Ez a Jóska gyerek, aki az egyik nagygazda első szülött gyermeke volt, arról volt híres a környéken, hogy senkitől és semmitől se félt. Megülte a legvadabb csikót. Mi az, hogy megülte? Szőrén ülte meg, úgy, ahogy senki más. Vályúhoz vezette a megvadult bikát, és úgy földhöz teremtette a legerősebb bojtárlegényt, csak úgy nyekkent. Szóval se té, se tova nem volt ellenfele a környéken.
Acsarkodtak is rá a korbeli társai és azon mesterkedtek, hogyan lehetne csúffá tenni ezt a nagymellényű, pöffeszkedő gazdalegényt. Birokra kelni egy se mert vele. Kutyát uszítani rá, hogy megmarja? Szemmel verné a fenevadat, és úgy simulna a lábához, akár a kezes bárány. Botokkal támadni rá valami elhagyott helyen? Kétes vállalkozás, mert akár hatot is lealáz egyetlen szál fokossal. No, meg hát végső soron barátok is voltak, nem akartak ők nagy kárt tenni benne, csak kissé megtépázni a nagy önbizalmát.

─ Én már tudom ─ szólt az egyik cimbora, aki különben sírásó is volt a temetőben. ─ Ha élő ember meg nem rémiszti, majd megrémisztik a holtak.
Az ötletet tett követte, s már előre nevettek a jó mulatságon, ahogy erős Józsi menekül a szellemek elől. Odament hozzá a sírásó a söntéspulthoz, ahol éppen a kisfröccsét szopogatta.
─ Te, Józsi komám! ─ szólt hozzá baráti hangon. ─ Igaz-e, hogy te semmitől se félsz?
─ Te is tudod, hogy eddig még nem született olyan.
─ Eddig még nem, de lehet, hogy korábban igen. Volna rá öt liter borom, ha éjfélkor úgy magányosan átballagnál a temetőn. Bele csapsz a markomba, komám?
Józsi szemén átsuhant egy halvány borulás, de aztán vett egy mély lélegzetet, fölhörpintette a maradék borát, és a sírásó tenyerébe csapott.
─ Felőlem akár indulhatunk is, csak ezt a vasvillát hadd küldjem haza. A szénagyűjtésből nálam maradt. Ne hidd, hogy enélkül védtelen vagyok.
─ Tőlem ugyan maradhat ─ mondta a másik. ─ Botorság lenne azt hinni, hogy a szellemek ellen védelmet ad. Gurítsunk le még egy fröccsöt, aztán várlak a temető túloldalán.

Közben a sok álnok barát megbújt a sírhantok között, töklámpást gyújtottak, és szaporán gyakorolták a bagolyhuhogást. A telihold az ég tetejére kúszott, és lidércfényként csillant meg egy-egy márvány sírkő homlokán. A szél megsuhogtatta a fák összehajló lombját és zizegve szállt tova a koszorúk összeborzolt szalagjai között.
Józsi, a legbátrabb legény szájtátva állt a sírhalmok között és életében először elszorult a torka. Szólt volna, de nem tudott. S ha szólna is, ki hallaná meg itt, a senki földjén? Markában a vasvilla nyele szinte porladt. Agyán átsuhantak a gondolatok, de egy se állt meg annyira, hogy bármi megragadt volna belőle. Az a villogó szemű, lobogó üstökű, fekete csuhás árnyalak meg zizegve, sóhajtva közeleg… Baglyok serege huhogva ugrándozik körülötte. Semmi baj. Ki kell várni, mit akar. Hideg fejjel, nyitott szemmel kivárni. Kezdje ő, ha idejött. Mégis csak jó, hogy itt van ez a vasvilla. Van mire támaszkodni. Jól bele kell szúrni a földbe, hogy tartson. Most egy lépés előre… Nem mozdul a láb. Istenem, hát itt a vég? Igen, ez már valóban a vég. És hang nélkül csuklott össze, mint a colstok. A legények egy ideig még bukdácsoltak töklámpásaikkal a sírok között, gyakorolták a bagolyhuhogást, de amikor a hold is elvonult egy csöpörészni kezdő esőfelhő mögé, megunták a tréfálkozást. A sírásó is elunta a hiábavaló várakozást a temető túlsó oldalán. Fokosát szorongatva nekivágott a síri világnak. Már előre nevettek magukban, hogy ott találják majd a legerősebb legényt a temető kapujában reszkető inakkal.
Keresték, de nem találták. Némelyikük már arra gondolt, hogy talán mégse olyan bátor ember ez a Józsi, egyszerűen megfutott a próba elől. Végtére is öt liter bor nem a világ… Aztán a szél arrébb fújta az esőfelhőt, újra kibukkant mögüle a hold. Az egyik legény elbukott valamiben a sírok között. Józsi volt az.

