„Feküdni küldenek… de nem megyek!
Ülök csak itt és rámolok…
Eljön, tudom! Becsönget, érzem én…
Ha csendbe’ húszig számolok…”

(Ranschburg Jenő)

Te, most lehet, hogy éppen nagyon figyelsz egy bogarat. Vagy egy parkban sétálsz, és belement egy kavics a cipődbe, és ez rossz. Vagy egy buszmegállóban ácsorogsz és nézed az órád, de az is lehet, hogy éppen olvasol egy padon ülve, vagy a rágó-fújást gyakorlod, vagy süteményt eszel abból, amit a legjobban szeretsz, amit az anyukád sütött és nagyon finom, de nem tudod senkivel elfelezni, pedig szeretnéd. De előfordulhat, hogy legújabb találmányodon, ötleteden, filmeden, cikkeden, könyveden gondolkozol.
Lehet, hogy barna a hajad, vagy vöröses-szőke, vagy fekete; göndör, vagy egyenes szálú.
Lehet, hogy farmerben vagy és kockás ingben, vagy éppen azt a drapp pólót húztad fel, amit a legjobban utálsz, de már nincs más, amit felvehetsz, mert tegnap sokáig olvastál és elfelejtettél mosni és a mamád, csak hétfőnként hozza rendbe a dolgaidat, és ma még csak csütörtök van.
Lehet, hogy szép, aranykeretes szemüveget hordasz, és időnként az orrodra tolod, ha lecsúszik, és akkor szépen csillog a keret. De az is lehet, hogy egészséges a szemed. És barna. Vagy kék. Vagy zöld?
Lehet, hogy szakállas vagy és pipázol, és az is lehet, hogy nem…
Mindenesetre vicces téged elképzelni, mert nem is tudlak elképzelni igazából. Csak azt tudom rólad, hogy létezel valahol, és fogalmad sincs arról, hogy mi is létezünk.
Pedig én szívesen megtanítanálak, hogyan fújd fel a rágót, és velem a terveidről is beszélhetnél, pedig még csak négy éves vagyok, de már sok mindent tudok.
Azt is tudom, hogy örülnél, ha foghatnád a kezem, amikor villámlik és dörög, és akkor is, ha néha beköthetnéd a cipőmet, és neked adnám a fél rágómat, és megengedném, hogy megigazítsd a copfomban a gumit és elmagyaráznám, miért kell este fogat mosni, és neked adnám a kakaómról a bőrét, és mesélnék neked, vagy csak megcirógatnám a hajad.
Tudod, nekem van apukám, és nagyon szeretem, de már nem olyan, mint régen, mert elment a piros vonattal…
Az Adélék is elváltak és nekik sem olyan, mint régen.
Pedig az anyukám olyan, mint régen! Szép és csinos, és finomakat főz, és sokat mesél, és érdekeseket mond nekem, és ha megkérnéd, biztosan neked is érdekeseket mondana, és veled is biztos mindent elfelezne, még az egyetlen mentolos rágót is, vagy télen, ha fáznál és sajnálna, kötne neked is pulóvert, csak a nyakát még nem tudja, hogy kell, de biztos a Bea néni megtanítaná neki, mert ő tudja.
És anyukám a legszebb a kék ruhájában és én mindig mondom neki, hogy mi szép lányok vagyunk mind a ketten, és a legszebbek vagyunk a kék ruhánkban! Persze az én ruhám sokkal szebb, meg a szemem is, és olyan öreg se vagyok, mint anyukám, de azért még ő sem olyan öreg!
Még a haja sem fehér, csak néhány szál fehér haja van. Amikor kicsi voltam azt gondoltam, biztos cérna van a hajában, de most már tudom, hogy nem lehet levenni.
És képzeld, a hasában voltam, mint egy kispólyás! És egyszer csak megszülettem és azóta élek! És te nem is tudtad!
Pedig olyan helyes voltam! Anya mindig kenguruban cipelt a hasán és mindenki megnézett bennünket. Most már nem férek bele a kenguruba! Meg az elefántos kabátomba se! Az már Zsuzsi babáé lett.
Örökbe! Az a jó, hogy ő sosem fogja kinőni, mert ő nem igazi. Megmutatnám, ha eljönnél! Karácsonyra kaptam!
Olyan vicces volt a Karácsony, mert eldőlt a fa! És minden csak úgy potyogott és a Zsuzsi csupa tűlevél lett, de akkor is nevetett, pedig biztosan szúrta. Az egész azért történt, mert anyukám nem jól állította össze a talpat, és a Mária néni azt mondta, hogy férfi kell a házhoz!
