Polcz Alaine és Mészöly Miklós

A Pázmány Péter Tudományegyetem szerzett jogászdoktori oklevelet. A második világháború alatt egy évig frontkatonai szolgálatot teljesített, Szerbiában hadifogságba esett. Számos munkahelye volt (dolgozott például malomellenőrként is). 1947-ben lapszerkesztő lett. Írásai az 1940-es évek végétől jelennek meg. Volt többek között a Bábszínház dramaturgja is. A mai magyar elbeszélők között kiemelkedő alkotó. Felesége, a 2007-ben elhunyt Polcz Alaine, író, pszichológus, a Magyar Hospice Alapítvány vezetője volt.

Az életmű gerincét elbeszélések, novellák, kisregények alkotják. Mészöly több esszé-, publicisztika-, dráma- és mesekötet szerzője. A korai rövidprózát a határozott szituációrajz, fegyelmezett szerkesztés, erőteljes atmoszféra jellemzi. A tömörítés, a távolságtartó narráció, a bölcseleti beállítottság és a formafegyelem szinte minden pályaszakasz meghatározója.

Polcz Alaine, Mészöly Miklós özvegye 2003-ban Szekszárd városának ajándékozta közös budapesti lakásuk berendezési tárgyainak, valamint könyvtáruk nagy részét. Ezzel teremtette meg a szekszárdi Irodalom Háza – Mészöly Miklós Múzeum (ma Emlékház) alapjait. Születésének évfordulóján, 2004. január 19-e óta minden évben átadják a Mészöly Miklós-díjat, valamint a város által alapított Mészöly Miklós Emlékplakettet.

Mészöly Miklós-díjat kaptak: Márton László (2005), Darvasi László (2006), Macsovszky Péter (2007), Cserna-Szabó András(2008), posztumusz Baka István (2009), Péterfy Gergely (2010), Zalán Tibor (2011), Szkárosi Endre (2012), Győrffy Ákos (2013), Borbély Szilárd (2014), Szilasi László (2015), Danyi Zoltán (2016), Lábass Endre (2018)

*

MÉSZÖLY MIKLÓS: A TÍZ TESTVÉR

Volt egyszer egy kerek erdő, a kerek erdőben egy pici ház, a pici házban tíz testvér lakott. Senki más.
De ez a tíz testvér úgy hasonlított egymáshoz, mint tíz ujjam. Volt közöttük kicsi, volt közöttük nagy – és volt egy legkisebb: mint a kisujjam.
Történt egyszer, hogy a tíz testvér nagyon megéhezett. Azt mondta a legnagyobb:
– Rettentően éhes vagyok!
Mire a másik kilenc is zúgni kezdett:
– Mi is! Mi is!
S bementek gyorsan a kamrába, beszagoltak mindegyik sarokba – de bizony semmit se találtak. Csak egy árva kukoricaszemet. De még annak a felét is megrágta az egér.
Így hát tovább kutattak, tovább kerestek.
Ahány fiók volt, mindbe belenéztek, ahány láda volt, mindet kinyitották – de hiába, nem volt szerencséjük.
Bizony akkor nincs mit enni, ha sehol sincs semmi! – sóhajtoztak búsan. De hogy mit tegyenek, azt egyikük se tudta. Azazhogy az egyik – a legkisebbik – mégis kitalálta.
– Menjünk el vadászni! – kiáltotta, s felugrott.
A tíz testvér menten útnak indult.
Mentek, mendegéltek, elöl a nagyobbak, hátul a kisebbek, utolsónak a legkisebbik. Hegyezték a fülüket, járatták a szemüket, de semmit se láttak. A tenger nagy réten csak fű volt és virág. Aztán hirtelen megállt az egyik testvér.
– Ott van ni! – kiáltotta.
– Micsoda? – kérdezték.
– Hát egy nyúl! Ott fut ni!
– Puskát ide rögtön! – kiáltott a másik, és máris kapta, fogta, a vállához emelte, aztán durr! – lelőtte a nyulacskát.
Mit gondoltok, mi történt utána?
A harmadik testvér odaballagott a nyúlért…
A negyedik a vállára vette…
Az ötödik hazavitte…
A hatodik megnyúzta…
A hetedik feldarabolta…
A nyolcaik megsütötte…
A kilencedik tányérba rakta…
És a tizedik – aki olyan nyiszlett, kicsike volt, mint a kisujjam – az egész nyulat egymaga megette!
A kilenc testvérkének csak a nyuszi farka maradt.

Polcz Alaine pályájának kezdetén felnőtt betegekkel folytatott művészeti terápiát, majd játékdiagnosztikával foglalkozott, játékteszteket dolgozott ki gyermekek számára. Több mint ötven évig foglalkozott haldokló gyerekekkel és felnőttekkel, eközben rengeteg könyvet is írt erről a témáról. 1991-ben alakult meg vezetésével a Magyar Hospice Alapítvány, amely a gyógyíthatatlan betegek emberhez méltó halálát, élettől való búcsúzását segítette külföldi példa nyomán hospice-szolgálatok létrehozásával.

Néhány szép és értékes gondolat tőle:

• A halottnak pedig helyreigazító, tükörvillantó szerepe van. Életútjának áttekintésére hív, és ezzel a továbbélőket saját életútjuk felmérésére ösztönzi. Figyelmeztet az elmúlásra, a hiábavaló tettekre, mulasztásokra, az élet értelmetlenségére-értelmére, azaz önmagunk és mások megítélésére, megmérésére. (Gyászban lenni)

• Kik mondják azt, hogy egyedül könnyebb? Többnyire a nők. Mert a nők még mindig szolgálják a férfiakat. A nőnek mindig marad valami kis territóriuma: a háztartás, amennyiben fiatalon háziasszony is volt. A férfiak hamarabb lesznek tehetetlenek, nem szoktak hozzá, hogy ellássák magukat. (Ideje az öregségnek)

• Elfogadni tudni a másik halálát annyit jelent, mint elfogadni egy ‘soha viszont nem látást’, egy hang és gyengédség, esetleg gyűlölet megszűntét, melyek hordozói voltak a kapcsolatnak, belenyugodni a közösen elképzelt jövő szétfoszlásába, az örökös és végleges hiányba. (Gyászban lenni)

• Az emlékek ápolása a folyamatosság érzését és tudatát adja; a múlt beépítése a jelenbe és a gyermekeken át a jövőbe. A gyökértelenség a mai ember egyik nagy baja, sérülékennyé teszi ‘énünket’. Beszéljünk azokról, akik meghaltak, hogyan éltek, milyenek voltak, hogyan gondolkoztak, miben hittek, mit ‘tettek’ az életükkel, mit hagytak a következő nemzedékre, (Meghalok én is? A halál és a gyermek)

• De az ember mégis, mégis ragaszkodik. Húzza az időt. Pedig tudtam, hogy nem szabad. ‘A halál idejét sem siettetni, sem elhúzni nem szabad’ – tanítjuk. (Egész lényeddel)

• Minden halál a saját halálunkra emlékeztet, figyelmeztet, s aki ezzel nem tud szembe nézni, annak a haldoklás, a meghalás látványa is kritikusabb terhesebb. (Gyászban lenni)

***