Shakespeare szülővárosának határában valóban ott csörgedezik az Avon folyócska, de a helybeliek igen szigorúak: szerintük az ő városukat ne emlegesse senki Stratford-on-Avonként, helyesebb ugyanis a Stratford-upon-Avon, ami ugyanazt az “-on, -en, ön”-t jelenti, csak kissé ünnepélyesebb, választékosabb elöljáró. Az utóbbi névalak áll az útjelzőtáblákon is. Van ugyanis másik Stratford: London közelében, ez Wet Ham része. De Avon nevű folyóból is van másik, sőt egy harmadik is.

Hogy a keveredést elkerüljék, komoly kézikönyvek így osztályozzák az Avonokat:

1. “Shakespeare Avon folyója”, amely Warwick grófságban ered, hogy vizét Severnbe öntse.

2. Egy Hampshire grófságbeli, amely délnek tart, hogy a La Manche vizével vegyüljön Dél-Angliában.

3. Végül a “bristoli” Avon; ez a Cotswolds dombvidéken fakad, ugyanott, mint sokkal híresebb fivére, a Temze, majd Bath, az egykor divatos fürdőhely medencéit táplálja, végül Bristol városán átsietve ugyancsak a Severnbe ömlik.

Mindez azért, nehogy összekeverjük a három Avont és a két Stratfordot.

***

Már Shakespeare A felsült szerelmesek című vígjátékában felbukkan a szó, amely végső soron a selyemhernyó rendszertani nevére, a görög bombyxra utal.

A (tüzérségi) bomba vagy repülőbomba is görög eredetű. A görög szó a mély dörejre céloz, nem valami tüzérségi lövedékre, vagyis hangutánzó szó, görögül onomatopoetikus jellegű. A görögből a bomba a latin bombus közvetítésével került az európai nyelvekbe, de persze már nem dörej jelentésben.

Corpus valóban testet jelent latinul, jogi nyelven azonban a corpus delicti nem az elhunyt kihűlt teteme, hanem a “bűn teste”. Igaz, a legjobb terhelő bizonyíték, a legkiválóbb corpus delicti valóban a megboldogult, aki szegény! – elegendő bizonyítékkal szolgál a szigorú és jogos ítélethez, de nem szükségképp a holttest. Lehet véres tőr, madzag, ujjlenyomat, vagyis sok minden.

***

Szuhay-Havas Ervin (1929-1998) író, műfordító, történész és művelődéstörténész, a Delta, az MTV tudományos ismeretterjesztő műsorának első szerkesztője. Az IPM magazin és az Alfa Magazin szerkesztője. Évtizedeken keresztül rendszeresen jelentek meg írásai többek között az Élet és Tudomány című tudományos ismeretterjesztő hetilapban, valamint szerzője volt az IPM magazinnak és az Alfa magazinnak. Több mint 300 kultúrtörténeti rádióelőadása hangzott el a Magyar Rádióban.

Édesapja: Havas Zsigmond (1900 -1972) író, újságíró a Tolnai Világlapja munkatársa, majd felelős szerkesztője (1921–39), Spencer Walls és Anthony Astor néven számos ifjúsági és detektívregény szerzője.

Lánya, Szuhay-Havas Marianna (Budapest, 1968. augusztus 13. -) Art’húr díjas költő, 2008 januárja óta az 2015-ben megújult Lenolaj irodalmi és kulturális lap főszerkesztője, az Art’húr Irodalmi Kávéház szerkesztője, négy gyermek édesanyja.

• Kötetei:

• Szuhay-Havas Ervin: Meglepetések enciklopédiája
• Szuhay-Havas Ervin: Tizenhárom csillag
• Szuhay-Havas Ervin: Kék-szürke tragédia
• Szuhay-Havas Ervin: Amerika hőskora
• Szuhay-Havas Ervin: Ab ovo, avagy mindenki tud latinul

Fordításai:

1. Roger Price: Franciaország története
2. Mary Fulbrook: Németország története
3. Gustav Henningsen: A boszorkányok ügyvédje
4. Kristin E. White: Szentek kislexikona
5. John Boardman – Jasper Griffin – Oswyn Murray (szerk.): Az ókori görögök és rómaiak története
6. Danielle Steel: Szerelmes nyárutó
7. Amanda Quick: Különös kérő
8. Wilbur Smith: A leopárd sötétben vadászik
9. Joseph Heywood: Hozd el nekem Hitlert!
10. Fay Weldon: Nőstény ördög
11. Kertész István: A hódító Róma
12. Arthur Herzog: A forgácsoló gyilkos
13. Ken McClure: Járvány
14. Winston Graham: Marnie
15. Mark Hebden: Pel és a kopó
16. C. N. Degler: Az élő múlt
17. V. Gordon Childe: A civilizáció bölcsője
18. Nagy Mézes Rita (szerk.): A világ titkos szegletei
19. Geoffrey Barraclough: Agadirtól a háborúig
20. Harry Hearder: Olaszország rövid története
21. Sarah Harrison: A Kwai folyó pokla
22. C. Desmond Greaves: Az ír válság
23. Gulyás Katalin (szerk.): A láthatáron túl
24. Jane R. McCauley: Állatparádé

