Galiani abbéra szerettünk volna kilyukadni, nem a föntiekre. Ő ugyanis megírta valami várostrom történetét. Hosszú éveken át búvárkodott a levéltárakban, könyve elkészült, és ekkor egy fiatalember – társaságában, tanúk előtt! – szerényen megjegyezte, olyan adatok birtokában van, melyek szerint ama bizonyos várostrom döntő mozzanatai egészen máshogy történtek, mint ahogy Galiani papírra vetette őket. Az abbé gőgösen felcsattant- így vágva ki magát -: Mon sičge est fait!, amit így fordíthatnánk: “Ostromomat véghezvittem!” A szalonban ülő úriemberek mind elégedetten bólogattak, akkoriban ugyanis nem az volt a lényeg, hogy mi a történelmi igazság, hanem az: megfelelőképpen elegáns-e az elkészült munka.

Bő kétszáz éve ugyanis a történetírás még szinte szépirodalmi műfaj volt, képzelt beszédekkel, amint a római Liviusnál, sőt egy névtelen francia odáig ment a nemtörődömségben, hogy kijelentette: bár Pharszalosznál (Thesszáliában) Julius Caesar i.e. 48-ban döntő csapást mért vetélytársa, Pompeius hadaira, ő azért el tud képzelni egy olyan elegáns történelmi dolgozatot, amelynek lényege: Pompeius győzte le Caesart, aki holtan maradt a csatamezőn – amennyiben ezt tömörebben és elegánsabban írja meg valaki.