E szállóige körül 1935-ben csinos irodalmi vita kerekedett. Valaki ugyanis végigrágta magát Voltaire levelezésének százkét(!) kötetén, és hasonló mondást nem talált sehol. Igazán kár, hiszen alig lehetne gondolat „volteriánusabb”, az íróra jellemzőbb, hozzá méltóbb. Mégis: félreértés volt az egész.

1907-ben egy tudós angol hölgy, E. Beatrice Hall (S. G. Tallentyre álnéven) könyvet tett közzé Londonban. A címe ez volt: Voltaire és barátai. A könyv 199. oldalán található mondat futótűzként terjedt el angolszász, majd német nyelvterületen. Sőt, élesebb változata is megszületett: „Egyetlen szavával sem értek egyet, de…” Az idézetnek egy Madame du Deffand nevű bölcs dámához címzett levélben kellett volna előfordulnia, de hát nem találta senki.

A szókimondó

A titok kulcsa: 1758-ban a híres enciklopédista, Claude-Adrien Helvétius „botrányos” értekezést írt De I’Espirit (A Szellemről) címmel, megállapítva, hogy az embert pusztán az önérdek vezérli, a jó és a rossz tehát nem erkölcsi kategória, hanem mesterségesen tákolt fogalmak. Helvétius könyvét elítélte a párizsi parlament – akkoriban bírói testület -, hevesen támadta a pápa, indexre, azaz tilalmi listára tette a Sorbonne, végül a bakó nyilvánosan elégette a föllelhető példányokat. Voltaire, akit az intolerancia mindennél jobban ingerelt, egy régi francia szállóige szavával gúnyolta ki e szent türelmetlenséget. Majd öt esztendővel Helvétius vihart kavaró művének kiadása után ő is közzétett egy esszét Értekezés a toleranciáról (vagyis türelemről) címmel. Ebben az alábbi mondatot találjuk: “Mindenki gondolkozzék maga, tűrvén, hogy mások is ugyanezt tehessék.”

A két mondás – a valódi és a kitalált – egybecseng, de kétségtelen, hogy Beatrice Hall változata szellemesebb. Pedig ő csupán ennyit írt: „Ekkora hűhó egy rántotta körül – mondta Voltaire -, vagyis az volt az álláspontja: helytelenítem, amit mond, de halálomig fogom védelmezni az ön jogát, hogy véleményét kimondja.”

A szállóigévé vált mondat tehát nem Voltaire ajkáról származik. Igazi paradoxon: a nagy embernek tulajdonított mondás nem hiteles, mégis tökéletesen jellemez egy olyan szabad szellemet, amilyen Voltaire.

Csak a szelleme…

1791-ben a forradalmi francia nemzet a Panthéonba vitette az író földi maradványait. A Nemzeti Gárda kék-fehér-vörös kokárdás lovasai kísérték a hamvakat szállító négy keréken gördülő roppant alkotmányt, melyet a híres festő, David tervezett. A fekete drapérián ezüst betűkkel állt: „Ő tanított bennünket a szabadságra.” Zsúfoltak voltak aznap a párizsi utcák, a járdaszegélyek, a balkonok. Mindenki sírt. Ebben a korban gyakran sírtak az emberek.

Hetvenhárom évvel később derült ki, hogy a csontok nincsenek sehol: a nagy Napóleon bukása után Bourbon-bérenc ifjoncok felnyitották a koporsót, Voltaire csontjait éjjel és titokban Párizs határába hurcolták; oltott mész emésztette el a nagy francia földi maradványait. De  a szellemét, a műveit nem pusztíthatták el, a bosszú nem csupán gyalázatos volt, hanem értelmetlen is.

Voltaire-ből tehát nem maradt semmi, „csak” a szelleme.

Arouet-ből Voltaire

François-Marie Arouet 1684. november 21-én sírt fel vékonyka hangján. Apja jogász, a fiú a kor legjobb középiskoláját végezte, a Louis-le-Grand-t, s apját – amint ez gyakori eset – felbőszítette azzal, hogy jogi pálya helyett diplomatafióka lett egy léha márki mellett, a franci királyság hágai követségén. Nem sokáig: bukásának oka – elvégre francia – egy szépasszony volt. Ezután valóban poros akták között kellett görnyednie az atyai irodában, majd bizonyos Aint-Ange márki bevezette a párizsi szalonok világába. Úri modorra oktatta, és sokat beszélt a húszéves ifjúnak a Napkirály udvaráról, fölkeltve így történelmi érdeklődését is.

A fiút 1717. május 16-án titkos elfogatóparanccsal börtönbe hurcolták egy epigramma miatt, amelyet különben nem is ő írt. Először került szembe a nagybetűs Renddel, és soha többé nem alkudott meg vele. Kiszabadulván, az ifjú Arouet-nak elege volt a királyi önkényből, de még a nevéből is. Ez idő tájt a „királyt” jelentő francia szó (le roi) kiejtése még így hangzott: lö rue, s ez kínosan rímelt az Arouet-ra (arue). Egyesek szerint a most választott – és halhatatlanná váló – írói név, a Voltaire majdnem anagramma (azaz olyan szó, amelyet egy másik szó betűinek felcserélésével kapunk). Ha az „U”-t latinosan „v”-nek írjuk, csupán két betű az eltérés a két név között. Mások szerint viszont a fiú már kiskorában makacs, önfejű gyermek volt, s a család így becézte, a „kis makacs”, le volontaire, ez rövidült volna Voltaire-ré.