Szerkesztései:

• Bassa Endre – Szuhay-Havas Ervin (szerk.): Világtörténelmi enciklopédia
• Szuhay-Havas Ervin (szerk.): Világtörténelmi kisenciklopédia
• Ugo Reale: A Szentlélek lovagja – COLA DI RIENZO ÉLETE
  Spencer Walls: Kaméleon és gardénia
  Irving Stone: Ellenség a házban
  Klaus Rainer Röhl: Az amazonok lázadása
  Spencer: Walls: A temetőnél állj meg!/Fekete kastély

Szuhay-Havas Ervin írásai a Lenolaj.hu oldalán

A Canaima Nemzeti Parkban található Angel Fall vízesés járványmentes időkben igazi turistalátványosság. 979 méter magasból zúdul alá a víz az Auyan-Tepui nevű magaslatról, a Churun folyóból, hogy aztán az Ördög-szurdokba ömöljön.

A fecsegés-csivitelés, illetve a pletyka összefüggései annyira nyilvánvalók, hogy a világ majd minden táján hírmondóként ismerik a madarakat.

Breton parasztmesék szerint a madarak értik az emberek nyelvét, éppen ezért szét is hordják a híreket. A baszkok meséiben is felbukkan egy mindig igazat mondó madár, amely híreket hoz-visz, az észak-amerikai biloxi indiánok körében azt tartják, hogy a “kolibri sohasem hazudik”. Az ősi és elterjedt mondás minden bizonnyal arra utal: a pletyka olyan gyorsan terjed, mintha gyors röptű madarak vinnék.

(Szuhay-Havas Ervin)

Minthogy pedig még a nyaktiló ötlete sem volt az övé, talán érdemes csokorba gyűjtenünk a derék (mert önhibáján kívül hírhedtté lett) Joseph-Ignace Guillotin körül kavargó legendákat.

A híres kortárs és naplóíró, Louis-Sébastien Mercier jegyezte föl a tényeket: “1791-ben (június 3-án) a Nemzetgyűlés pusztán emberbaráti sugallatból ankétot hívott össze a halálbüntetés tárgyában. A kérdés a következő volt: amennyiben a halálos ítélet elkerülhetetlen, lehetséges-e a halálraítéltet legalább egy fájdalmas kivégzés szörnyűségeitől megkímélni?” Hosszas tanácskozás után, amelybe az Académie Chirurgicale, a Sebészeti Akadémia titkárát, Antoine Louis doktort is bevonták, ez utóbbi ajánlása nyomán Joseph-Ignace Guillotin terjesztette elő a nyaktilózás ötletét a Nemzetgyűlésben, mint emberséges kivégzőeszközét, már ha az “emberséges” jelzőnek itt egyáltalában helye van.

Joseph-Ignace Guillotin (1738-1814)

Guillotin doktor nagy hévvel elmondott beszédének egyik részleténél általános és talán nem is illő derültség támadt a teremben; a jóember ugyanis így szólt polgártársaihoz: “E művelet teljesen fájdalommentes, mert önök csak a penge hideg érintését éreznék a tarkójukon…” – és nem tudta folytatni; az elnöknek néhány perces szünetet kellett elrendelnie a hangos gúnykacaj miatt. A nemzetgyűlés 1792. március 25-én fogadta el az előterjesztést, de nem Capet Lajos feje hullott elsőként a fűrészporos kosárba, hanem egy M. Pélissier nevű köztörvényes bűnözőé.

Tehát a legendák. Először, hogy a nyaktiló vértől iszamos, kegyetlen kivégzőeszköz. Másodszor, hogy Guillotin doktor találta fel; most már tudjuk, csak javasolta a bevezetését. Harmadszor, hogy – a sors fintoraként – Guillotint is lenyakazták. Végül negyedszer, hogy a hulló bárd a francia forradalom “ördögi” leleménye.

