. Mindenféle hajléktalanokat, meg munkanélkülieket beenged a standok közé. Rajta is kapta az egyiket, amikor két szép almát dugott a zsebébe. No, de csak jöjjön erre az a rendőr ismerőse, majd jól rájuk uszítja. Csukassa le valamennyit, hogy ne tébláboljanak itt a tisztességes emberek között. Végtére is ez a dolga…
A Tesco Áruházban a leértékelt áruk polcánál találkozott a Béres Jóskával. Hajdan kollégák voltak a gumigyárban.
‒ Te is az olcsó árut keresed, Józsikám? ‒ állt meg mellette. ‒ Hogy vagytok? Hogy szolgál az egészségetek? Nagyon régen nem találkoztunk. Hogy van a fiad? Ugye ügyvédnek tanult? ‒ hadarta egy szuszra.
A férfi egy pillanatra fürkészőn nézett az arcába, mintha nem is ismerné, aztán vadalma mosollyal válaszolt:
‒ Neked is az fáj, hogy az én fiam nyerte meg a pályázatot? A vadászházat sajnáljátok tőle, vagy az Audiját? Most mind azt károgjátok, hogy korrupció… meg hogy lopnak, csalnak, hazudnak a képviselők… pedig nélkülük a béka feneke alatt lenne ez a város, meg az egész ország. Csak locsog, meg uszít a sok hazaáruló szarházi ahelyett, hogy megköszönnék a munkáját. Ha rajtam állna, lecsukatnám valamennyit.
Az asszony csak állt egyik lábáról a másikra a leértékelt polcok között és a szavakat kereste, de nem találta sehol.
‒ Ne haragudj, Józsikám, én nem tudtam, hogy a fiad városi képviselő lett… ‒ hebegte zavartan. ‒ Mióta nyugdíjban vagyok… Szóval csak a régi barátság miatt…
‒ No, hagyj engem békén a régi barátsággal, Annus! Mind olyanok vagytok, mint a veszett róka. Először dörgölőzik, aztán beléd harap. ‒ indult el a másik irányba indulattól fűtötten a férfi. ‒ Azt hiszitek, nem látom, hogy irigykedtek rá? Gondolom, te is ott leszel a délutáni tüntetésen.
‒ Nem értem ‒ dadogta az asszony. ‒ Miféle tüntetésen? Én…
Erre a kérdésre már nem érkezett válasz. Csak a férfi vállát, meg ősz haját látta eltűnőben az árupolcok fordulójában.
Alig várta, hogy elszabaduljon a pénztártól, rohant a henteshez, ahol a szomszédasszony lánya állt a pult mögött. Tulajdonképpen nem is akart venni semmit, csak megtudni, miért volt annyira fölpaprikázva a régi kolléga. Ez a Mari meg mindent tud. Nála fut össze a város összes pletykája.
‒ Az ám, nagy tüntetés lesz délután a városháza előtt. ‒ mondta. ‒ A civilek, meg a polgári egyesület el akarják számoltatni a képviselőket az elszelelt milliókról. Amint hallom, már az ügyészségen is följelentették a Béres Józsi fiát, az Ákost.
‒ Ez az a Béres, aki..?
‒ Az, aki hajdan párttitkár volt a gumigyárban. Ismeri, nem?
‒ Persze, hogy ismerem, egy időben a kollégám volt. Az előbb találkoztam vele a Tescoban. Elég furcsán viselkedett.
‒ Nem csoda. Az előző kormány alatt ő volt városi képviselő, most meg a fia. Színváltósak ezek, mint a golyóstoll. Most aztán válogathat a jónép, melyiket utálja jobban.
‒ Nem értem ‒ csóválta a fejét az asszony. ‒ Miért kell utálni valakit, ha más a véleménye?
‒ Húha! Annus néni, hol élt maga az elmúlt harminc évben? Manapság ez tartja össze az embereket. A zsigeri undor, meg a pénz. Majd legközelebb elmagyarázom, de most ki kell szolgálnom az urat. Mit adhatok? ‒ fordult a pult előtt álló férfihez.

*

‒ Az a helyzet, Annus ‒ magyarázta Túri Bálint a feleségének ‒, hogy én is csak a fejemet kapkodom, nem igazán értem, mi történik a világban. No, meg azt se, ami körülöttünk zajlik. Megöregedtünk. Ez már az unokáink dolga. Csak bámészkodom, amikor régi barátok esnek egymás torkának szinte semmiért, és a tegnapi ellenségek borulnak össze egy pohár pálinka fölött. Nem barátság ez, legföljebb pillanatnyi érdek. De elég-e ez az emberséghez? Hajdan, amikor jött a török, meg a német, azokat gyűlölte a nép. Aztán utáltuk az oroszokat, meg a párttitkárokat. Ők jelentették az ellenséget. Most éppen nincs nálunk idegen, hát utáljuk egymást.
‒ De hát ez hülyeség, Bálint! ‒ fortyant föl az asszony. ‒ A józan paraszti ész…
‒ Hja, anyukám, a józan paraszti észhez józan paraszt is tartozik. Mi már polgárok vagyunk. A Marsra könnyedén el tudunk jutni, de a szomszédainkhoz nem.
‒ Nekünk még mindig vannak barátaink ‒ próbált ellentmondani az asszony. ‒ Elmehetnénk meglátogatni őket. Vagy elmehetnénk a nyugdíjas klubba… Vagy színházba, vagy akárhová.
‒ El ‒ bólintott rá a férfi. ‒ Végtére is…
Aztán megvacsoráztak, és leültek a tévé elé. A szomszéd szobában a Béla gyerek, az unokájuk, a heverőn elnyúlva az okos telefonján csetelt a barátnőjével.

***

T. Ágoston László alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

]]> https://lenolaj.hu/2017/04/18/t-agoston-laszlo-a-mi-idonk/feed/ 0 https://lenolaj.hu/2017/03/22/t-agoston-laszlo-almomban-nagyhatalom-voltam/ https://lenolaj.hu/2017/03/22/t-agoston-laszlo-almomban-nagyhatalom-voltam/#respond Wed, 22 Mar 2017 09:50:25 +0000 http://lenolaj.hu/?p=15775 Álmomban nagyhatalom voltam. Pontosabban NAGYHATALOM csupa nagybetűvel. Nem holmi hatalmacska, piaci bábjátékos, hanem maga a MINDEN. Az volt a nevem, hogy ÉN. És akkora voltam, hogy magam se láttam a végemet. Lehet, hogy nem is volt olyan, és rólam nevezték el a végtelent… Ezt még tisztázni kell, nehogy a végén még valaki kétségbe vonhassa. Valaki? Micsoda vérlázító szó ez! Hát lehet még VALAKI rajtam kívül is?
Azt mondják, volt egyszer egy király, úgy hívták, hogy XIV. Lajos. Ha jól emlékszem, francia volt és Napkirálynak becézték. Még most is vitatkoznak róla a történészek, hogy 1655. április 13-án mondta-e vadászat közben, hogy „az állam én vagyok”, vagy nem mondta. Itt volt például az a bizonyos (VI) hatodik Lenin, aki soha sem mondott ilyet, mégis könyörtelenül kinyíratott mindenkit, aki kétségbe merte vonni, amit nem is mondott. Ezek után mit kellene mondanom nekem? Nem is beszélve arról, hogy ha Lajos volt a Napkirály, akkor mi vagyok én? Nevezzem magam UNIVERZUM-nak? A rangsort eleve kifejezi az, hogy az egyik hatodik volt, a másik meg tizennegyedik. Hol vannak ezek az én elsőségemhez?
Különben is mi az, hogy az állam én vagyok? Megérdemli az a kis balfék, hogy csak az állam legyen. A másik meg a fülem, vagy az orrom? Ostoba fajankók. Bele is halt mindkettő, hogy nem tudtak többek lenni, mint a többi hasonszőrű hatalmasság. Azzal kezdődik a dolog, hogy én a MINDENSÉG vagyok. Nekem is van állam, orrom, fülem, lábam, a kezemmel vakarom meg azt, ami viszket, de hát én ezeket nevezem minisztereknek, államtitkároknak, meg pártelnököknek. Ezek a tenyeremből táplálkoznak, hiszen még az ellenzék vezére is tőlem kapja az apanázst, és ha én becsukom a tenyeremet, éhen hal az egész szolgahad. Mert a miniszter mind szolga. Nézd csak meg a latin szótáradat, hogy igazat szóltam! A szolgának pedig hallgass a neve, de úgy is mondhatnám, hogy kuss.
Dumálni persze lehet. Kell is, hogy kellőképp elfáradjon a plebsz szája. Olykor engem is szórakoztat az a sok baromság, amit összehordanak. Hol, hol? Hát az okos telefonjaikon, meg az interneten, de olykor még a romkocsmáikban is. Azt hiszik, senki se hallja, amit egymás közt pusmognak rólam. Óvatoskodnak, titkos kódokat használnak, hogy ne értsem a szavukat. Jókat mulatok rajtuk, sőt néha magam is elhintek köztük egy-egy szaftos pletykát, hogy legyen min rágódniuk. Aztán meg lehallgatom a telefonjaikat. Igen, a miniszterekét is. Elolvasgatom a szerelmes leveleiket. Igen, a tiédet is, amit annak a bizonyos Editkének írtál. No, meg az övét is, amelyikben szakított veled a nagy fülű Jácint miatt. Látod, velem nem történhet ilyen baleset, mert én nem tartozom senkihez, csak hozzám.
Jó dolog nagy hatalomnak lenni, csak néha unatkozik benne a… szóval én. Az rendben van, hogy te vagy az igazság, a jóság, meg az értelem csúcsa, de az fárasztó, hogy soha nem ér föl hozzád senki, nincs egy vitapartnered, aki tovább élesítse az elméd. Vagy tán nem is lehet, hiszen te vagy az omega? Igen, azt hiszem, ez a megoldás. Korábban a plebsz hangjaiban felcsendült az Isten neve. Azzal fenyegettek, hogy ezt már ő sem tűrheti. Melyik? Az Allah, a Keresztény Isten, Krisna, vagy a Föld Anya? Na látod, ez az én zsenialitásom. Összeugrasztom valamennyit, és amíg ők egymással harcolnak, elfoglalom valamennyi trónját. Ha megkérdezed ezek után, ki az isten, mindegyik az Aranyborjúra fog mutogatni és hason csúszik a Mammon felé. Na látod, az is én vagyok. Időnként dobok nekik egy-két lyukas garast, és röhögök rajtuk, ahogy ölik egymást érte.
A minap nagyon unatkoztam. Sehol egy apró földrengés, sehol egy árvíz, de még egy kóbor üstökös se közelít a Föld felé. Fogtam hát egy kis atomtöltetet. Nem nagyot, csak olyan jó maréknyit, és eldobtam a hátam mögé. Utálom szemtől szembe nézni a szenvedést, csupán arra voltam kíváncsi, mekkorát szól. Hát, nem mondom, elég jó hangja volt. Kipróbáltam már más fegyvereket is. Volt földindulás-égszakadás, de azért ez mégis csak más. Méltóbb hozzám. Ezrével számolták a halottakat, tízezrével visongtak a menekülők. Megnyílt a föld, pokollá vált a környék, egyetlen csigabiga se maradt a házában… csak sülve.
No, hát ezt akartam mondani. Van még kérdés, hozzászólás, óhaj, sóhaj? Köszönöm. Így gondoltam én is.
Álmomban NAGYHATALOM voltam. Nagyon nagy, szinte óriás. Nem ért fel hozzám se szó, se indulat. Az istenekkel kugliztam vasárnap délután, és elnyertem minden hatalmukat. Már éppen be akartam váltani a kaszinóban a zsetonokat, amikor felriadtam. A feleségem ült mellettem a heverőn és a lábát áztatta.
‒ Mi történt? ‒ kérdeztem tőle bambán.
‒Semmi különös, édes fiam ‒ mondta rezignáltan. ‒ Kicsit többet ittál a kelleténél. Lefektettelek, hogy kialudd magad, közben meg áztatgatom a fájós, bütykös lábamat. Nem tudom, mit álmodhattál, de addig-addig forgolódtál, míg beleért a kezed a bilikomba. Pedig hányszor mondtam már, hogy jobban nézz körül, mielőtt lefekszel…

