A kagyló kérése: aludd ki magad. El innen, el, hol magát látom.
A padlásszoba faburkolata, de az meg nem írható.
Minden rovásjel, kódex átbucskázik a megvalósításon.
Kitör a láva. Nem arra megy, amerre kéne.
Mit akarsz megteremteni? Mi a te nagy tüzed?

Látod? Dió. Szavak. Cigaretta ujjaim közt.
Kérlellek, könyörgök, de Te hallgatsz. Hozzám ne érj, de ölelj.
Szoba madarakkal. Papírsirályok, átsuhamlanak félbetörve a tájat.

Kókuszdió. Akár a föld színei a tenger homokjában.
Megfestelek, örökké téged festelek. Mézszínt keverek.
Mondja uram, mi az ige? És ha ige, mivé lesz ma?
Keresem a hitem, óvnám, el ne hagyjon.

Jeanne. Ahmatova.
A többi Papírsirály, rájuk nem emlékszem.
Néha falak. Hallgatások vagy félbetört álmok, hogy
szépen kéne szeretni.

A szemed kemény, Modi, ismered dacod, szégyeneid.
Bújócskát játszó gyönyörök, elmúlnak, hogy átadják helyük az újaknak.
Milyen amikor elmúlik? Szakadt már önön az ing?
Halt már kezében darócszál, amire festett?

Ez a tépés a gyermekkoré, a hosszú nappaloké.
Szétrúgott hangyabolyok, csaláncsípések.
Ez anyám arca. Ez a megtagadott fiamé.

A hangsúly lefelé száll. Motyog. Vénemberré szelídül a hang.
A kezek kövekhez nőttek. Szobor úr, átleng a por a tájon, beterít. Látja!?
Szenvedély zenitjén zabál a cinóber. Napsárga fény tárja önmagát.

Mindent átéget az érzékiség. Halálod is. Verseid is. Szeretőid. Hajnalaid.
Madarakkal álmodsz? Azok nem madarak.
Szállnál valahová. Papírsirályok.
Karistolt szavak. „Nem bírom, ha hallgat”.

„Nyitva maradt ablakon madarak tánca és a nők szeme mindig szomorú.”
A nő, mint a víz és a réz. Mi az a nagy tűz, mi lobogva emészt?
Cipeli Ön e kövek porát? Halálomig.
Átsuhamlik a gyertyalángokon. Belekapnak.
Kövek, festék és por. A tiéd.
Annyira semmi: csak szobor úr az ember.