A lelkiség nem annak a tudása, hogy mit akarsz, hanem annak a megértése, hogy mire nincs szükséged.

Anthony de Mello: A szív ébredése (Korda Kiadó)

***

Anthony de Mello (Bombay, India, 1931. szeptember 4. – New York, Amerikai Egyesült Államok, 1987. június 2.) jezsuita szerzetes és pszichoterapeuta, a spiritualizmusról szóló könyveiről vált ismertté.

Sok országban tanult és tanított, a legtöbb időt Spanyolországban és az Egyesült Államokban töltötte. Indiában lelkiségi központot nyitott. Írásaival a vallásúakat, az agnosztikusokat és az ateistákat akarta segíteni lelki fejlődésükben.

Mivel gyakran félreértették, illetve félremagyarázták gondolatait, nagy gondot fordított arra, hogy mindig egyházi jóváhagyással jelentesse meg műveit.

1998-ban a katolikus egyház elítélte egyes nézeteit. Joseph Ratzinger, a későbbi XVI. Benedek pápa ezt írta róla:

“Azonban már korai munkáinak egyes helyein és későbbi írásaiban nagyobb mértékben megfigyelhető folyamatos távolodása a keresztény hit lényegétől. … A jelen Figyelmeztetéssel, a keresztény hívő értékeinek védelmében, a kongregáció kijelenti, hogy a fenti tételek összeférhetetlenek a katolikus hittel és súlyos károkat okozhatnak.”

Ezek a rövid történetek biztosan behatolnak az olvasó szívébe. Mesélnek az imáról, a tudatosságról, a vallásról, a kegyelemről, kapcsolatokról, az emberi természetről, szolgálatról, lelkiségről.

Művei
Anthony de Mello néhány munkáját nem maga közölte, hanem részben halála után gyűjtötték össze, másrészt pedig konferencia előadásai alapján készültek. A közleményeinek legfrissebb listája a következő:

A madár dala (The Song of the Bird, 1984)
Úton Isten felé (Sadhana: A Way to God, 1984)
Wellsprings, 1986
A csend szava – Egy perc bölcsesség (One Minute Wisdom, 1988)
Ébredj tudatára (Awareness, 1990)
Szárnyalás (Taking Flight, 1990)
A szeretet útja (The Way to Love, 1992)
A szív ébredése (The Heart Of The Enlightened, 1994)
Test és Lélek imája
Awakening, 2003
Kapcsolat (Contact with God, 2003)
Abszurd egypercesek (One Minute Nonsense)
The Prayer of the Frog
Forrás fakad (A book of spiritual exercises)

„Szókratész igen nehéz téma a történész számára. Sok férfiú van, akivel kapcsolatban bizonyos, hogy roppant keveset tudunk; más férfiakkal kapcsolatban viszont az a bizonyosság, hogy nagyon is sokat tudunk az életükről. Mármost Szókratész esetében a bizonytalanság lényege abban áll, vajon keveset tudunk-e róla, vagy éppen hogy sok mindent.”

Russel szerint Szókratész életével és munkásságával kapcsolatban csak az alábbi tények állnak meg a lábukon: athéni polgár volt, aki szerényen élt. Napjait disputákkal töltötte, ifjakkal vitatkozott, de nem pénzért, mint a szofisták. Bizonyos végül, hogy az „ifjúság megrontása” és hiteltelenség vádjával törvényszék elé került, és hiába védte magát halhatatlan beszédében, halálra ítélték hetvenedik életéve táján, i. e. 399-ben; ki is kellett innia a burokpoharat. Athénban ismert ember volt, hiszen Arisztophanész alaposan kigúnyolta „Felhők” (Nephelai) című komédiájában.

Jacques-Louis David festménye Szókratész haláláról

De amennyire biztos, hogy a Felhők című színdarabnak nem volt közönségsikere, és csak a harmadik díjat nyerte el 423-ban (Arisztophanész ezért át is dolgozta az eredeti kéziratot, s ez a második variáns maradt ránk), annyira homályossá válik Szókratész alakja e tényeken túl.

Igaz, két tanítványa, Xenopón és Platón sokat írt a mesterről, de éppen ez a baj. Mondják, hogy amikor Xenophón és Platón szavai egybevágnak, akkor Xenophón a nagy bölcselőt, Platónt másolja. Amikor viszont az általuk leírt tények ellentmondanak egymásnak, az ember habozik, hogy melyiküknek higgyen.

Nyilvánvaló, hogy e két férfi közül Platón volt a lángelme, akit ráadásul bámulatos, költői stílussal áldottak meg a múzsák. Épp ezért az utókor inkább voksol Xenophón hitelessége mellett, mert ez az ember olyan bosszantóan középszerű volt, hogy ki sem találhatott olyasmit, ami valótlanság.

Russel szerint ez a fajta argumentum roppant gyönge. Ha ugyanis egy buta ember számol be egy bölcs okfejtéséről, öntudatlanul is olyasmire „fordítja le” a hallottakat, amit ő képes felfogni. Az angol gondolkodó tehát kijelenti: szívesebben venné, ha munkásságát legdühödtebb ellenségeinek leírásából ismerné meg az utókor, semmint filozófiához nem értő barátainak ömlengéseiből.

Végül tehát nem tudjuk meg, hogy Szókratészről keveset tudunk-e, vagy – éppen megfordítva – sokat, mert ebbe a darázsfészekbe Bertrand Russel sem mert belenyúlni.

***

(Aki egyébként Platón és Xenophón Szókratész anekdotáira kíváncsi, a bölcs és a kevésbé bölcs író forrásainak elemzését megtalálja Német György bravúros utószavában, melyet az általa fordított mű végén olvashatunk: Xenophón: Emlékeim Szókratészról. Az ókori irodalom kiskönyvtára. Budapest 1986. Európa Könyvkiadó.)