***

T. Ágoston László alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Elment, megkereste, s kiderült, hogy látásból ismerik egymást. Leültek a konyhában beszélgetni, és addig-addig csevegtek, míg a végén hazakísérte a Feri. Mert hogy közben besötétedett, és nem vette volna a lelkére, ha a sötét utcán megtámadja valami részeg csirkefogó, vagy egy kóbor kutya.

‒ Szóval, az a helyzet, drága Jusztinka ‒ mondta a csatornás ember ‒, hogy számlát ugyan nem tudok adni, de ha én rendbe hozom a csatornáját, az biztosan rendbe lesz hozva.

Jusztinka rábólintott, a csatornás ember meg nekilátott a munkának. Olyan szorgalmasan tette a dolgát, hogy rásötétedett. Úgy gondolta, hogy kár lenne hazabotorkálnia a sötétben, hiszen reggel ugyanígy folytatja tovább a munkát. Sokkal egyszerűbb, ha ott alszik. Jusztinkának is megtetszett az ötlet, így aztán akkor is ott aludt a mester, amikor elkészült a csatorna.

Ősszel meg együtt mentek ki a temetőbe, ki-ki a maga halottjához. Jusztinka az urához, a Feri meg a feleségéhez. Lerakták a fejfához a virágot, aztán elsuttogták, hogy úgy alakult a dolog, hogy mégis csak maradnának még egy kicsit, mert a szerelem az ‒ így ősz hajjal is ‒ csak szerelem. Aki ezt nem képes megérteni, meg se érdemli, hogy ilyen szépen gondozzák a sírját.

Így ment ez éveken át, míg a Feri bele nem halt a gyomorrákba. Idős volt már, közelebb a nyolcvanhoz, mint a hetvenöthöz. Azt mondta az orvos, hogy nem élné túl a műtétet. Otthon ápolgatta, míg lehetett. Elsiratta őt is, és azon az őszön már két sírra vitte a virágot.

Megviselte a dolog, ő is ágynak esett a következő tavasszal. Elküldte az orvos CT-, meg MR vizsgálatra, s felcsóválva nézegette a leletet. Mellrák ‒ mondta ki szinte csak úgy maga elé a diagnózist. ‒ Meg lehet operálni, de ebben a korban már…

‒ Mennyi időm van még hátra? ‒ kérdezte kissé reszkető ajakkal Jusztinka néni.

‒ Nem tudom ‒ szabódott az orvos. ‒ Lehet, hogy három hónap, de az is lehet, hogy meggyógyul, ha sikeres lesz a műtét.

‒Hm…‒ gondolkodott el az asszony. ‒  Tudja mit? A biztonság kedvéért megíratom a végrendeletemet, mielőtt befeküdnék a kórházba.

Úgy is tett. Felmérte a kis vagyonkáját, s minden rokonra hagyott valamit. Volt némi kis megtakarított pénzecskéje is. Abból meg a fürdőszobát akarta rendbe hozatni, mert ha mégis úgy döntene a Mindenható, hogy nem kell még távoznia ebből az árnyékvilágból, ne kelljen szégyenkeznie a leendő ápolója előtt a szétrohadt vízcsap, meg a lefolyó miatt.

No igen, de kivel csináltassa meg? Már a tavalyi falugyűlésen is többen fölszólaltak, és a polgármester tehetetlenségét szidták, mert nincs a faluban egyetlen becsületes mesterember sem.

‒ Negyven évvel ezelőtt még volt a faluban asztalos, lakatos, meg suszter is ‒ mondta az egyik vénember. ‒ Most meg egyetlen iparos sincs. Ha kitörik egy ablaküveg, be kell vinni az ablakszárnyat a városba az üvegeshez. Ezt nevezitek ti rendszerváltásnak?

A polgármester csak hápogott, a levegőt kapkodta, de végül megígérte, hogy pályázatot fognak kiírni az iparosok faluba telepítése tárgyában.

Ez meg is történt még azon a tavaszon. A megyei lapban is közölték a pályázati kiírást. Csak az volt a baj, hogy akkorra már a hozzáértő mesteremberek nagy része kiment nyugatra munkát vállalni, mert ott háromszor annyit kereshettek, mint itthon. Maradt, aki maradt… A görbe falat rakó kőműves, meg a gyorstalpaló iskolán kiképzett lakatos. Ilyesféle mesterember volt az a Tóth Ede is, akit a piacon ajánlottak neki. Valaha a vasgyári karbantartóknál volt kisegítő a vízvezeték szerelők mellett. Amikor a szaki elment Angliába pénzt keresni, ő állt a helyére. Tudta ő a szakmát, csak papírja nem volt hozzá. Aztán azt is szerzett. Azzal jelentkezett a községházán.

Jusztinka néni fölkereste a műhelyében, és elmondta, mit akar. Teljes fürdőszoba felújítást. Még azt is hozzátette, hogy sürgős lenne a munka, mert műtét előtt áll, és a kórházba vonulása előtt szeretné lerendezni az ügyet.

A mester a száját húzogatta, tarkóját vakarta, s egyre azt hajtogatta, hogy rengeteg dolga van, nem is tudja, fölvállalja-e ezt a munkát. Talán ha a Váciék gázszerelését elhalasztaná a nyárra, akkor esetleg be tudná illeszteni a programjába, de hát annak ára van…

‒ Mennyi? ‒ kapott a szón Jusztinka.

‒ Az attól függ… Először is csaptelepet, meg csöveket kell beszerezni ‒ magyarázta Tóth. ‒ Na most, azt is el kell dönteni, hogy megelégszik-e az eléggé megbízhatatlan hazai csapokkal, vagy osztályon felüli, egy életre szóló import csapot akar.  Mondjuk svájcit. Aztán időbe kerül az anyagbeszerzés. Sok időbe, mert meg kell ám azt nézni, mit vesz az ember. Ezek a csibész kereskedők úton-útfélen átverik az embert. Márpedig az idő pénz. Tetszik érteni?

‒ Értem, hát. Azt mondja, mibe kerül!

Mondta. Külön az anyag árát, az áfát, az egyenes-meg a helyi adót. A végeredményen maga is meglepődött, de ha már kimondta…

‒ Jól van, csinálja! ‒ bólintott rá elszántan az öregasszony. ‒ De mire kijövök a kórházból, készen legyen! Előre fizetek. A kulcsolt megkapja a szomszédasszonyomtól.

