Ami volt mégis visszahív,
fodrozó tükre életre kell.
Mindegy mit vettél fel,
kék mintás volt vagy fehér,
csalfa dalának lengése
érzékeim kapuin könnyedén átfutott.
Sürgettem a szent készülődést,
vártam az igazi varázslatot,
látni szelíd termeteden
királynői díszruhádat[1],
mikor végre szabadon követhetem
lágy íveidet,
és semmi se gátolja
hálás, ős-tudású ujjaimat,
hogy feltárják édes titkaidat.

Az első perctől kezdve
a NŐ voltál nekem,
csupa nagybetűs szó:
TEREMTÉS,
MINDENSÉG-FÉNYE,
SIMOGATÓ-ZENE,
ÉDES-GYÖTRELEM,
ÖRÖK-KÍSÉRTÉS.

A világ kezdete,
mikor azon a bizonyos napon
szemed rám villant.
Vidékről jöttél szelídnek, jónak
a fullasztó városba,
autók zajtengerén át léptél elém,
értem emelkedtél ki a habokból,
s lettél málló házfalak között
a Vénuszom, ajkamon az íz,
tápláló kenyerem,
őrzőm és virrasztóm.

A szánalommal telt napokat
el kell fogadni, vigasztal:
a romlásban mind testvérek vagyunk.[2]

Most alkonyunkon is együtt hálunk
közös ágyunkban.
A forduló csillagok alatt,
pogány éjeim idején is velem vagy,
és mikor a nappali,
keresztre szegezett hírek kínoznak,
kezed zsibongó szívemre teszed.

…Régi-drága arcodon
már futnak a ráncok,
mégis követem körvonalad
tört rajzú hullámait,
magamba szívom,
táguló jelenünkben,
olvadó illataidat,
és érzem rajtam
minden nap
istennői hatalmadat.

[1]     Weöres Sándor: A nő

[2]     Szabó Lőrinc: Hervadó asszonyok