mikor fájdalmad volt az egyedüli bizonyosság, hogy vagy,
és megalázott tested
idegszálaiból kiáltozva futottak szét kínod morzejelei,
nem felejtheted a vér-nyál és a sós könny-lé egymásba kevert ízét,
torokhangjaidat követő sikító denevér-kiáltásaidat,
a ferde síkvaló és a kerek téboly közti átmenetet;
rekedt szél követi minden lépésedet,
gyötrelmed egy korszak ruhája, rád tapad,
adóvevő készüléked képtelen kiszűrni a világbajokat,
a düh kinyúl gyűlöleted mögül,
és minden útja,
mint bitón a hurok, körbefut;
meg se mersz mozdulni, ha feléd mutat az ösvényen egy ágcső,
összerezzensz, ha rád tülköl egy fekete autó,
torkodban érzed szitok-szavaid görcseit,
ha váratlanul rád köszön valaki,
egy semmit-nem-mondó tekintetben kínzódat véled látni,
és megrettensz,
ha megpillantod egy kirakat tükröződésében
összetört vonásaid romjait;
fenyegetést látsz minden simogatásra induló kézben,
anyád vékony-csönd szava sem nyugtat,
bizalmad barátod mosolyán is elolvad,
bénult vágyad öli meg ölelésed,
számodra nincs
felejtető ital,

ha kérdeznek, hogy vagy
eszelősen felkacagsz, s kifordult érzékeidet
s az ökölbe gyúrt idő
sem gyógyítja meg;
ártatlan álmot,
mely sóvár hétköznapi gondok
kuszált töredékeit sikerrel bontja ki,
Te nem láthatsz többé,
roskadt ágyad reccsenései csontodat törő
kínjaidat idézi,
fuldokolva riadsz,
gyötrődő koponyád sziklarepedéséből
szárnyát suhogtatva kell ki
a végtelen véges küszöbén
éjjeled nagy műve: a rettenet,
ütésnyomok absztrakt-mozaikjai
szövik át látomásaid,
sebeidből szivárvány-legyek,
tölcsér-szájú férgek kúsznak elő,
szomj és vágy iszonyra vált,
nincs mi átölelne,
és jövőd cső-mély végfalán
oszlatna homályt.