Shakespeare szülővárosának határában valóban ott csörgedezik az Avon folyócska, de a helybeliek igen szigorúak: szerintük az ő városukat ne emlegesse senki Stratford-on-Avonként, helyesebb ugyanis a Stratford-upon-Avon, ami ugyanazt az “-on, -en, ön”-t jelenti, csak kissé ünnepélyesebb, választékosabb elöljáró. Az utóbbi névalak áll az útjelzőtáblákon is. Van ugyanis másik Stratford: London közelében, ez Wet Ham része. De Avon nevű folyóból is van másik, sőt egy harmadik is.

Hogy a keveredést elkerüljék, komoly kézikönyvek így osztályozzák az Avonokat:

1. “Shakespeare Avon folyója”, amely Warwick grófságban ered, hogy vizét Severnbe öntse.

2. Egy Hampshire grófságbeli, amely délnek tart, hogy a La Manche vizével vegyüljön Dél-Angliában.

3. Végül a “bristoli” Avon; ez a Cotswolds dombvidéken fakad, ugyanott, mint sokkal híresebb fivére, a Temze, majd Bath, az egykor divatos fürdőhely medencéit táplálja, végül Bristol városán átsietve ugyancsak a Severnbe ömlik.

Mindez azért, nehogy összekeverjük a három Avont és a két Stratfordot.

***

Már Shakespeare A felsült szerelmesek című vígjátékában felbukkan a szó, amely végső soron a selyemhernyó rendszertani nevére, a görög bombyxra utal.

A (tüzérségi) bomba vagy repülőbomba is görög eredetű. A görög szó a mély dörejre céloz, nem valami tüzérségi lövedékre, vagyis hangutánzó szó, görögül onomatopoetikus jellegű. A görögből a bomba a latin bombus közvetítésével került az európai nyelvekbe, de persze már nem dörej jelentésben.

Corpus valóban testet jelent latinul, jogi nyelven azonban a corpus delicti nem az elhunyt kihűlt teteme, hanem a “bűn teste”. Igaz, a legjobb terhelő bizonyíték, a legkiválóbb corpus delicti valóban a megboldogult, aki szegény! – elegendő bizonyítékkal szolgál a szigorú és jogos ítélethez, de nem szükségképp a holttest. Lehet véres tőr, madzag, ujjlenyomat, vagyis sok minden.

***

Szuhay-Havas Ervin (1929-1998) író, műfordító, történész és művelődéstörténész, a Delta, az MTV tudományos ismeretterjesztő műsorának első szerkesztője. Az IPM magazin és az Alfa Magazin szerkesztője. Évtizedeken keresztül rendszeresen jelentek meg írásai többek között az Élet és Tudomány című tudományos ismeretterjesztő hetilapban, valamint szerzője volt az IPM magazinnak és az Alfa magazinnak. Több mint 300 kultúrtörténeti rádióelőadása hangzott el a Magyar Rádióban.

Édesapja: Havas Zsigmond (1900 -1972) író, újságíró a Tolnai Világlapja munkatársa, majd felelős szerkesztője (1921–39), Spencer Walls és Anthony Astor néven számos ifjúsági és detektívregény szerzője.

Lánya, Szuhay-Havas Marianna (Budapest, 1968. augusztus 13. -) Art’húr díjas költő, 2008 januárja óta az 2015-ben megújult Lenolaj irodalmi és kulturális lap főszerkesztője, az Art’húr Irodalmi Kávéház szerkesztője, négy gyermek édesanyja.

• Kötetei:

• Szuhay-Havas Ervin: Meglepetések enciklopédiája
• Szuhay-Havas Ervin: Tizenhárom csillag
• Szuhay-Havas Ervin: Kék-szürke tragédia
• Szuhay-Havas Ervin: Amerika hőskora
• Szuhay-Havas Ervin: Ab ovo, avagy mindenki tud latinul

Fordításai:

1. Roger Price: Franciaország története
2. Mary Fulbrook: Németország története
3. Gustav Henningsen: A boszorkányok ügyvédje
4. Kristin E. White: Szentek kislexikona
5. John Boardman – Jasper Griffin – Oswyn Murray (szerk.): Az ókori görögök és rómaiak története
6. Danielle Steel: Szerelmes nyárutó
7. Amanda Quick: Különös kérő
8. Wilbur Smith: A leopárd sötétben vadászik
9. Joseph Heywood: Hozd el nekem Hitlert!
10. Fay Weldon: Nőstény ördög
11. Kertész István: A hódító Róma
12. Arthur Herzog: A forgácsoló gyilkos
13. Ken McClure: Járvány
14. Winston Graham: Marnie
15. Mark Hebden: Pel és a kopó
16. C. N. Degler: Az élő múlt
17. V. Gordon Childe: A civilizáció bölcsője
18. Nagy Mézes Rita (szerk.): A világ titkos szegletei
19. Geoffrey Barraclough: Agadirtól a háborúig
20. Harry Hearder: Olaszország rövid története
21. Sarah Harrison: A Kwai folyó pokla
22. C. Desmond Greaves: Az ír válság
23. Gulyás Katalin (szerk.): A láthatáron túl
24. Jane R. McCauley: Állatparádé

Szerkesztései:

• Bassa Endre – Szuhay-Havas Ervin (szerk.): Világtörténelmi enciklopédia
• Szuhay-Havas Ervin (szerk.): Világtörténelmi kisenciklopédia
• Ugo Reale: A Szentlélek lovagja – COLA DI RIENZO ÉLETE
  Spencer Walls: Kaméleon és gardénia
  Irving Stone: Ellenség a házban
  Klaus Rainer Röhl: Az amazonok lázadása
  Spencer: Walls: A temetőnél állj meg!/Fekete kastély

Szuhay-Havas Ervin írásai a Lenolaj.hu oldalán

Kőrösi Csoma Sándor (született Csoma) (Csomakőrös, 1784. március 27. – Dardzsiling, 1842. április 11.) saját szavaival: székely-magyar Erdélyből („Siculo-Hungarian of Transylvania”), nyelvtudós, könyvtáros, a tibetológia megalapítója, a tibeti-angol szótár megalkotója.

Egyénisége és jelleme viszont nyitott könyv: hihetetlen igénytelensége, a legszigorúbb aszketizmus, tartózkodó, bár nyájas modor, férfias önérzet jellemezte a deákot is, később a magányos tudóst; az erény ilyen magas fokon már-már ijesztő is lehet. Csoma persze zseni volt, vagy amint a közrendű géniuszokra mondták egykor: őstehetség. Azután öntudatos hazafi is, aki „transylvanus-siculusnak”, erdélyi székelynek vallotta magát; ugyanakkor nem „üres patrióta”, hiszen egész életét a magyar-székely őshaza kutatásának szentelte.

Halhatatlanná lett tibeti-angol szótárával, a tibeti vallás és kultúra kutatásával, ezen a téren a legelső és klasszikus tudós. Holott ő nem Tibet fehér foltjait akarta föltérképezni: az őshazát kereste Ázsia szívében, mindhiába. De egy bizonyos ponton nincs többé jelentősége sikereinek vagy kudarcainak; Csoma pedig elérte ezt a pontot.

Mélységesen szimbolikus rokonának, a monói református lelkésznek az emlékezése Sándorra: „Ha egyszer gyaloglásnak indult, a cél előtt soha meg nem pihent…; ha egy domb tetejére feljutott, nem érte be ezzel, mert kíváncsi volt tudni, mi van a második domb mögött s amazon is túl. S így néha beláthatatlan távolságokig elbarangolt.” Beláthatatlan távolságokig, valóban. Térben és szellemileg egyként, s a célt sohasem lelte meg.

Mit tudunk e „hátrányos sorsú gyermek” és halhatatlan eszme éréséről? Az elemi ismereteket Kőrösön tanulta, ebben a „szitakötő” faluban (a Kovászna melletti falucska határőr népe szita- és rostakészítéssel szerzett néhány krajcárt.) Majdnem bizonyos, hogy gyalogos határőr apja köves kis telkén görnyedt tizenöt esztendős koráig, ekkor 1799 őszén került az enyedi Bethlen-kollégiumba. Tehetsége korán kiütközött, ez is bizonyosság. Deáktársai úgy ismerték, mint közepes termetű, sovány, de szívós kamaszt, aki jó úszó és birkózó, de igen komoly és csöndes. Tudjuk, hogy fekete hajú, magas homlokú férfi volt, fekete szemében „kedves melancholiával”. Hallunk erényeiről: szorgalmáról és takarékosságáról; a szegény szolgadeáknak mindig volt kölcsönözni való pénze, de elfogadni semmit sem fogadott el ingyen. Vagyis hát „vastag vérű” fiú volt: nyakas, önérzetes, igénytelen, fekete kenyérrel, túróval, gyümölccsel táplálkozott, hússal ritkán élt „hevítő itallal” soha. „Rendesen a kopasz földön vagy deszkapadozaton hált”, kilencven társa közül első minden tantárgyban, latin nyelvben és „római literatúrában”, magyar fogalmazásban. 1807-ben végezte el a „gymnasialis osztályokat”, vagyis már 23 éves ifjúként, és társai szerint ekkor ébredt föl benne „legelső vágy, Ázsiát egykor béutazni”.