─ Ébredj, komám! ─ rázogatta meg a gallérjánál fogva. ─ Az otthoni ágy kényelmesebb.
Ő azonban nem mozdult és nem is válaszolt. Köré gyűltek a többiek is. Szólongatták, mások gúnyolódtak vele. Végül kezét – lábát megfogták, hogy hazavigyék. Nem engedte a föld. Ekkor vették észre, hogy a hatszeles gatya szárát földhöz szegezte a vasvilla. Vagy egy szellem foga a sírok közül…

*

Régi történet, manapság a csecsszopó gyermek is csak nevetne rajta. Hol van ma olyan erős legény, aki vályúhoz vezetné a megvadult bikát? Ha lehet, inkább az inszeminátort választaná, aki olykor jámbor mosollyal, a kezében három szál égő piros rózsával kopog be a szomszéd ház ajtaján. Fröccsözni még csak lehet a búfelejtő kocsma söntéspultjánál egy – egy ebédidőben kvaterkázó sírásóval, de temetőt látogatni záróra után? Lehet, már hogyne lehetne, csak nem szabad. Különösen nem a félelem próbájaként. Virágot lopni a sírról, koszorút, netán a felkelő hold elől elorozni a márvány sírkövet… Azt lehet, de a bronz emlékművet az öntöttvas galambbal együtt már meglovasította egy másik ügyes látogató. Szőrén–szálán tűnt el a cucc.
Vasvillát is ritkán lát a mindenre kíváncsi látogató. Posszeidon tengeristen kezéből régen kilopták a beolvasztható fegyvert. Maradt a fakereszt, meg a műkő, melyre műanyag puskával felfegyverzett biztonsági őr vigyáz. És ha olykor felhangzik éjnek éjjelén a bagolyhuhogás, nem az erős legényeket ijesztik így a szellemek, csupán két tolvaj jelez egymásnak, hogy itt egy értékes márvány, amiért sok pénzt ígért a sírköves. Az erős legény majd elviszi. Az erős legény, aki olyan bátor, hogy az összes biztonsági őrt lefizeti. Sőt, még a szellemeket is, hogy eltüntessék a lábnyomát.

*

A minap odasündörgött hozzám az unokám és megkérdezte:
─ Papa, tudnál te is olyan igazi mesét mondani, mint a te nagyapád arról a régi, erős legényről, aki leszúrta a hatszeles gatyáját?
─ Mondhatom neki, hogy nem tudok? Különben meg miért ne tudnék? Csak figyelmesen kell elolvasni valamelyik újságot. Benne van minden, ami egy mai meséhez kell. Akár a szférák zenéjét is bele varázsolhatom. Hát ide figyuzz, kisunokám!