‒ Ahogy te kijössz a kórházból… ‒ gondolta magában a szerelő. ‒ Söprűnyélen lovagolva, vagy két szál deszka közt…

Egy hét múlva bevonult a kórházba. Néhány nap múltán megoperálták, és mit ad Isten, sikerült a műtét. Az orvosok csodálkoztak leginkább a gyors javulásán…

Ezt a bizonyos gyors gyógyulást is övezte némi félreértés, ugyanis azért ment ki a folyosóra, hogy két műtét közt meglesse a főorvost, aki operálta, és a zsebébe csúsztassa a borítékot, amit neki szánt. Igen ám, de hiába várta, mert az orvos akkor már éppen Berlin felé autózott, ahol harmadnap kellett munkába állnia. Átadta hát a borítékot a főnővérnek, hogy juttassa el neki. Ő meg éppen nyakig ült a sokat szidott fölösleges adminisztrációban, s annyira megörült az adománynak, hogy zavarában beírta az ágyelosztó listára, hogy a négyes ágy üres…

Jusztinka néni meg ahelyett, hogy a két jobblétre szenderült emberét követte volna, tovább sétálgatott a folyosón. A szomszédasszonyától azonban megüzente a vizes Tóthnak, hogy igyekezzen a munkával, mert egy hét múlva otthon akar fürödni a saját fürdőkádjában.

A vízszerelő a maga nyugodt tempójával dolgozott és eleresztette a füle mellett az üzenetet. Már kétszer is elhatározta, hogy bemegy a városba megvenni a csapokat, meg a szükséges anyagot, de mindig közbe jött valami. Nem is idegesítette magát ezen, hiszen az egyik nagybátyját is abban a kórházban műtötték torokrákkal. Ő is jobban lett, sétálgatott a folyosón, aztán egy hét múlva értesítették a családot, hogy meghalt. Esténként be-benézett a kocsmába, megiszogatta a maga két-három korsó söröcskéjét és meghallgatta az aktuális falusi pletykákat. E foglalatossága közepette ült oda az asztalához Soós Lukács, aki a közeli városban szokott kukázni, meg vasat gyűjteni, mert hogy a szegény embernek is élnie kell valamiből.

‒ Az a helyzet jóbarát ‒ ült mellé a korsó sörével ‒, hogy van némi vízcsapkészletem eladó. Nem érdekel véletlenül? Olcsón adom. Nagyon szép, nagyon jó vízcsapok. El se adnám, ha nem kellene annyira a pénz. No, de hát tudod, az asszonynak az Isten pénze se elég…

‒ Állítsd le az óhéber dumádat, jóbarát! ‒ mondta a vízszerelő és odakoccantotta a poharát a másikéhoz. ‒ Csempész áru, vagy loptad?

‒ Ne csináld már, drága jó pajtásom! Akár számlát is adhatok hozzá.

‒ Az más. A tiszta üzlet mindig érdekelt. Hiszen tudod…

‒ Persze, hogy tudom ‒ vágta rá Soós. ‒ A becsület az becsület. A múltkori szállítmányt is ötven százalékos engedménnyel adtam. Mikor vihetem át az árut?

‒ Mondjuk holnap este. De otthon ne felejtsd a számlát, mert akkor ugrik az üzlet!

‒ Ejnye, hát olyan havernak ismersz te engem?

A cucc megérkezett, és Tóth teljes erőbedobással nekikezdett a fürdőszoba felújításnak. Ez a teljes erőbedobás azt jelentette, hogy reggel, a tett helyszínére érkezés előtt két felest bedobott az éppen útba eső kocsma hivatalban. Ettől jól megéhezik az ember, s muszáj ráverni néhány tojást a sült szalonnájára. Hol? Hát a konyhában, ahol dolgozik. Ebédig nincs is több pia, hacsak valaki üzleti tárgyalás közben meg nem hívja egy korsóra. Ebéd után, az más. Akkor kell a szesz az emésztéshez.

Reggel a szomszédasszony beengedte, este meg visszakérte tőle a kulcsot. Másnap viszont valamiért be kellett mennie a városba és a férjére bízta az iparost. A szomszéd a kórházban dolgozott portásként. Kíváncsi ember lévén átment vele, hogy megnézze, hogyan halad a munka. Csak nézett, s nem tudta eldönteni, mi a furcsa abban, amit lát. Sokszor megfordult már ebben a fürdőszobában, ismerte minden zeg-zugát, most mégis volt benne valami furcsa, idegen. Nem szólt róla a mesternek, csak úgy magában töprengett. Mit is mondhatott volna? Csak amikor a felesége megjött a városból, és bement a fürdőszobába kezet mosni, akkor villant az agyába a felismerés. A csapok! A kórházi vécékből ellopták az összes vízcsapot. Pont ilyenek voltak azok is, mint amilyet az imént látott. Tavaly szerelték föl a kórházban, és úgy két hete szőrén-szálán eltűnt valamennyi. Érdekes… Másnap meg is szólította a vízszerelőt.

‒ Mondja, Tóth úr, hol vette ezeket az érdekes csapokat? Azt hiszem előbb-utóbb nekem is le kell cseréltetnem az enyémet. Csöpög.

‒ Csak szóljon, Simon bátyám, szívesen megcsinálom. Ezek megbízható, jó csapok. Nem olyan selejtesek, mint a hazaiak. Ez svájci termék. Olyan megbízható, mint az órájuk.

‒ Érdekes ‒ ingatta a fejét a szomszéd. ‒ Épp ilyenek voltak azok is, amiket a kórházból elloptak. Állítólag a rendőrség már a tolvajok nyomában van. Azt magyar gyártmánynak mondták.

‒ Nekem számlám van róla, ha éppen arra gondol…

‒ Nem gondolok én semmire, csak ez a szegény öregasszony elég nagy árat fizetett érte. No, meg azért, hogy készen legyen, mire hazaér. Nekem nem úgy tűnik, mintha maga olyan nagyon törné magát miatta. Úgy beszél, mintha nem is lenne fontos ez a munka.

‒ Maga meg úgy beszél, mintha értene a vízvezeték szereléshez, pedig fogalma sincs róla. Ez szakma, uram! Komoly mesterség. Nem olyan, mint a porta, hogy csak ülünk a hátsó felünkön, és nézünk a semmibe! Aztán mire kialusszuk magunkat, kiderül, hogy kilopták a fél szemünket. Vagy éppen a vízcsapot.

‒ Dumája, az van ‒ bólintott rá idegesen a portás. ‒ Meg mellénye is akkora, hogy másik három gyorstalpalós mester is beleférne. Hanem azért azt a svájci csapot, meg a számláit megnézném! Na hallja, ennyi pénzért…

‒ Maga csak ne nézegessen semmit, és ne számolgassa az én pénzemet, mert netán találhat valahol egy követ, amiben megbotlik a lába. Érti, mire gondolok? Én becsülettel megdolgoztam azért a pénzért. Jó, egy kicsit elcsúszott a határidő, de hát ki a fene gondolta volna, hogy ez a vénasszony egyszer mégis kijön abból a kórházból?

‒ Hallani éppen hallottam, de fölfogni is képtelen vagyok. És ha meggondolom, hogy ez a lány itt nőtt föl köztünk a faluban, a szemünk láttára…

‒ Ezt azért nem mondanám ilyen határozottan ‒ állt meg mellettük a szikvízgyáros felesége. ‒ Tőlünk hordták a szódavizet. Az apja nagyon szerette a fröccsöt. Mit tudom én, hogy a többiek nem, itták-e tisztán azt a lőrét, amit a hegyoldalban termelnek… Én nem merném a tűzbe tenni egyikükért se a kezemet. Olyan volt néha az a lány, mint akinek nincs ki a négy kereke.

‒ A Gyöngyiről beszéltek? ‒ lépett ki a bolt ajtaján a cukrász felesége. ‒ Vasárnap esténként odajártak hozzánk a barátnőivel. Én szolgáltam föl nekik a krémest, meg a tonik-vodkát. Amit én ott fél füllel hallottam, amikor ezek már úgy igazi jókedvre derültek… Attól már a szerényebb fiúk is fülig pirultak volna… A Papp Jóska helyében meg szétrúgtam volna a seggét, amikor bejelentette, hogy terhes.

‒ Az ‒ kontrázott rá Balláné. ‒ Még hozzá túl a negyedik hónapon. Nem vette észre a drágám…

‒ Az én lányommal, a Piroskával egy osztályba jártak ‒ mondta Balláné. ‒ Meg egy ideig a szomszédban is laktak albérlőként az anyjával, amikor az öreg Rádai rajtakapta az asszonyt a fuvarossal, aztán kidobta őket a házból. No, csak azt akarom mondani, hogy hallottam, meg láttam én ott egyet, s mást… Az a lány soha nem tudott kérni, csak akarni. Az anyja meg adta alá a lovat, mondván, hogy csak azok tudnak érvényesülni az életben, akik tudják mit akarnak, és azt meg is teszik. Hát ez aztán megtette!