Miért? A Felvilágosodás korában minden – megvilágosodni látszik. A svéd Linné, íme, rendszerbe foglalta az állatvilágot, a francia Buffon és a német Blumenbach – úgy vélte – ismeri a természet és az emberiség teljes történetét. A figyelem a nyelvek s a nemzetek eredete felé fordul, főként a rabláncon élő kelet-európai és balkáni népek keresnek dicső ősöket. Kik lehetnek például a magyarok (és székelyek) ősei? Töredékes tények keverednek még puszta spekulációval. A tudós jezsuita, Sajnovics János, egy távoli norvég szigeten, Vadőn jut furcsa fölfedezésre: a lappok és a magyarok nyelvében néhány szó egyezést mutat. Finnugor lenne a magyar nyelv alapszókincse? Merész gondolat; a „halzsíros finnugor atyafiság” puszta gondolata fölháborítja az őskutatókat. Dühödten inti honfitársait Barcsay Ábrahám:

Sajnovics jármától óvjuk nemzetünket,
Ki Lappóniából hurczolja nyelvünket.

Nem, a magyarság ősei minden bizonnyal vitéz törökök, a székelyek pedig Csaba hun királyfi ivadékai.

Csoma Sándor 1815-ben tette le a nyilvános szigorlatot mint a „költészeti osztály közönséges tanára”, s ha nem is tudjuk, mit gondol a történelmi fordulatról, hogy a francia forradalom utolsó nagy lángja is ellobbant, azt tudjuk, hogy az enyedi kollégium, angol segélyből részesülve, a híres Göttingába küldhette néhány kiválóan végzett diákját. 1818 őszéig, 34 esztendős koráig, továbbtanulhatott Csoma Sándor is a távoli „Hannoveriában”, arab nyelvet a híres Eichchorntól, embertant az öreg Blumenbachtól. Csodálkozhatunk-e, hogy Csoma összetévesztve az onogurokat a kínai határszélen telepult, török ajkú ujgurokkal, oda álmodta magyar őshazát, ha a tekintélyes Blumenbach azt állította, hogy az egész emberiség közös bölcsője a Kászpi-tenger vidékén ringott? S az „Ősfaj” bőrszíne fehér volt („ez őseredeti és természetes bőrszín”), amíg a mongol, az amerikai (indián), a maláj-polinéz és az etióp (néger) rassz már pusztán bőrszíne révén is a Homo sapiens „lezüllésére” utal.

Göttingából hazatérvén, ahol a német nyelven kívül angolul is tanult, egy idős hölgytől franciául s az egyetemen persze arabusul, Csoma Sándort lelkésznek és iskolatanárnak hívja a máramarosszigeti református egyház. De az ifjú tudós nem fogadja el a szíves invitálást; életének fordulópontja ez. India határáról 1825-ből keletkezett leveléből tudjuk, hogy szülei ekkorra „elhaláloztak, fitestvére pedig nem szorulván segedelmére”, úgy dönt, hogy a tudománynak szenteli életét, ezen belül is a magyar őshaza fölkutatásának.

Kőrösi Csoma Sándor útja
(fotó: internet)

De még hét esztendő telik el, mint valami mesében, amíg eljuthat Tibetig. Kolozsvári irodalmár barátai pénzt akarnak gyűjteni e nemzeti vállalkozás számára, de Csoma hallani sem akar pénzről. Így érvel: „mert ha siker nem lenne, azt hánynák szememre, csak pénzt akartam felszedni s tovább álltam”.