Hol volt, hol nem volt, a legtávolabbi galaxison is túl, ahová emberi ész föl nem ér, ott lakik az Isten, meg az ő büntetett előéletű mostoha testvére, a Sátán. Az Isten állandóan azon dolgozik, hogy létrehozzon valami szép, értelmes dolgot, a Sátán meg azzal szórakozik, hogy belepiszkál a művébe.
Történt egy napon ott, a végtelen időben, hogy elhatározta az Isten, megteremti az Eget, Földet, meg a Csillagokat. Úgy is történt. Fölrakta őket a világűr kiszemelt pontjaira és azok elkezdtek sürögni – forogni az eredeti terv szerint. A gonosz testvér látva ezt, addig piszkálta a szerkezetet, míg homok nem került a fogaskerekek közé, és egymásba nem rohantak a csillagok. Megpróbálta az Úr helyreállítani a rendet, de az már úgy el volt rontva, hogy ezt sikerült csupán kihozni belőle, ami most van.
Gondolkodott az Isten, hogyan lehetne mégis segíteni a világ baján. Végül úgy döntött, teremt magának segítséget, aki hozzá hasonlóan szép, jó, és hasznára válik a Mindenségnek, mint Ő Maga. Embernek nevezte a teremtményt, és jól eldugta egy kert bokrai közé, nehogy a gonosz kárt tehessen benne. Ez a Sátán nevű unatkozó gengszter azonban nagyon rafinált alvilági figura volt. Ő ötlötte ki az atombombát, a pókert, meg a vérbosszút. Tőle származnak a különféle kábítószerek, sőt a tömeghipnózis is az ő találmánya volt. Amikor idáig eljutott, csupán egyetlen lépésbe került, hogy bejusson az ember koponyájába, és megteremtse belőle a politikust.
Tudod, fiam, ez a bizonyos politikus annyira hasonlít az emberhez, hogy nagyon sokszor össze is tévesztik vele. Neki is két keze van, két lába, orra, füle, szája… No, de itt kezdődnek a különbségek. A szája, az jóval nagyobb az emberénél, a zsebe meg mélyebb, mint a kengurué. Az egész rokonság belefér haverostul. De maradjunk a szájánál, mert hisz’ erről szól a mesém.
Ezt a bizonyos politikust is Jóskának hívták, akár a legerősebb gazdalegényt. Neki azonban nem a muszklija dagadt, hanem a szája. Eleinte a pofonoktól, melyeket a sok beváltatlan ígéretért kapott, később meg a hájtól. Mert hamar felismerték a háttériparosok, hogy ez a Jóska gyerek úgy bírja a pofonokat, mint egy profi nehézsúlyú bokszoló. És akkora a képe, hogy arra aztán minden ráfér. Hordták is neki a sok kacsasültet, meg a vadkan pecsenyét, hadd nőjön a tekintélye. Persze nem csak úgy roston pirítva, hanem jól megtöltve áztatott rizsával, hogy az áradjon belőle, ha kinyitja a száját. A nép, az istenadta nép meg csak hallgatta a sok rizsát, és szörnyülködött, miért változik naponta a színe, sava, szava, borsa, de már nem mertek ellent mondani, mert attól féltek, rájuk fújja az egész rizskókot. Ha valaki mégis halk hangon megkérdezte, miért kék ma a tegnapi piros, mosolyogva vágta rá, hogy a válasz éppen száz évre titkosítva van.
Össze súgtak – búgtak a korabéli legények, akarom mondani, az istenadta nép, hogyan lehetne mégis őszinte szóra bírni ezt a Jóskát. Az egyik a poligráfot ajánlgatta, a másik a két egyforma pofont.
─ Bízzátok rám ─ mondta egy jó nevű celeb tévériporter, és nyomban odafordult Jóskához. ─ Igaz-e a pletyka, pártelnök úr, hogy ön minden kérdésre válaszolni tud.
─ Eddig még nem született olyan polgár, se celeb riporter, aki engem túlbeszélne ─ mondta a kérdezett enyhe malíciával. ─ Csak nem maga, Macska Jancsi, aki lejáratná magát egy efféle kísérleten?
─ Megpróbálnám ─ válaszolt szerényen Macska úr.─ Igyon még egy kávét két kísérő konyakkal, fogyassza el nyugodtan a mai barátnőjét, aztán várom a kamerák előtt.

Amikor kigyulladt a stúdiólámpák fénye, s rászegeződött a hat kamera, Jóska szájában megdagadt a szó. Talán azért, mert eddig csak öt kamerával vették… Elfelejtette, mit kell most mondani. Mert hiába kérdezik a medvét, ő akkor is az oroszlánról beszél. De mit is? Hogy is van az oroszlán szöveg? A fenébe… Gyöngyöző homlokkal intett, hogy kezdhetik.
A riporter mélyen a szemébe nézett ─ évek óta nem érte a politikust ekkora sérelem ─ és a legtermészetesebb hangon kérdezte: ─ Szokott ön hazudni, pártelnök úr?
Jóska szájában olyannyira megdagadt a szó, hogy már kiköpni se tudta. Az ajka ellilult, az ádámcsutkája fennakadt, s anélkül távozott az élők sorából, hogy legalább annyit mondhatott volna ”ki vagy rúgva!”

*

─ Te, nagyapa, ez valóban igaz mese? ─ kérdezte álmélkodva a kisunokám.
─ Legalább annyira, mint a legerősebb legény története.