‒ Pletykapad vége! ‒ lépett ki a bolt ajtaján Terike, a tulajdonos. ‒ Látom, ott jön a Jóska anyja a templom mellett. Nem szeretném, ha meghallaná, hogy ti is rajtuk köszörülitek a nyelveteket. ‒ Ezzel söprögetni kezdte a bolt előtti járdát, az asszonyok meg tovább fonva a pletyka fonalát, elindultak a piactér irányába.

*

Papp Jóska csak ült a fotelban, mint egy faszent, és maga elé meredve próbálta összerakni a történteket. Időnként elakadtak a gondolatai. Miután a körzeti rendőr, a Bács Feri többszöri nekigyürkőzés után hebegve-habogva elmondta mi történt abban a bizonyos Balaton-parti motelban, csak a kezét nézegette, meg a csillárt a plafonon. Egyetlen artikulált szó sem hagyta el az ajkát. Kivéve azt a hatalmas üvöltést, hogy „megfojtom azt az útszéli szajhát!” Talán el is rohant volna, hogy megtegye, de a rendőr tapasztalt ember volt, eleve vitt magával két erős legényt, meg a körzeti orvost. A férfiak lefogták, az orvos meg belenyomott a vénájába valami bivalyerős nyugtatót. Attól aztán úgy aludt másnap délig, mint a tej. Amikor fölébredt, azt se tudta hol van. Az anyja ápolgatta, nyugtatgatta, az apja meg ott sertepertélt az ajtó körül, nehogy kimenjen. Neki is könnyben úszott az arca, és fejcsóválva motyogta maga elé: „mit vétett neki az a drága kis csöppség, a Timike, a kisunokám? Az a kis mosolygós angyal… Átkozott légy, Rádai Gyöngyi, aki képes voltál ilyen szörnyűségre! Ekkora vétket az Isten se bocsáthat meg! De szívesen lennék a hóhérod, vagy legalább az ördög odalent, aki a rotyogó szurkos üstben főzi a lelkedet!”

*

Az öreg Papp Jóska megbecsült iparosember volt a környéken. Asztalos, aki a saját műhelyében dolgozott. A környező falvak házainak ajtaja, ablaka mind az ő keze munkáját dicsérték. Büszke is volt a műhelyére, meg a családjára. Amikor a Jóska gyerek megszületett, elhatározta, hogy ha felserdül, maga mellé veszi a műhelybe, és mindenre megtanítja, amire egy jó iparos embernek szüksége lehet. De ha még esze is lesz a fiúnak, taníttatni fogja. Ne iparos legyen, hanem igazgató. Egy nagy faipari cég, a Papp és Fia Művek igazgatója…

Kérése odafönt meghallgatásra talált. Jóska, az idősebbik fia tehetséges gyereknek bizonyult, dicsérettel érettségizett a városi gimnáziumban. Igaz, a famunkához nem sok vonzalmat érzett. Annál inkább érdekelték a motorok, meg az autók. Autóipari mérnök lett.

‒ Ügyes fiú ‒ mondogatta büszkén a barátainak ‒ Már tizenhat éves korában ott szerelgette a lerobbant autókat az udvar sarkában. Még a karosszériát is kikalapálták a haverjaival. Azóta egy fillér zsebpénzt sem fogadott el tőlem. Volt úgy, hogy ő segített ki engem, ha pillanatnyi pénzzavarba kerültem.

A kisebbik fia, a Peti se esett messze a fájától. Őt nagyon érdekelte a famunka, de nem a gyalu, meg a fűrész, hanem a véső. Még húszéves se volt, amikor a faluházban kiállítást rendeztek a faragásaiból,  később meg a két Papp faragott bútoraiból.

Nem is lett volna semmi baj, ha ez a Rádai lány nem akaszkodott volna a Jóska nyakába. De úgy rátelepedett, mint piaci légy az apadt húsra. Utána ment a diszkóba, a városi bulikba, a cukrászdába, mindenhová. Tetszett neki a mérnök úr csillogó-villogó, fényesre polírozott kocsija, a nagyvonalú modora, meg alapvetően jóképű, jó kiállású gyerek is volt a Jóska. Neki meg az tetszett, hogy ha megállt a cukrászda előtt, kérés nélkül bepattantak a lányok a kocsijába, aztán kedvére válogathatott köztük. Szépen alakult a karrierje is, hiszen huszonhat évesen ő lett a német autógyár városi üzemének egyik gyártásvezetője. A lányos anyák szemében meg a legjobb parti. Mondta is neki az anyja, ahányszor kilépett a kapun:

‒ Nagyon vigyázz magadra, kisfiam, mert ezek a falusi boszorkányok mind azon mesterkednek, hogy az ő tenyeres-talpas leánykájukat vedd feleségül. Behálóznak, mint a pók, aztán kiszívják a véredet. Ott van ez a Rádai lány is… Látom én, hogy riszálja a seggét, ha meglát. Egy anyának van szeme az ilyesmihez. Meg ismertem az anyját is. Olyan volt, mint az egyszeri kertészlány. Egyik melegágyból a másikba.

‒Rémeket látsz, édesanyám! ‒ hárította el a fiú az asszony aggályait. Mi a fenének kötném le magam huszonévesen egy nő mellett, amíg akár naponta választhatok a legszebbek közül? A Gyöngyit meg hidd el, jobban ismerem, mint kellene. Tudok bánni vele. Meg a többivel is. Aztán majd ha egyszer már kihullott minden szál hajam, és porcelánból lesznek a fogaim, odaállok az anyakönyvvezető elé, és eladom magam valakinek, aki megérdemel. Mondjuk egy francia autógyáros lányának, vagy egy német milliomos özvegyének.

‒ Butaságokat beszélsz, fiam! ‒ csóválta a fejét Pappné. ‒ Én ebben a házban szeretném dajkálni az unokáimat, és itt akarok diótortát sütni a születésnapjukra.

‒ Ennek semmi akadálya, édes jó anyám, de ezt beszéld meg a Petivel. Én ennél többre vágyom.

*

A piactér sarkán állt egy betonasztal, előtte, mögötte pad. Hajdan a gombásasszony ült mellette, aki kosárból árulta az erdőben szedett gombát, meg szakértőként átnézte a többiekét is. Mióta eltemették, az asszonyok gyűltek itt össze szombat reggelenként, hogy kicseréljék a legújabb értesüléseiket. Volt is miről beszélni, hiszen az öreg Rádai újra visszafogadta az újfent hűtlenné lett asszonyát. A rendőr az éjjel két tyúktolvajt fogott, a Papp Jóska meg állítólag átpártolt a szőke titkárnőhöz, és állítólag össze is költözött vele valami városi albérletben.

‒ Gondoltátok volna, hogy a Soós gyerek, meg az a vörös csaj lopja a tyúkokat? ‒ kérdezte meglepetést színlelve a kövér Takácsné. ‒ Olyan becsületes mindkét család…

‒ Na ja ‒ kontrázott rá a szódásné. ‒ Amíg nem lettek munkanélküliek. Pénz nélkül a harang se szól… És mit szóltok a Papp Jóskához? Szőkére váltott a mérnök úr. Csoda lesz, ha meg nem öli érte ez a gyöngyszem…

‒ Én már semmin se csodálkozom ‒ húzta el a száját Marika. ‒ Már az óvodába is az én kislányommal járt ez a dilis csaj. Már ott is kirítt a többi közül. Mit akar ez a Papp Jóskától? Tudom, ne mondd ki! Könnyen lecsúszik a bugyija. Aztán mi van még? Kimaradt a gimnáziumból, mert nehéz volt neki. Jó, átvették a szakközépiskolába. Ott meg a drogozás miatt tört ki a balhé.

‒ Meg a tornatanárt is kirúgták, akivel lefeküdt ‒ állapította meg Balláné. ‒ Aztán meg hónapokra eltűnt azokkal a hajléktalan srácokkal. Egyáltalán befejezte az iskolát?

‒ Úgy tudom, magántanulóként a következő tanévben ‒ vélte a cukrászné. ‒ Hozzánk is ajánlották, de én megmondtam a férjemnek, hogy ha ide veszi, én csomagolok.

‒ Úgy emlékszem, a kábítószer miatt le is csukták. A pszichiátrián kellett letöltenie a büntetését ‒ tette hozzá a mindentudó Nagyné.

‒ És te ezt honnan veszed. Ott voltál vele? ‒ bökte oldalba Takácsné.

‒ Na hallod, rendőr a szomszédom…

‒ Fogadjunk, hogy holnapután kiderül, hogy terhes! ‒ nyújtotta előre a kezét nevetve Balláné, de senki se akart fogadni vele.

*

Néhány nap múlva valóban megjelent Papp Jóska lakásán Rádai Gyöngyi és a körfolyosón állva üvöltötte a szőke nő képébe, hogy ő bizony terhes a mérnök úrtól. De ez még csak a kezdet volt. A buszmegállóban támadt rá Jóska anyjára, és üvöltve, hogy még a kocsmában is hallják, közölte vele, hogy itt van a Jóska gyereke a hasában, és meg is fogja szülni. Akkora gyerektartást zúdít majd a nyakába, hogy arról koldul az egész família. Az asszony szó nélkül összecsuklott. Két hétig ápolták a városi kórházban, aztán meg a körzeti orvos járt ki hozzá naponta. A kaput kulcsra zárták. Se ki, se be nem járt rajta senki. Csak a műhelyben dolgoztak a gépek.