1819-ben említette meg nagy tervét barátainak: nem pusztán az őshazát akarja fölkeresni, de az ott élő magyarokat is, akik nyelvét megértenék, mint a tatár pusztában Julianus barátot is megértették hatszáz esztendeje. Ekkor gyalogszerrel Zágrábba megy, nyolc hónapig tanulni a horvát nyelvet, hogy a cár birodalmában majd megértesse magát. (Ez eléggé titokzatos elhatározás; Csoma azzal érvel, hogy Erdélynek nincsenek szláv lakosai, de hát akár Máramarosban tanulhatná a rutén nyelvet!) 1819 utolsó napjaiban örök búcsút mond Erdélynek. „Bizonyos üzleti ürügy alatt” passzust szerez Bukarestbe; más céllal a császári hatóságok át sem engednék a határon. A 35 éves férfi tehát nem Oroszország felé indul, hanem a Balkánon gyalogol az őshaza felé. Sztanbulba nem ér el soha, mert ott pestis pusztít, egy szír hajón éri el Alexandriát, de arab tudását itt sem tudja gyakorolni, mert a járvány utoléri. A ciprusi Larnacából Libanonba hajózik, majd Szíriába, Aleppóból ázsiai köntösben Moszulba, majd Bagdadba gyalogol. Rideg homokpusztákon és sziklahegyeken át 1820. október 04-én éri el Teheránt.

Itt Henry Willock angol követ fogadja be négy hónapra a furcsa embert, aki fölfrissíti angol tudását, és megtanulja a perzsa nyelv alapjait. Tizennégy élő és holt nyelvet ismer már ekkor. Göttingai egyetemi bizonyítványát és osztrák passzusát hátrahagyva, örmény álruhában éri el a veszedelmes Bokharát, majd az európaiak számára nem kevésbé veszélyes Kabulba érkezik 1822 vízkeresztjén. Napóleon két volt tisztjének társaságában lépi át India határát. Lahorba gyalogol, onnan Amritszarba, amíg végül eléri Kasmír tartományt. Végül felvillannak a láthatáron a hósipkás tibeti csúcsok. Nyugat-Tibet székhelye Leh minden karavánút kiindulópontja, a tiltott ország és Kelet-Turkesztán felé. Csoma innen készül az ujgurok földjén álló Jarkandba, de sohasem jut el oda: az út ezer veszélyt rejt, pénze is fogytán. Visszafordul Lahor felé, amikor a habzó Himbabs folyó partján életének nagy fordulópontja következik. Egy angol ismerősének, Moorcroftnak a táborába toppan be; kézbe veheti a tibeti történelem és irodalom tárházát, az Alphabetum Tibetanum vaskos kötetét. Moorcroftot visszakíséri Lehbe, ahol a brit kormányügynök, bizonyos Trebeck is fölkarolja a különcnek tartott embert, aki – az angolok úgy remélik – kémjük lehet a cár országában. Egy perzsául és tibeti nyelven is jól beszélő nyelvmestert fogad mellé Trebeck; Csoma írja, hogy tibeti tanulmányaitól azt remélte: hátha a buddhista kolostorok könyvtáraiban fölárul előtte Belső-Ázsia történelmének megannyi titka, arra gondolhatott, talán az őshazára is talál adatokat.

Tibeti fanyomat
(Fotó: internet)

Kisebb megszakításokkal hét esztendeig él valóságos remeteségben a tudós a zanglai, tethai és phuktali korostorokban, alacsony mennyezetű, kormos kis fülkében, zsíros teát kortyolgatva, miközben fagyos kezeit ruhaujjában melengeti, és minden lapozásnál a kínok kínját szenvedi el a kegyetlen hidegtől. Egyedül Zanszkárban 320 vaskos kötet jegyzékét másolja le, egy olyan nyelvből, amelynek helyesírása történelmi hagyományokra épül és szinte az érthetetlenségig eltávolodott a hétköznapi beszédtől. Tudós tanítómestere például így betűzi a nevét: Sans-rgyas Phunchogs, de a név kiejtése: Szangje Phucong.)

Nem minden angol öleli keblére az egzotikus európait. 1824-ben kémkedés gyanújába keveredik, és a vad északnyugati határvidék egyik fészkében él amolyan barátságos internálásban; mindennél jobban kínozza a tétlenség. Tanítómestere, a „Láma” valójában házas ember, orvos és polihisztor, anyanyelvén avatja be a lamaista tudományokba, az orvostanba, a csillagászatba és a csillagjóslásba.

