Vörös vércsomókba könyörgöm a lázam, hiába
a kékbe fulladó októberi utak reménytelensége
hegy nélküli tájon.

Haldokló gőzmozdony szürke gőze vagyok,
s elringat a nehézszagú nehéz álmú vágányok
magány-zenéje.

Megértem már: titkos hajnal lila ködébe rejtve
sárga lepelben léptet ki az életemből
a sóvár halál.

Mert parasztember nap verte barna nyakszirtje
a munka tökéletes mintája nekem, mint
a gömb tökéletessége.

Zöld abroncs a létem, óvom, ki ne loccsanjon
a méreg smaragd tengere, ha az isten vigyázni
fölötte restell.