Attól kezdve Jóskát se látták a környéken. A mindentudó asszonyok szerint úgy elszégyellte magát, hogy a képét se merte bedugni a faluba. A terményboltos Kati ugyan megesküdött rá, hogy szerda este látta a kocsiját a ház előtt, de sötétedés után jött lámpa nélkül, hogy ne lássák. Rádai Gyöngyiről se szólt a fáma, pedig szívesen megfigyelték volna, hogyan kerekedik a kis pocakja.

Szokatlan csend ült a falura. Elfogytak a tyúktolvajok, a kocsmában se bicskáztak meg senkit, az asszonyoknak nem volt miért kiülni a pletykapadra. Így ment ez heteken, hónapokon át, mígnem valaki, aki ugyan csak hallotta, de megesküdött rá, hogy igaz, miszerint Papp Jóskával megcsinálták a városi kórházban az apasági tesztet és kiderült, hogy tényleg ő a tettes. Hiába mondta a községi orvos, hogy apasági tesztet csak a szülés után lehet csinálni, ez senkit se érdekelt. Nem az a fontos, hogy ki csinálta és hogyan, hanem az, hogy ki az az ügyvéd, aki fölvállalta a pert. Azt is tudni vélték, hogy Pappék is beadták a derekukat, és egy hétköznap délelőtt a városházán két tanú jelenlétében összeadta a fiatalokat az anyakönyvvezető.

‒ Ez mind semmi ‒ húzta el a száját a kövér Takácsné. ‒ Azt mondják, már meg is született nyolc hónapra a gyerek. Alig volt másfél kiló. Kislány. Nem hasonlít a Jóskára.

‒ De legalább neve van a gyereknek ‒ vélte a szódásné. ‒ Különben meg tudjátok, hogy hetedíziglen…

‒ Az, meg az ágydeszka ‒ vágott a szavába negédes mosollyal Balláné. ‒ Én meg azt hallottam, hogy külön ágyban alusznak. A Jóska már be is adta a válópert.

‒ Mi mást tehetne, ha meg akar szabadulni tőle? A kocsija, meg a fél fizetése így is rámegy a perköltségre. Aztán még jön az ügyvéd…

*

A bíróság körültekintően, de lassan dolgozott. Egyik részhatározatával ideiglenesen az apánál helyezte el a kislányt, mivel az alperes anya nem jelent meg a tárgyaláson, és a pillanatnyi tartózkodási helye se volt egyértelműen meghatározható. (Balláné megesküdött volna rá, hogy egyik este, úgy erős félhomály volt már, amikor látta a kocsma előtt a régi hajléktalan haverjaival. Erre az esküre azonban nem tartott igényt a bíróság.) Így aztán jobb híján az apai nagymama gondjaira bízták a gyereket, míg egyértelműen tisztázódnak a körülmények.

Gyöngyi a következő tárgyaláson se jelent meg, ami alig tíz percig tartott, ugyanis a bíró megállapította, hogy az idézést kézbesíthetetlenség okán visszaküldte a posta. A közben eltelt hónapok alatt a mérnök úr tisztázta a félreértést az aranyszőke titkárnővel, és elhatározták, hogy mihelyt lezárul ez a megalázó bírósági ügy, a cég vezérigazgatóságán áthelyezésüket kérik valamelyik németországi telephelyre, és ott fognak összeházasodni. Természetesen a kislányt, Timikét is magukkal viszik. A gyereket is igyekeztek hozzászoktatni az új helyzethez. A hétvégeket a faluban töltötték, német szóra tanították Timikét, és a szőke asszonyt muternak kellett szólítania.

‒ Ha ezt megtudja az a kis rüfke ‒ súgta a köztudott titkot a többiek fülébe Marika, a jól értesült ‒ vagy bekattan, és fölgyújtja a Pappék házát, vagy a nőt öli meg, de ekkora pénzről nem fog szó nélkül lemondani.

Ő azonban a két lehetőség közül a harmadikat választotta. Egy ügyvéd által fogalmazott pecsétes levélben felsorolta az összes ide vonatkozó törvénycikket és rendeletet, mely szerint őt illeti a gyerek felügyelete és az ezzel járó összes anyagi juttatás. Mindezt hajlandó személyes tárgyalás útján megvitatni, sőt a kislány elhelyezésével és felügyeletével kapcsolatban is hajlandó bizonyos engedményekre. Ehhez azonban személyes érdekegyeztetésre van szükség, valamint arra, hogy a hétvégén kettő, az az kettő napra elvihesse magához a kislányt. Szombaton délután egy órakor egy ezüstszürke Opel gépkocsi fog megállni a kapujuk előtt. Ott lesz az ügyvédje, és ő maga egy férfi kísérővel. Elvárja, hogy jelent legyen a felperes ügyvédje is, aki írásos dokumentum kíséretében adja át a gyermeket a két napra előkészített ruházatával egyetemben. Mindössze öt percet hajlandó várni. Ha a felperes nem hajlandó elfogadni az előzőekben vázolt feltételeket, minden következmény az ő lelkiismeretét terheli.

Pappék mint dermedt madarak a havas ágon, úgy bámultak egymásra a levél olvastán. Fogalmuk se volt, mitévők legyenek. A Peti gyerek rendőrért kiáltott, a nagymama két karjával védte mit sem sejtő unokáját. Jóska falfehér arccal nézte a papírlapot, és nyugalomra intette a családot.

‒ Gondoljuk át hideg fejjel! ‒ törölte meg gyöngyöző homlokát. ‒ Végtére az ő gyereke is. Szíve joga, hogy lássa.

‒ Te még ezek után is hajlandó vagy megbízni benne! ‒ állt elé az öccse. ‒ Nem látod, hogy őrült?

‒ Dehogy bízom ‒ dadogta a másik ‒, de hát itt lesz az ügyvéd, meg mi is… Ha nem hozza vissza vasárnap öt óráig, azonnal riasztjuk a rendőrséget. Tudod mit? Megmutatom a levelet Bács Ferinek, a rendőrnek. Nem árt, ha ő is tud róla.

‒ És miről akarsz tárgyalni vele?

‒ Én? Semmiről. Az a bíróság dolga.

*

A rendőr tehát tudott a dologról. De hogy az asszonyok honnan tudták meg a titkos találka időpontját, az örök rejtély marad. Az viszont tény, hogy mindent láttak, hallottak. Talán még azt is, ami meg se történt. Vasárnap délután öt órakor pontban ott szurkoltak a kerítés mögött az aranyeső bokroknál, nehogy lemaradjanak valamiről. De hiába vártak, nem jött az ezüstszürke Opel. Elmúlt már este nyolc óra is, amikor a körzeti rendőr kocsija begurult a ház elé. Balláné rögtön gondolta, hogy valami nagy baj történhetett, mert vele jött az orvos, meg két henteslegény kinézetű férfiember is. Hogy odabent mi történt, nem tudhatja, mert amikor közelebb settenkedett, előlépett az egyik férfi a kapu melletti bokor mellől és azt mondta:

‒ Tessék kérem tovább haladni, nincs itt semmi látnivaló!

*

‒ Nekem mindent elmesélt a Bács Feri ‒ mondta másnap a betonasztalnál a hosszú hajú Nagyné. ‒ Ő a szomszédom, gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Tudja, hogy nem mondom el senkinek.

‒ Nem kell a rizsa ‒ bökte oldalba izgatottan a cukrász felesége. ‒ A lényeget mondjad! Hová vitték a gyereket?

‒ Valami Balaton-parti motelba. Ilyenkor ott már nem nagyon van vendég, legföljebb egy-két horgász.

‒ És? Mi történt vele? Mondd már!

‒ Semmi. A Gyöngyi meg az ügyvéd tárgyalgatták, hogy mit lehet tenni…

‒ No, meg gondolom, iszogattak, füvezgettek, szexelgettek egy kicsit. ‒ vélte Marika, a szép asszony.

‒ Na hallod, ha már ki volt fizetve a szoba…

‒ Mondjam, vagy csámcsogni akartok rajta?

‒ Mondjad, mondjad! Majd kilyukad az oldalunk a kíváncsiságtól!

‒ No, szóval vasárnap délelőtt történt, hogy beszélgetni akartak a kislánnyal. A fene tudja, mit akartak megtudni attól az alig kétéves gyerektől. Lényeg az, hogy elkezdtek fényképeket mutogatni neki. A Jóskát rögtön fölismerte, hogy az az apu. A nagyanyjáékat is. A Gyöngyi képére viszont hiába mutogattak, hogy az anyu, meg se mukkant. Hanem amikor a szőke csajt mutatták neki, rögtön fölnevetett: muter! Előtte ettek valamit, vagy vágtak, a fene tudja. Lényeg az, hogy ott feküdt az asztalon a kés. Ez a hülye csaj elszállt a muter szótól és elkezdte a késsel szurkálni a képet. Az ügyvéd megpróbálta kivenni a kezéből, de nem bírt vele. Ettől még jobban begorombult a Gyöngyi és elkezdett ész nélkül csapkodni, hadonászni a késsel. Többször is eltalálta szegény gyereket. Azonnal szörnyethalt.

‒ Te jóságos Isten!.. ültek le falfehéren az asszonyok. ‒ A saját gyerekét?…

‒ Igen. És aztán kiszaladt a partra a késsel a kezében. Ott rohangált föl-alá, míg el nem fogták a rendőrök.