A hétesztendei kutatás gyümölcsei végül Kalkuttában jelennek meg nyomtatásban, 1834-ben: két vaskos kötet, Csoma angol nyelvű tibeti nyelvtana és világhírűvé lett tibeti-angol szótára. Több, mint hatszáz oldal az életmű törzse, a szótár terjedelme 350 lap, két hasábban mintegy 22 000 tőszó, összetétel, kifejezés és alakváltozat sorakozik, mellette az angol fordítással. Több mint húszezer szavas szótár – egyetlen ember tollából, aki zsíros teát hörpölget a kemény hidegben és a maró füstben! Emberfeletti teljesítmény! S az életműhöz tartozik még tizenöt angol nyelvű cikk a tibeti irodalom, történelem, földrajz, vallástörténet és a lamaista tudományok köréből többek között a lamaista kettős „biblia”, a Kandzsur és a Tandzsur tartalmi leírása.

Halála évéig a kalkuttai Ázsiai Könyvtár munkatársa; de nem gondol még a halálra. A magyarok eredetéről az egyébként szűkszavú, öregedő ember késő éjszakáig, csillogó szemmel hajlandó beszélni látogatóival. Az Indiába érkező „pesti festész” Schoefft Ágoston, Csoma egyetlen hiteles arcképének alkotója vall erről, és a „képírótól” tudjuk azt is, hogy Csoma tíz évet vár még az élettől, mert most készül csak a nagy, az utolsó útra, valóban Ázsia szívébe.

Campbell brit kormányügynök leírása nyomán ismerjük utolsó napjait: Szikkim tartományon át Lhászába készül, amikor a határon, Dardzsiling városában magas láz dönti le a lábáról, 1842. április 6-án. Orvosságot nem hajlandó bevenni, s amikor öntudatát veszíti, már a lázcsillapító sem használ. Április 11-én reggel, „panaszos szó és haláltusa nélkül” meghal. Szótára címlapján „erdélyi székely-magyarnak” nevezi magát első és legnagyobb orientalistánk, aki még arra is ügyel, hogy a kalkuttai nyomdászok hosszú „ő”-vel szedjék ki szülőfaluja nevét, így: Kőrösi Csoma Sándor.”
Találhatunk-e illőbb jelzőt életművére, mint a Tandzsur szent könyvéből vett idézetet?

Kardtól ketté nem hasad,
tűzben el nem enyészik,
víztől el nem rothadó,
szél hiába szikkasztja.

(Szuhay-Havas Ervin)

Irodalom:
Kara György: Kőrösi Csoma Sándor. Budapest 1970.
Baktay Ervin: Háromszéktől a Himalájáig. Budapest 1942.
Laczkó Géza: Kőrösi Csoma Sándor. Szeged 1942.

Kapcsolódó oldal:

Home

A Canaima Nemzeti Parkban található Angel Fall vízesés járványmentes időkben igazi turistalátványosság. 979 méter magasból zúdul alá a víz az Auyan-Tepui nevű magaslatról, a Churun folyóból, hogy aztán az Ördög-szurdokba ömöljön.

Mondják, a jól idomított “versenycsiga” óránkénti sebessége a 100 métert is megközelíti. Vajon ösztökélik-e az edzők a szigorú játékszabályok értelmében a boldogtalan “haslábú” állatot? Ezt nem sikerült kiderítenünk. Azt viszont igen, hogy a lassúsági verseny második helyezettje, a csigaféléknél sokkal fejlettebb, három ujjú lajhár óránkénti átlaga 140, az aldabrai óriásteknősöké vagy a galápagosi elefántteknősöké pedig 272 méter.

A mérések inkább csak átlagsebességet fejeznek ki, mert egy kerek órán keresztül sem éti csigát, sem tengeri teknőst nem sikerült előrehaladásra noszogatni, a lajhárról nem is szólva. Az ő “sebességüket” tehát igen kis távon, rövid időtartam alatt mérték, ebből számítva ki elméleti értékű átlagsebességüket.

(Szuhay-Havas Ervin)

Hogy Vámbéry 1831-ben született-e vagy egy évvel később, maga sem tudta bizonyosan, nem lévén kötelező anyakönyvezés a régi Magyarországon. A tudós születési dátumát így a hagyomány teszi 1832-re. A Pozsony megyei Szentgyörgyön született kisfiú egészen apró gyermekként jutott árvaságra, anyjával együtt szinte koldusbotra. Nyolcéves koráig nemigen tanult mást, mint Mózes öt könyvét héberül, hozzá komplikált vallási kommentárokat; igaz, a magyar nyelv is kötelező volt a kicsinyek számára, otthon pedig a család és a szomszédság németül beszélt.