Tipord el a gyalázatost!

Voltaire irodalmi munkásságából nem a tizenhét évesen írott Oedipe halhatatlan, nem is a nyolcvannégy évesen alkotott Iréne. Nem a IV. Henrik tiszteletére írott, ma már unalmas hősköltemény, a Henriade. A Candide persze örök életű, s néhány kisregény; némelyik, mint a Micromégas, a mai sci-fi műfaj őse.

De talán a legérdekesebb Voltaire szellemi képmása, melyet a mész el nem égethetett. Ez a férfi, aki párbajra hívta Rohan herceget, s ezért másodjára is a Bastille-ba került, nem volt forradalmár a szónak abban az értelmében, mint az angyali Saint-Just, az életvidám Danton vagy a merev Robespierre. Jóllehet ő és Rousseau szellemi előkészítői a nagy forradalomnak, Voltaire élete végéig a központosított monarchia híve maradt. Azt sem képzelte olyannak, amely szüntelen a nép részvételével, a nép üdvén fáradozik. Nagy Frigyes porosz királynak szó szerint ezeket írta: „Csak megvetést érzek a tömegkormányzás eszméje iránt.”

Ez színtiszta arisztokratizmus. Híres politikai mottója: „Legyen hát Róma szabad, s Cézár mindenható.” Mi ez, ha nem az alkotmányos monarchia utáni vágy megfogalmazása? Az is, nem jakobinizmus.

Voltaire valóban a fanatizmus és a türelmetlenség ellen küzdött tollával s a szellemével, de nem volt ateista. A valóság árnyaltabb. Kedvelte a jezsuitákat, mert műveltek, rugalmasak és szellemesek. És a tömegek számára szükségesnek ítélte a vallást, gúnyosan jegyezve meg: próbálna csak egy ateista földbirtokos vallás nélkül igazgatni a birtokán négy-ötezer parasztembert!…

Voltaire az istenhitet nem vetette el, de az egyházi fanatizmust igen. Mindenesetre halálos ágyán fölvette az utolsó kenetet.

A zseni és a bölcs

A XVIII. századról minduntalan azt halljuk: a francia felvilágosodás kora. Felvilágosodás: e szó a német  Aufklärung tükörfordítása: a nagy forradalom előtti időszakot a franciák „a fény századának” nevezik. Azt hinnénk: a fény százada csupa vakító pompa és szellemi ragyogás. Nem volt az. A francia paraszt girhes, mezítlábas pária, a városi kézművest a léha udvaronc nem vette emberszámba, de még a gazdag polgárt, a burzsoát sem, aki Indiával kereskedik. Nem ízlésünkhöz méltó, hogy részletezzük hogyan, milyen kínzások közepette végezték ki Damiens-t, XV. Lajos féleszű fanatikus merénylőjét – nyilvánosan (a királyt csak egyik ujján sebezte meg a tőr). Minden francia tartományra érvényes jogrendszer nem létezett, a bírákat megvesztegették, csak a szélhámos érvényesülhetett.

Voltaire élete végéig Ferney-ben élt, néhány mérföldre Genftől, mindig menekülésre készen. (Egyébként a rideg kálvinizmust éppoly „infámisnak” (becstelennek) tartotta, mint a katolikus intoleranciát.) Ferney-ben kertészkedett, mint végül Candide-ja, színházat építtetett, óragyártó műhelyt szervezett, hatvanfőnyi személyzetet tartott és igazgatott. S innen vívta mindennapos harcát a feudalizmus ellen. Fellépett Desfontaines abbé mellett, akit az a vád ért, hogy a fiúkat kedveli, amiért máglyán kellett volna végeznie. Voltaire megmentette a papot, aki emiatt élete végéig gyűlölte és gyalázta. Kiállt Calas, a gazdag toulouse-i hugenotta mellett, akit azzal vádoltak, hogy megölte a saját fiát; kerékbe is törték a 63 éves öreget, pedig mindenki tudta, hogy a fiú őrült volt és öngyilkos lett. Voltaire levelek százaival és röpiratok tucatjaival bizonyította be Calas igazát. Akárcsak de la Barre lovagét, aki nem emelt kalapot egy körmenet előtt, ezért – a fény századában! – nyelvét kivágták, lefejezték, majd tetemét elégették.

E barbarizmus ellen küzdöttek Voltaire és barátai, az enciklopédisták, Diderot, d’Alembert, Helvétius, a zseniális Rousseau. Ők ásták meg a roskatag monarchia sírját. Voltaire-t ebbéli érdemein túl kora fölé emelte még, hogy távol állt tőle a nemzeti gőg – ő világpolgárnak vallotta magát.

A levelei? Csupa szellemi szikra. S utolsó mondása is az, a halálos ágyon. 1778. május 30-án forró láz emészti el a madárcsontú vénembert, de szemében még felcsillan a régi fény, s megszólal: „Hogyan? Máris a lángok?”

(Szuhay-Havas Ervin)