‒ Mondott valami?

‒ Igen. Azt üvöltötte, hogy az ő gyereke ne nevezzen muternak egy szőke kurvát!

Ez a Jóska gyerek, aki az egyik nagygazda első szülött gyermeke volt, arról volt híres a környéken, hogy senkitől és semmitől se félt. Megülte a legvadabb csikót. Mi az, hogy megülte? Szőrén ülte meg, úgy, ahogy senki más. Vályúhoz vezette a megvadult bikát, és úgy földhöz teremtette a legerősebb bojtárlegényt, csak úgy nyekkent. Szóval se té, se tova nem volt ellenfele a környéken.
Acsarkodtak is rá a korbeli társai és azon mesterkedtek, hogyan lehetne csúffá tenni ezt a nagymellényű, pöffeszkedő gazdalegényt. Birokra kelni egy se mert vele. Kutyát uszítani rá, hogy megmarja? Szemmel verné a fenevadat, és úgy simulna a lábához, akár a kezes bárány. Botokkal támadni rá valami elhagyott helyen? Kétes vállalkozás, mert akár hatot is lealáz egyetlen szál fokossal. No, meg hát végső soron barátok is voltak, nem akartak ők nagy kárt tenni benne, csak kissé megtépázni a nagy önbizalmát.

─ Én már tudom ─ szólt az egyik cimbora, aki különben sírásó is volt a temetőben. ─ Ha élő ember meg nem rémiszti, majd megrémisztik a holtak.
Az ötletet tett követte, s már előre nevettek a jó mulatságon, ahogy erős Józsi menekül a szellemek elől. Odament hozzá a sírásó a söntéspulthoz, ahol éppen a kisfröccsét szopogatta.
─ Te, Józsi komám! ─ szólt hozzá baráti hangon. ─ Igaz-e, hogy te semmitől se félsz?
─ Te is tudod, hogy eddig még nem született olyan.
─ Eddig még nem, de lehet, hogy korábban igen. Volna rá öt liter borom, ha éjfélkor úgy magányosan átballagnál a temetőn. Bele csapsz a markomba, komám?
Józsi szemén átsuhant egy halvány borulás, de aztán vett egy mély lélegzetet, fölhörpintette a maradék borát, és a sírásó tenyerébe csapott.
─ Felőlem akár indulhatunk is, csak ezt a vasvillát hadd küldjem haza. A szénagyűjtésből nálam maradt. Ne hidd, hogy enélkül védtelen vagyok.
─ Tőlem ugyan maradhat ─ mondta a másik. ─ Botorság lenne azt hinni, hogy a szellemek ellen védelmet ad. Gurítsunk le még egy fröccsöt, aztán várlak a temető túloldalán.

Közben a sok álnok barát megbújt a sírhantok között, töklámpást gyújtottak, és szaporán gyakorolták a bagolyhuhogást. A telihold az ég tetejére kúszott, és lidércfényként csillant meg egy-egy márvány sírkő homlokán. A szél megsuhogtatta a fák összehajló lombját és zizegve szállt tova a koszorúk összeborzolt szalagjai között.
Józsi, a legbátrabb legény szájtátva állt a sírhalmok között és életében először elszorult a torka. Szólt volna, de nem tudott. S ha szólna is, ki hallaná meg itt, a senki földjén? Markában a vasvilla nyele szinte porladt. Agyán átsuhantak a gondolatok, de egy se állt meg annyira, hogy bármi megragadt volna belőle. Az a villogó szemű, lobogó üstökű, fekete csuhás árnyalak meg zizegve, sóhajtva közeleg… Baglyok serege huhogva ugrándozik körülötte. Semmi baj. Ki kell várni, mit akar. Hideg fejjel, nyitott szemmel kivárni. Kezdje ő, ha idejött. Mégis csak jó, hogy itt van ez a vasvilla. Van mire támaszkodni. Jól bele kell szúrni a földbe, hogy tartson. Most egy lépés előre… Nem mozdul a láb. Istenem, hát itt a vég? Igen, ez már valóban a vég. És hang nélkül csuklott össze, mint a colstok. A legények egy ideig még bukdácsoltak töklámpásaikkal a sírok között, gyakorolták a bagolyhuhogást, de amikor a hold is elvonult egy csöpörészni kezdő esőfelhő mögé, megunták a tréfálkozást. A sírásó is elunta a hiábavaló várakozást a temető túlsó oldalán. Fokosát szorongatva nekivágott a síri világnak. Már előre nevettek magukban, hogy ott találják majd a legerősebb legényt a temető kapujában reszkető inakkal.
Keresték, de nem találták. Némelyikük már arra gondolt, hogy talán mégse olyan bátor ember ez a Józsi, egyszerűen megfutott a próba elől. Végtére is öt liter bor nem a világ… Aztán a szél arrébb fújta az esőfelhőt, újra kibukkant mögüle a hold. Az egyik legény elbukott valamiben a sírok között. Józsi volt az.

─ Ébredj, komám! ─ rázogatta meg a gallérjánál fogva. ─ Az otthoni ágy kényelmesebb.
Ő azonban nem mozdult és nem is válaszolt. Köré gyűltek a többiek is. Szólongatták, mások gúnyolódtak vele. Végül kezét – lábát megfogták, hogy hazavigyék. Nem engedte a föld. Ekkor vették észre, hogy a hatszeles gatya szárát földhöz szegezte a vasvilla. Vagy egy szellem foga a sírok közül…

*

Régi történet, manapság a csecsszopó gyermek is csak nevetne rajta. Hol van ma olyan erős legény, aki vályúhoz vezetné a megvadult bikát? Ha lehet, inkább az inszeminátort választaná, aki olykor jámbor mosollyal, a kezében három szál égő piros rózsával kopog be a szomszéd ház ajtaján. Fröccsözni még csak lehet a búfelejtő kocsma söntéspultjánál egy – egy ebédidőben kvaterkázó sírásóval, de temetőt látogatni záróra után? Lehet, már hogyne lehetne, csak nem szabad. Különösen nem a félelem próbájaként. Virágot lopni a sírról, koszorút, netán a felkelő hold elől elorozni a márvány sírkövet… Azt lehet, de a bronz emlékművet az öntöttvas galambbal együtt már meglovasította egy másik ügyes látogató. Szőrén–szálán tűnt el a cucc.
Vasvillát is ritkán lát a mindenre kíváncsi látogató. Posszeidon tengeristen kezéből régen kilopták a beolvasztható fegyvert. Maradt a fakereszt, meg a műkő, melyre műanyag puskával felfegyverzett biztonsági őr vigyáz. És ha olykor felhangzik éjnek éjjelén a bagolyhuhogás, nem az erős legényeket ijesztik így a szellemek, csupán két tolvaj jelez egymásnak, hogy itt egy értékes márvány, amiért sok pénzt ígért a sírköves. Az erős legény majd elviszi. Az erős legény, aki olyan bátor, hogy az összes biztonsági őrt lefizeti. Sőt, még a szellemeket is, hogy eltüntessék a lábnyomát.

*

A minap odasündörgött hozzám az unokám és megkérdezte:
─ Papa, tudnál te is olyan igazi mesét mondani, mint a te nagyapád arról a régi, erős legényről, aki leszúrta a hatszeles gatyáját?
─ Mondhatom neki, hogy nem tudok? Különben meg miért ne tudnék? Csak figyelmesen kell elolvasni valamelyik újságot. Benne van minden, ami egy mai meséhez kell. Akár a szférák zenéjét is bele varázsolhatom. Hát ide figyuzz, kisunokám!