Vámbéry Ármin
(Szentgyörgy, 1832. március 19. – Budapest, 1913. szeptember 15.)
magyar orientalista, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja

A tréfa mögött, mármint hogy csak az első négy-öt nyelv elsajátítása nehéz, van némi logika: a gyermek Vámbéry már tízéves kora előtt írt, olvasott és beszélt két nem indoeurópai nyelvet (a hébert és a magyart), és jóllehet ki tudta volna róla, hogy híres orientalista lesz, német nyelvtudása európai látókörrel ruházta fel – potenciálisan legalábbis. Érdekes az atmoszféra, amelyben ez a testi hibás, koldusszegény kisfiú felnőtt: a dunaszerdahelyi protestáns elemiben, majd tandíjmentes iskolaelsőként a piarista gimnáziumban merőben más szellemi légkörbe került (a papoknál a társalgás nyelve is a latin volt még; íme a negyedik nyelv!). Így három felekezet szigorú – ha nem is bigott – légkörében elméje is korán nyiladozni kezdett, még gyermekfővel felfigyelt például a való élet és a tételes vallások ellentmondásaira.

Az iskolaelső kisfiú tehát ingyenesen tanulhatott, és közbe férfivá edzette a nyomor: kolostori csizmatisztítóként keresett néha pár garast, “és ha egy szelet kenyér, egy sült krumpli jutott neki, ő volt a legvidámabb diák a padban” – írja róla Hazai György. Vámbéry a pozsonyi bencéseknél folytatta gimnáziumi tanulmányait, Bécs szomszédságában, ahová kisdiákként el is jutott még a forradalom előtt, és látta V. Ferdinánd királyt kikocsizni. De látta a nagy idők vézna kis tanúja Kossuthot, Batthyányi Lajost és Eötvös Józsefet is a pozsonyi diétán.

Miközben az 1848-49-es forradalom és szabadságharc távoli mennydörgésként vonult el a látóhatár mögött (s ebben a zsidókat emancipáló magyar forradalomban Vámbéry hazafivá érett), a tizennyolc éves ifjú nem ülhetett az egyetem padsoraiba, nem volt rá pénze, hanem nyelvtudását kamatoztatta szerte az országban, úri családoknál, házitanítóként. A Délvidéken támadt föl érdeklődése a török nyelv iránt, s innen már csak egy lépés vezetett a nagy eszméig: Kőrösi Csoma Sándorhoz hasonlóan meg kellene keresnie a magyarság homályos őshazáját, valahol a keleti török népek barbár világában, az Oszmán Birodalom határain túl.

Élete alkonyán azzal a rokonszenves őszinteséggel, ami sajátja volt, be is vallotta: önmagát is megtévesztette, amikor túlságosan bízott fényes elméjében, remek nyelvkészségében, amely sohasem párosult szakképzettséggel a nyelvek birodalmában. Az abszolutizmus sivár éveiben nem mindenki fogadta szívesen az ötletet, hogy egy fiatal házitanító Konstantinápolyban tökéletesítse török ismereteit, hiszen a szultán fővárosában még szabadon mozogtak a Kossuth-emigráció hősei. Másfelől viszont a magyar tudósok, közöttük is Eötvös József szívesen támogatta a kellemes modorú, tudós ifjakat: hátha valóban fényt deríthet ez a sánta fiú a magyar eredetkérdésre.

Vámbéry Ármin dervisruhában
(1860)

Így szállhatott gőzhajóra 25 évesen Vámbéry Ármin, hogy azután a Fekete-tenger felől hajója befusson a Boszporuszba, 1857 tavaszán. Bámulatos, hogy egyetlen fillér nélkül hogyan volt képes fönntartani magát ebben a hangyabolyban. Reggelente sohasem tudta, hol ebédel majd, este meg hol vacsorázik, kikötői munkásoknak és kávéházakban üldögélő kalmároknak mesélt és olvasott föl török históriákat, így keresett mindig néhány garast. A Kelet világa egzotikus volt, mélységesen züllött, teli kalandokkal, kémekkel és csavargókkal, igaz viszont, hogy az iszlám válogatás nélkül, mintegy demokratikusan mindenkit a keblére ölelt.

Megbíztak benne a magyar emigránsok is pedig hát lehetett volna osztrák spion: barátságot kötött Türr Istvánnal és Kmetty tábornokkal. Az utóbbi mutatta be az első nagyúrnak mint házitanítót, és innen már csak egy lépés, hogy 1859-ben Rifat pasának, a volt külügyminiszternek a palotájába is eljusson, földrajzra, francia nyelvre oktatva a “nyugatosodni” kívánó török előkelőket. “Küzdelmeim” című nagyszerű önéletrajzi írásában Vámbéry elmondja: a magyar kúriákban mindig éreztették vele, hogy házitanító, koldus és zsidó, itt viszont bensőséges barátja lehet szegénynek és gazdagnak, mi több, a Resid effendi megtisztelő nevet kapja, ami becsületes urat jelent.