A Zsuzsi nevetett, az anya meg sírt. Én meg nem tudtam, hogy mit kell csinálni, és szóltam a Laci bácsinak, hogy férfi kell a házhoz, csak nem olyan öreg, mint ő. Mert ő már nagypapa.
Még az a szerencse, hogy nem törtek össze a díszek, mert sütiből voltak és nem üvegből. Csak a csillag tört el, de azt bekaptuk.
Nagyon szép volt ám a karácsonyfánk! Minden évben hamar elkezdünk díszeket sütni, hogy ne kelljen kapkodni. Akkor olyan jó karácsony-illat van nálunk! Csak nagyon elfáradunk, mert sok dísz kell, hogy szép legyen a fa. És akkor gyönyörködünk!
Nagymama azt mondja, vegyünk díszeket, de nem szoktunk. Inkább elfáradunk. Anyukám olyan aranyos volt, hogy pöttyös labdát is sütött, mert az a jelem az óvodában. Az Adélé meg pillangó, de úgy is lehet mondani, hogy lepke.
Ha eljönnél, festenék is neked! Az anyukám mindent megenged nekem, csak ha nem nagy butaság. Az ujjammal is festhetek, ha éppen ahhoz van kedvem.
Megnézhetnéd a játékaimat is! Van ágy-játékom, polc-játékom, szőnyeg-játékom, zsebjátékom. Persze mindegyikkel szoktam mindenütt játszani.
És ha jó lennél, akkor annyit mesélne este anyukám, amennyit szeretnél, ha pedig véletlenül nem tudnál jó lenni, akkor csak egyet, vagy kettőt mesélne, de a kezedet akkor is fogná, amíg el nem alszol, mert akkor is szeretne, ha rossz lennél!
És ha megkérnéd, biztosan azt is megengedné, hogy becsavard a villanykörtét, mert ő nagyon szédül és a múltkor is majdnem leesett, pedig fogtam a lábát.
Meg a zárat is kicserélhetnéd, mert ahhoz sem ért anyukám, pedig egy könyvben is megnézte, hogy kell. És akkor megengedné, hogy megmosd a kezed, és szépen mosolyogna, ha összeolajoznád a törölközőt, mert az olyan vicces lenne!
Mária néni is és mami is mindig azt mondja, hogy anya semmit sem vesz komolyan. De téged komolyan venne, és komolyan rád nevetne, és akkor mind a hárman egymásra nevetnénk, és az olyan lenne, mint egy család!
Tudod, sokat gondolok rád! Úgy képzelem, hogy egy napsütéses, vagy egy esős napon egyszer csak becsöngetsz, és azt mondod anyának, hogy láttad az utcán a kék ruhájában, vagy a játszótéren, amikor velem csúszdázott, vagy kavicsgyűjtés közben, vagy a padon, amikor virágból koszorút font nekem és szeretnéd, ha neked is fonna!
És akkor ő mosolyogna, és te észrevennéd, hogy még sokkal szebb, mint ahogy gondoltad és örülnél, hogy neked szép!
És azt is látnád, hogy nem olyan öreg, és hogy szép a haja és kérnél a kavicsaiból és összebarátkoznál vele. És ő is összebarátkozna veled, és ez nem múlna el! És akkor elmondhatnánk neki, hogy mi már előbb összebarátkoztunk, mert megtanítottalak rágót fújni és vicceket mesélni és kavicsozni.
És ő ezt megértené, és nem haragudna, amiért ezt csak most mondjuk el neki, hanem örülne, hogy már nem vagyunk idegenek! És legközelebb te is jöhetnél velünk legurulni a lejtőn és lehet, hogy lenne olyan szerencséd, hogy látnál velünk szivárványt, vagy megnézhetnéd a legszebb kopasz fánkat, és jókat nevethetnél velünk, amikor leesszük a ruhánkat fagyival. És akkor olyanok lennénk, mint egy igazi család! És ez se múlna el!
És még kisbabánk is születhetne. Persze nem neked, mert te fiú vagy, hanem az anyának, de te lehetnél az apukája, és rám hasonlítana a legjobban!
És együtt taníthatnánk hárman, hogy sok mindent tudjon, és okos legyen, mint én, és mindent megismerjen. És akkor már soha nem lenne nálunk szomorkodás!
Látod, eddig még nem ismertél minket, de most már siess, mert a múltkor is sokat nőttem, és ha ez így megy, akkor hamar kinövöm az esernyős igazi farmeremet, és még nem is láttál benne!
És akkor hogy fogod azt mondani nekem, ha meglátsz, hogy nekem van a világon a legszebb esernyős farmerem, … ha kinövöm?

(Janikovszky Éva emlékének)