Hol volt, hol nem volt, a legtávolabbi galaxison is túl, ahová emberi ész föl nem ér, ott lakik az Isten, meg az ő büntetett előéletű mostoha testvére, a Sátán. Az Isten állandóan azon dolgozik, hogy létrehozzon valami szép, értelmes dolgot, a Sátán meg azzal szórakozik, hogy belepiszkál a művébe.
Történt egy napon ott, a végtelen időben, hogy elhatározta az Isten, megteremti az Eget, Földet, meg a Csillagokat. Úgy is történt. Fölrakta őket a világűr kiszemelt pontjaira és azok elkezdtek sürögni – forogni az eredeti terv szerint. A gonosz testvér látva ezt, addig piszkálta a szerkezetet, míg homok nem került a fogaskerekek közé, és egymásba nem rohantak a csillagok. Megpróbálta az Úr helyreállítani a rendet, de az már úgy el volt rontva, hogy ezt sikerült csupán kihozni belőle, ami most van.
Gondolkodott az Isten, hogyan lehetne mégis segíteni a világ baján. Végül úgy döntött, teremt magának segítséget, aki hozzá hasonlóan szép, jó, és hasznára válik a Mindenségnek, mint Ő Maga. Embernek nevezte a teremtményt, és jól eldugta egy kert bokrai közé, nehogy a gonosz kárt tehessen benne. Ez a Sátán nevű unatkozó gengszter azonban nagyon rafinált alvilági figura volt. Ő ötlötte ki az atombombát, a pókert, meg a vérbosszút. Tőle származnak a különféle kábítószerek, sőt a tömeghipnózis is az ő találmánya volt. Amikor idáig eljutott, csupán egyetlen lépésbe került, hogy bejusson az ember koponyájába, és megteremtse belőle a politikust.
Tudod, fiam, ez a bizonyos politikus annyira hasonlít az emberhez, hogy nagyon sokszor össze is tévesztik vele. Neki is két keze van, két lába, orra, füle, szája… No, de itt kezdődnek a különbségek. A szája, az jóval nagyobb az emberénél, a zsebe meg mélyebb, mint a kengurué. Az egész rokonság belefér haverostul. De maradjunk a szájánál, mert hisz’ erről szól a mesém.
Ezt a bizonyos politikust is Jóskának hívták, akár a legerősebb gazdalegényt. Neki azonban nem a muszklija dagadt, hanem a szája. Eleinte a pofonoktól, melyeket a sok beváltatlan ígéretért kapott, később meg a hájtól. Mert hamar felismerték a háttériparosok, hogy ez a Jóska gyerek úgy bírja a pofonokat, mint egy profi nehézsúlyú bokszoló. És akkora a képe, hogy arra aztán minden ráfér. Hordták is neki a sok kacsasültet, meg a vadkan pecsenyét, hadd nőjön a tekintélye. Persze nem csak úgy roston pirítva, hanem jól megtöltve áztatott rizsával, hogy az áradjon belőle, ha kinyitja a száját. A nép, az istenadta nép meg csak hallgatta a sok rizsát, és szörnyülködött, miért változik naponta a színe, sava, szava, borsa, de már nem mertek ellent mondani, mert attól féltek, rájuk fújja az egész rizskókot. Ha valaki mégis halk hangon megkérdezte, miért kék ma a tegnapi piros, mosolyogva vágta rá, hogy a válasz éppen száz évre titkosítva van.
Össze súgtak – búgtak a korabéli legények, akarom mondani, az istenadta nép, hogyan lehetne mégis őszinte szóra bírni ezt a Jóskát. Az egyik a poligráfot ajánlgatta, a másik a két egyforma pofont.
─ Bízzátok rám ─ mondta egy jó nevű celeb tévériporter, és nyomban odafordult Jóskához. ─ Igaz-e a pletyka, pártelnök úr, hogy ön minden kérdésre válaszolni tud.
─ Eddig még nem született olyan polgár, se celeb riporter, aki engem túlbeszélne ─ mondta a kérdezett enyhe malíciával. ─ Csak nem maga, Macska Jancsi, aki lejáratná magát egy efféle kísérleten?
─ Megpróbálnám ─ válaszolt szerényen Macska úr.─ Igyon még egy kávét két kísérő konyakkal, fogyassza el nyugodtan a mai barátnőjét, aztán várom a kamerák előtt.

Amikor kigyulladt a stúdiólámpák fénye, s rászegeződött a hat kamera, Jóska szájában megdagadt a szó. Talán azért, mert eddig csak öt kamerával vették… Elfelejtette, mit kell most mondani. Mert hiába kérdezik a medvét, ő akkor is az oroszlánról beszél. De mit is? Hogy is van az oroszlán szöveg? A fenébe… Gyöngyöző homlokkal intett, hogy kezdhetik.
A riporter mélyen a szemébe nézett ─ évek óta nem érte a politikust ekkora sérelem ─ és a legtermészetesebb hangon kérdezte: ─ Szokott ön hazudni, pártelnök úr?
Jóska szájában olyannyira megdagadt a szó, hogy már kiköpni se tudta. Az ajka ellilult, az ádámcsutkája fennakadt, s anélkül távozott az élők sorából, hogy legalább annyit mondhatott volna ”ki vagy rúgva!”

*

─ Te, nagyapa, ez valóban igaz mese? ─ kérdezte álmélkodva a kisunokám.
─ Legalább annyira, mint a legerősebb legény története.

– Hülye – volt a tömör válasz, meg egy vállrándítás. – Aztán honnét szereznél hozzá pisztolyt, meg olyan gyors verdát, amivel lerázhatod a zsarukat? Élből húsz év a sitten, aztán golyózhatsz, hogy miért volt.

– Paraszt vagy te, Józsi, mindig is az voltál. Nincs benned ötlet, meg kreativitás. Már az a szőke csaj is megmondta a munkaközvetítőben, hogy nem az állami gondoskodásra kell várni, hanem felkarolni egy jó projektet, és mindent kihozni belőle, ami benne van.

– Ezt jól megtanultad, meg ő is, de fogadjunk, hogy ketten együtt se tudnátok lefordítani magyarra! Süket Berci, hol itt a projekt? Attól, hogy havonta eljövünk a munkaközvetítőbe lepecsételtetni a kis könyvet, attól még a muter nem tudja kifizetni a villanyszámlát, se a gázt. Igaz arra már nincs gond, mert a tavasszal kikapcsolták. Projekt. Hülye… Kinek a projektje?

– Hát mondjuk a miénk. A bank az egy elég jó projekt, nem?

– Az. Na és? Ne dühíts, mert lekaszállak!

– Nyugi! Mondom, hogy felkaroljuk, és mindent kihozunk belőle, amit csak lehet.

– Hülye…– paskolta meg búcsúzóul a barátja arcát Józsi, akit amúgy baráti körben csak parasztnak becéztek, és befordult a kocsma ajtón. – Nem hívlak, mert tudom, hogy tegnap este az utolsó húszasodat is föltetted a nyerőgépre, alamizsnát meg csak a jövő héten osztanak.

Menj, csak menj – gondolta Pista – és idd le magad a sárga földig, ahogy szoktad. És még ezt nevezik nagy vagánynak?… Azért, mert egyszer-kétszer unalmában kiürítette a kocsmát? Ahhoz igazán nem kell sok ész. Egy bankot megcsinálni, ahogy a múlt heti amerikai filmben is látta… Az igen. Ahhoz kell ész, kultúra, temperamentum, meg még mi is? Ja, lélekjelenlét. Abból kell a legtöbb. Nagyon el fog csodálkozni ez a paraszt, ha majd meglátja a megyei lap első oldalán a szalagcímet, hogy tegnap kirabolták az XY bank megyei fiókját. A szerencsés bankrabló több mint százmillió forinttal távozott. A rendőrség nagy erőkkel, forró nyomon kezdte meg a tettes üldözését, de minden erőfeszítés ellenére… Ő meg csak ül otthon, nézi a tévét és kifizeti a villanyszámlát. Ja, azt nem, mert még valakinek feltűnne, hogy szórja a pénzt.

Álmában valamiféle dúsgazdag keleti városban járt. Hagymakupolás templomok vörösrézborítással. Hatalmas paloták alumínium, de az is lehet, hogy színezüst lépcsőkkel. Az ajtókon, ablakokon sárgaréz kilincsek csillogtak a szikrázó napfényben. Még a járdák szélén álló korlátok is rézből voltak. Színtiszta vörösrézből. Csak állt ott az út szélén tátott szájjal és csodálkozott. Aztán elkezdett számolni, hogy ha ezt az egészet lekapnák a haverokkal (mondjuk) két éjszaka, meg másnap földarabolnák flexszel, nehogy ráismerjen a tulajdonos, annyit adna érte a kereskedő, hogy… Á, annyi pénz nincs is a világon…

Először is venne belőle egy Mercit. Olyan nagy feketét, sötét ablakosat, mint amivel az uzsorás szaladgál. De nem ám a használt piacon, a frászt! A bécsi autószalonból hozatná euróért. Csak tiszta újat, nulla kilométerrel. Még a rendszámot is Bécsből hozatná hozzá. Hadd lássák ezek a parasztok, hogy neki olyan is van. Háza is lenne akkora garázzsal, hogy három ilyen Merci is elférne benne. Ha netán az egyik nem indul, ott a másik. Aztán venne olyan csillogó selyemöltönyöket, amilyenekben az amerikai énekesek szoktak föllépni. Mondjuk hatot. Meg a sofőrjének is egyet. Mert nehogy már ő vezesse azt a Mercit, és ha netán valahol meghívnák egy pofa koktélra, meg se ihassa… Lakkcipő is kell mindenféle színű. Meg fodrász, aki rendben tartja a séróját, meg a szakállát. Saját fodrász, csak neki. Legföljebb még egy-két havernak, akik megérdemlik.

Honnét jött ez az álom? Talán onnét, hogy egyszer Pesten járt és valahogy betévedt egy bankba. Ott volt minden sárgarézből. Meg a tévé. Abban nézett valami filmet. Az anyja meg egyszer fölrázta, hogy „már megint berúgtál, aztán elalszol a tévén, én meg nem győzöm kikapcsolni utánad.” Ha elalszik, hát elalszik, akkor mi van?

Szóval egy ilyen rézveretes bankot kellene kirabolni. Ott biztosan nagyon sok pénz van a kasszában. Meg egy csomó biztonsági őr is. Azok meg tudják fizetni őket, nem úgy, mint az itteniek. Azt mondják a srácok, hogy ezek itt bagóért dolgoznak 24-48 órás szolgálatban. Nem csoda, hogy csak úgy lígnek-lógnak a bank előtt. Hát ez az. Ha ésszel él az ember, eltereli a figyelmüket, lefegyverzi őket, és azt csinál, amit akar. Nem, nagy dolog. Odamész hozzá, kérdezel valamit, ő meg megfordul, hogy megkeresse amit kértél. Ekkor aztán hátulról elveszed a pisztolyát, és azt mondod neki, hogy kuss. Úgy megijed, hogy azt teszel vele, amit akarsz, csak le ne lődd. Odaviszed a kasszához, és szépen nyugodtan beszólsz a kisasszonynak, hogy ebbe a nejlonszatyorba rakosgasson már bele mindent, ami van, különben lyuk támad az őr bácsi fején. No, meg esetleg az ő frizurája is összekócolódhat. Ennyi. Amikor átadják a pénzt, azt mondod, hogy lassan számoljanak el ötszázig, aztán visszafordulhatnak. A legjobb, ha figyelmezteti őket az ember, hogy egyesével számoljanak, mert figyeled őket. Ettől biztosan meglepődnek, mert nem tudják elképzelni, honnét figyeled őket.