Sztambulban kezdi publicisztikai karrierjét is, külföldi lapok tudósítójaként. A hanyatló Oszmán Birodalom belső eseményeiről tesz éles megfigyeléseket, egyszóval “törökszakértő”, egyúttal jó sora van, szép ruhákban jár és hátaslovon érkezik vendéglátóihoz. De egyetlen perce sem adja föl tudományos célkitűzését: felkutatni “a magyar nemzetnek és nyelvének titokzatos és máig is tisztázatlan eredetét”. És ez rokonszenves.

Páratlan türelemmel készül a nagy feladatra: levéltárakban kutat a magyar múlt török emlékei után, de közben a nagy álom mindig az marad, hogy eljusson oda, ahová Marco Polo óta jóformán senki európai; a keleti törökök, a csagatájok közép-ázsiai világába. Már ekkor feltételezi, hogy a magyar őstörténet, származást és nyelvet Belső-Ázsiához fűzi sok láthatatlan szál, amelyek közül egyet Kőrösi Csoma, a nagy előd, egészen Tibetig gombolyított.

1858-ban jelenik meg első tudományos munkája, itt Sztambulban, egy német-török zsebszótár, amelyen először szerepel Wamberger Ármin neve magyaros alakban, Vámbéryként. 1861-ben rövid időre visszatér Pestre hogy megszerezze a Tudományos Akadémia támogatását a keleti utazáshoz, és ugyanennek az évnek a végén már hajón lebeg Trabzon felé, hogy onnan öszvér és teveháton jusson el a távoli Teheránba, vad hegyek között.

Vállalkozása életveszélyes, mert úticélja még barbárabb világ.

Cholnoky Jenő földrajztudós, Almásy György Ázsia-kutató, Déchy Mór geográfus, Lóczy Lajos földrajztudós, Vámbéry Ármin Közép-ázsiai utazó, Sven Anders Hedin svéd földrajztudós.
1906. Magyarország
(FOTÓ: CHOLNOKY TAMÁS / FORTEPAN)

A Kaspi vizétől Kínáig mindenféle emírek, szultánok, rablók és kiskirályok kormányozzák Belső-Ázsia roppant térségeit, s ezek a “testvérként” annyira áhított keleti-törökök – fanatikus muzulmánok. Akiről kiderül: álruhás európai, nyomban vesztőhelyre hurcolják, de várhat rá kínosabb halál is. A türkmén nomádok, a buharai kánság, Hiva és Afganisztán harcosai egymást is mészárolják, fosztogatják, rabszolgának adják el. Az idegen számára elegendő egy óvatlan kézmozdulat, egy furcsán ejtett szó, egy gesztus – és akkor máris tudják róla: nem “igazhitű”. 1863-ig ezért Vámbéry Teheránban vesztegel, vagy bejárja az ország jelesebb városait, sóvár szemmel figyelve a Mekkából visszafelé araszoló karavánokat: az a sok rongyos rabló képű ember mind hazafelé tart, oda, ahol talán a magyarság bölcsője ringott egykoron.

Ráadásul a “keleti kérdés” klasszikus kora ez; a cár birodalma és az angolok Belső-Ázsia uralmáért, Indiáért küzdenek, intrikával és fegyveresen. Két nagyhatalmi érdek csap össze a szikkadt pusztákon, ezt kell még figyelembe vennünk a terület gyilkos belviszályai mellett.

1863 márciusának végén sikerül végre “Resid effendinek” egy karavánhoz csatlakoznia, rongyos álruhában papír és ceruza nélkül, hiszen az a halálát jelentené. Tudós és kissé bogaras dervis álorcáját ölti, sivatagi rablók között él, állandó életveszélyben. A buharai és a hivai kán személyesen fogadja, pusztán azért, hogy kifaggassák, nem az angolok kéme vagy a cár futára-e, s most jól jön jártassága a török nyelvben és szokásokban. Még így is az életével játszik, amikor Kabulban a katonazene ütemére dobban lábával: ez európai szokás és kis híján az életével fizet az apró gesztusért.

Végül Szamarkandig jut el, kopár vidéken, láncra fűzött rabszolgák és marcona lovasok között, majd afgán földön át jut vissza ismét Teheránba. Most meri csak lejegyezni tapasztalatait, amelyekből később remek útleírása ölt testet, a “Dervisruhában Közép-Ázsián át“. Egyszeriben híres ember lesz, egyetlen okból: ráirányul a brit diplomácia figyelme. Íme egy keleti szakértő, aki nem elméleti ember! Pesten fanyarul fogadják egykori támogatói, mert végül is utazásának tudományos eredménye szegényes: a magyarság eredetét továbbra is homály fátyolozza. Annál jobban érzi magát Londonban: tudósok, diplomaták, katonák lesik minden szavát, még Viktória királynő is meghívja a windsori kastélyába. Útleírása előbb jelenik meg angolul, mint magyarul, a nagy érdeklődés pedig olyan embernek szól, aki mintegy Őfelsége akaratlan szolgálója lett a cár hatalmi törekvéseivel szemben.

Vámbéry Ármin
az 1900-as évek elején

Harminckét éves ekkor, nevét a fél világ ismeri, de Pest közömbös, irigy. Mivel csak bécsi ajánlásra nevezik ki egyetemi előadóvá, a hazai közvélemény gyanakvással fogadja, a tudósok pedig botcsinálta nyelvésznek tartják, nem is minden ok nélkül. Nemsokára maga is megnehezíti a saját dolgát: sajátos elmélete robbant ki heves tudományos vitát, amely 1870-től a századfordulóig kavarog. Ez a híres “ugor-török háború”. Lényege: Vámbéry, figyelmen kívül hagyva, hogy a magyar alapszókincs vitán felül finnugor eredetű, részben a keleti török nyelveket tartja az alapforrásnak (bár ebben sem következetes, mert a finnugor réteget nem tagadván le, “vegyes” származásról beszél), részben viszont összekeveri a nyelv és az etnikum fogalmait, s a magyarságban a “büszke és vitéz” törökség jellemvonásait emeli ki. Amikor a vita a hírlapok hasábjain dúl tovább, érezhetően túlcsapott már a tudományos polémián; ez politikai kérdés. A kiegyezés utáni Magyarországon népszerűbb a “vitéz török” eredet gondolata, semmint a “halszagú finnugor atyafiságé”.

Az évtizedes vita végül Vámbéry vereségét hozza. Budenz József és Hunfalvy Pál bizonyítja be, hogy török forrásait Vámbéry önkényesen kezeli, a nyelvtudomány pedig már ekkoriban is olyan szakma, amelyhez tudományos vértezet szükséges.

Fájó pont ez a tehetséges ember karrierjében. Kiváló műveket alkot ugyan a török nyelvtörténet és kultúrhistória területén, a belső-ázsiai néprajztudományban, politikai-publicisztikai munkássága is érdekes. Igaz, az angol-orosz ellentét gyökereit sohasem képes feltárni, az iszlám világát pedig túlzottan idealizálja. Tudományos veresége ellenére Vámbéry Ármin nemcsak kiváló elme volt, de megnyerő egyéniség is. Élete végén nagy sikerű memoárt írt (“Küzdelmeim”), amely ma is érdekes kortörténet és remek olvasmány.

1913-ban hal meg a nyelvtudós és híres utazó, de hogy 81 esztendősen-e vagy 82 évesen, örökre titok marad.

(Szuhay-Havas Ervin)

Irodalom:

Hazai György: Vámbéri Ármin. Budapest 1976.
Pusztay János: Az “ugor-török háború” után. Budapest 1977.

Kapcsolódó alkotás:

VÁMBÉRY ÁRMIN: DERVISRUHÁBAN KÖZÉP-ÁZSIÁN ÁT

A fecsegés-csivitelés, illetve a pletyka összefüggései annyira nyilvánvalók, hogy a világ majd minden táján hírmondóként ismerik a madarakat.

Breton parasztmesék szerint a madarak értik az emberek nyelvét, éppen ezért szét is hordják a híreket. A baszkok meséiben is felbukkan egy mindig igazat mondó madár, amely híreket hoz-visz, az észak-amerikai biloxi indiánok körében azt tartják, hogy a “kolibri sohasem hazudik”. Az ősi és elterjedt mondás minden bizonnyal arra utal: a pletyka olyan gyorsan terjed, mintha gyors röptű madarak vinnék.

(Szuhay-Havas Ervin)