Napokig formálgatta, csiszolgatta a tervet, de ott mindig megakadt, ahol ki kellett jönni a bankból. Mi van akkor, ha idő előtt visszafordulnak, és meglátják, hogy nem is figyeli őket. No, meg ha netán valaki elkezdi üldözni. Vagy felismeri valaki. Kis város ez, mindenki ismer mindenkit. No, majd bajuszt, szakállt ragaszt magának és szerez valami csuklyás kabátot. A jövő héten lomtalanítás lesz az alsóvárosban, majd szerez egyet. Ez az! Ha netán valakinek ismerős lesz a kabát, majd jól letartóztatják a régi gazdáját.

– Te leszel a sofőröm – mondta a barátjának, amikor legközelebb találkoztak. – Nincs mese, kell egy sofőr, aki kint ül a kocsiban és járatja a motort, ameddig én bent elintézem a dohányt.

– Mit intézel te el?

– Hát a bankban a dohányt. Már a múltkor is mondtam. Meló nincs, sőt ígéret sincs rá, hogy legyen. Élni kell, de miből? Muszáj bankot rabolni. Te nem nézed a tévét? Abban a tegnap esti filmben is kirabolták azt a bazi nagy bankot. Csak azt nem tudom, mi lett a vége, mert elaludtam. Az viszont biztos, hogy a fószer ott ült a volán mellett és járatta a motort.

– Hagyj engem békén ezzel a baromsággal, mert még egy szó a bankról, és úgy fejbe zúzlak, hogy kijózanodsz. Más se hiányzik nekem, mint hogy efféle baromságba keveredjek, aztán rámvarrják a felfüggesztettet, meg még vagy annyit, neked meg előkotorják a diliflepnidet és hazasétálhatsz a jó édesanyádhoz.

– Azt hiszed, nélküled nem tudom megcsinálni? No csak figyelj, aztán leesik az állad… Az anyukámat meg ne emlegesd, mert harapok!

Alig telt el néhány nap – no, meg kiosztották a segélyeket – és a kocsmában újra napirendre került a téma. Pista – csak úgy mellesleg, miután fölhajtotta a harmadik korsó sörét vodka betéttel – odasúgta a barátjának, hogy pisztoly már van. Pénteken lementek a Süle Ferivel horgászni a tóra és hogy-hogynem kihúztak egy rozsdás pisztolyt. Olyan hosszú csövű, mint amit a német tisztek használtak a háború alatt. Rozsdás, rozsdás, de ki lehet azt smirglizni… Különben se nyulat akar ő lőni vele, hanem a pénztárosnőt megijeszteni.

Pontról pontra összeállt a terv, már csak a mozdulatokat kellett begyakorolni. Amikor az anyja elment hazulról, odaállt a nagytükör elé, elővette a zsebéből a mordályt, ahogy a filmben látta, a csövét letakarta papírzsebkendővel, és elváltoztatott, mély hangon odaszólt az elképzelt pénztárosnőnek. – Kuss! Ez egy bankrablás. Ebbe a nejlonszatyorba tessék belerakni minden pénzt, ami van. Az aprót is. Kuss! És ne tessék a riasztó gombja után kotorászni, mert olyankor reszket a kezem és könnyen elsülhet ez a pisztoly. – Ennél a résznél mindig elnevette magát, hiszen hogy is tudna elsülni az a rozsdás, százéves vasdarab, amikor golyó sincsen benne. No, de hát ez volt a szöveg. Már előre élvezte, hogyan esik le a Józsi barátja álla, amikor este a kocsmában félrehívja és kinyitja a nejlonszatyor száját.

Eljött a nap, indulni kellett. Nem is lett volna semmi baj, ha nem lett volna akkora a hőség. A városháza előtt harmincnégy fokot mutatott a hőmérő. A lomtalanításból szerzett vastag csuklyás kabátot csak az ajtó előtt vette magára, de hirtelen olyan melege lett benne, hogy még ott is csurgott róla a verejték. Mármint ott, ahol a legkellemetlenebb. A ragasztott bajusz állandóan félrecsúszott, a szakáll nem akart odaragadni… Kész cirkusz volt az egész…

Szerencsére délben kevesen jártak az utcán, nem volt feltűnő a szerencsétlenkedése. Azokon a kis egylovas sikátorokon, ahol ő közelítette meg a bankot, ott meg kifejezetten a kutya se járt. Az előtérben se várakozott senki, csak az egyik ablaknál beszélgetett egy ügyfél az ügyintézővel. Ők viszont láthatóan jól elvoltak egymással. A biztonsági őrt se látta sehol. Már majdnem visszafordult a forgóajtóból, gondolván, hogy esetleg rosszkor jött, vagy valami ilyesmi… Végtére is nem erről volt szó. Aztán megrándította a vállát, megigazította a napszemüvegét és odaperdült a ropirudat rágcsáló, láthatóan unatkozó pénztárosnőhöz.

– Csókolom, ez itten egy bankrablás – nyújtotta felé a piros nejlonszatyrot. – Ebbe tessék rakni a pénzt!

– Te, Pityu! – szólt vissza a nő mosolygós hangon. – Igazítsd meg a bajuszodat, mert elcsúszott.

– Kuss! – vágta rá a fiú megtévesztő akcentusal. – Ez egy elsülő pisztoly. Tessék már igyekezni, Terike! Sietek.

– Hát ha sietsz, akkor vigyed gyorsan! – nyújtotta ki az ablakon a félig telt szatyrot a nő, a másik kezével meg megnyomta a riasztócsengőt.

Sárosi Pista elkapta a szatyor fülét és már ugrott is neki a forgóajtónak. Csodálkozott rajta, hogy nyitva volt. Kirohant az utcára. Közben a vastag, csuklyás kabát ujja beakadt az ajtó vasába. Nem engedett, hát gyorsan kibújt belőle, otthagyta. Még örült is neki, hogy így történt, hadd találják meg a rendőrök, és majd jól előállítják a gazdáját. A bajuszt, meg a szakállt is eldobta. Már nem volt rá szükség. Terike különben is felismerte… De azért csak hadd nyomozzanak… Szorította a nejlonszatyrot és rohant, rohant az egylovas sikátorokon át, ahogy máskor is szokta, ha üldözik a kocsmai cimborák. Néha fél szemmel hátra sandított, senki se üldözte. Egyszer csak az egyik kereszteződésnél, akár egy lórúgás, akkora pofont kapott. A szeme szikrát hányt, a szatyor elrepült… Csak annyit látott a csillagos mennybolton keresztül, hogy egy bukósisakos rendőr láthatósági mellényben fölkapja az ő piros nejlonszatyrát, egy piros robogóra pattan és elmotorozik. Utoljára akkor kapott ekkora pofont, amikor a kocsmában véletlenül a Jóska keze alá került. De hát a Jóska…

Arra se volt ideje, hogy végiggondolja a történteket, máris négy jól megtermett rendőr állt fölötte. Szó nélkül bilincsbe verték, s csak a kocsihoz kísérés közben kérdezték, de akkor aztán mind a négy egyszerre – hogy hol is van az a bizonyos piros nejlonszatyor.

– Hát azt én is szeretném tudni – szipogta Pista. – Talán kérdezzék meg a kollégájuktól. Elvitte az a bukósisakos motoros rendőr, aki láthatósági mellényben volt.

Azok meg csak néztek egymásra, és azt motyogták, hogy olyan náluk nincs is a kapitányságon. Megrándították a vállukat, beültették a főúton várakozó kocsiba Sárosi Pistát, és elvitték előállítani a tettest.

Késő estére járt már az idő, amikor a városi rendőrkapitányságon két meggyötört, fáradt arcú férfi ült egymással szemben az asztali lámpa sápadt fénykörében. A bankrabló, meg a kihallgató tisztje.

– Fejezzük be végre, Pista! – mondta az egyenruhás. – Már csak azt szeretném tudni, hol van az a bizonyos piros nejlonszatyor a pénzzel.

– Hát ezt mondom itt már órák óta, hogy elvitte az a bukósisakos motoros rendőr a láthatósági mellényben, aki leütött.

– Miből gondolja, hogy rendőr volt az illető?

– Miből? Hát oda volt írva a hátára, hogy rendőrség.

– Konok bűnöző maga, Sárosi Pista, de engem se piskótatésztából gyúrtak… No, akkor kezdjük elölről! Honnét vette azt a pisztolyt?

A kocsmában is kevesen voltak akkor este. Így aztán nem akadt vevő arra a piros robogóra, amit Jóska, a paraszt árult. Pedig a végén már fél áron is odaadta volna, csak vigyék minél messzebb.