Nos, akkor elsőként is, az ancien régime, a régi rend idején a francia királyságban nem léteztek egységes törvények; egyik tartományban csekély büntetéssel megúszhatott valaki egy olyan bűncselekményt, aminek elkövetése miatt a szomszédos országrészben a bakó lecsapta a fejét, vagy éppen kerékbe törték. Amit a felvilágosodás századának nevezünk, a francia pedig a Fény századának, alig néhány tucat kiváló gondolkodóra és íróra vonatkozik, mert ami az emberséges törvényeket illeti (vagy akár a bírák erényeit), ilyesmi francia földön a forradalomig nem létezett. Tekintsünk el attól az iszonyatos kínzássorozattól, amelynek szenvedő alanya Damiens volt; az elbocsátott és elmeháborodott lakáj nyilvános kínhalála (és őrizetbe vétel utáni kínvallatása) olyan borzalmas, hogy papírra vetni nem lenne ízlésünk szerint  való. Guillotine doktor és a sebész Louis valóban a felvilágosodás korának emberbarátai voltak, s a nyaktilót joggal tartották “emberségesebbnek”, a kerékbetörésnél, a tüzes fogónál, a spanyolcsizmánál, sőt a karddal vagy bárddal való lefejezésnél is, ahol a hóhér sutasága (lásd Hunyadi László kivégzése) felesleges szenvedést okozhatott az elítéltnek.

Harmadszor, ami Guillotine lenyakazását illeti, ez pusztán legenda (W. M. Thackeray, a híres angol író sokat tett e tévhit elterjedéséért Philip című regényének egy utalásában). Guillotin ágyban, párnák közt halt meg rue Saint-Honoré-i házában, 76 éves korában, 1814-ben.

Negyedszer, a nyaktiló állítólagos francia lelemény. Hát nem az. Bár eleinte nem guillotine volt a hulló bárd neve, hanem – Antoine Louis, a sebész neve nyomán – louisette vagy Petit Louison (szabad fordításban: “Lajoska”), sőt a Terreur korának fekete humora “özvegy” vagy “nemzeti borotva” néven is emlegette. De nem volt francia találmány, még ha Guillotin ajánlása nyomán egy Tobias Schmidt nevű német zongoragyártó el is készítette a prototípust Párizsban, egyébként Louis doktor vázlatai nyomán. Ismerték ugyanis már Itáliában mannaja néven (ennek jelentése egyszerűen csak “bárd”), de az angolok, a skótok és az írek elvitatják a nyaktiló feltalálásának – mondjuk-e, hogy “dicsőségét”?

A kiváló angol professzor, anatómus és antropológus, dr. Ashley Montagu és munkatársa, Edward Darling kultúrtörténész alapvető munkájukban (The Prevalence of Nonsense, “A képtelenségek makacs elterjedése”) meggyőző bizonyítékokat hoznak fel a szigetországi eredettel kapcsolatban. Az Erzsébet-kor híres krónikását, Holinshedet idézik, aki 1578-ban megjelent történelmi művében közöl egy fametszetet, amelyen könnyű felismerni a nyaktiló ősét. A képaláírás szárazon közli, hogy ilyen elmés szerkezetet használtak “Merton közelében” 1307. április 1-én, amikor kivégezték vele Murcod Ballagh ír gonosztevőt.

Dokumentumok maradtak ránk arról is, hogy az angliai Halifax városában is volt “guillotine”, s talán az írországi masina innen származik. Nem egészen érthető, miért érdemes versengeni az elsőségért ilyen morbid tárgykörben, de a skótok esküsznek rá, hogy az ő nyaktilójuk, a Maiden (a szűz) becenevű szerkezet az első; ezzel végezték ki 1581-ben James Douglas Morton régenst, aki Stuart Mária idején népszerűtlen és kegyetlen ember volt. Hogy miért nevezték szűznek a brit nyaktilót? A skótok szerint etimológiai tévedés miatt, az igazságtétel helye ugyanis a kelta skót nyelvben így hangzik: mod-dum, ebből torzul a nyaktiló neve Maiden szóalakká. (De ez is népies etimológia lehet, hiszen a hírhedt nürnbergi kivégzőeszközt, a belül szögektől meredező, szétnyitható, majd becsukható vasszüzet is így nevezték.)

A doktor halála után a család – érthető okokból – kérte a névváltoztatást, így azután nem tudni, élnek-e még leszármazottai Guillotin doktornak, aki humanitárius megfontolásból ajánlotta kivégzőeszközül a Guillotine-t.

Alexander Graham Bell
( 1847. március 3. – 1922. augusztus 2.)
skót születésű amerikai fizikus, az első gyakorlatban is hasznosítható telefon szabadalmaztatója (1876), a siketoktatási rendszer kidolgozója. A National Geographic Society egyik alapító tagja és második elnöke.

Sokan úgy gondolják, hogy Alexander Graham Bell, aki 1876-ban, a következő történelmi szavakat intézte asszisztenséhez, Watsonhoz (nem azonos Sherlock Holmes orvos barátjával);
– Mr. Watson, come here, I want you, “Mr. Watson, jöjjön ide, szükségem van önre.” (A híres beszélgetést tehát nem előzte meg semmiféle hallózás.)

Csakhogy a német Philipp Reis már 1861-ben készített egy kissé kezdetleges távbeszélőt, ez történelmi tény, nem pedig a nagy találmányok körüli nacionalista vita mozzanata.

Ohio állam szülötte, Elisha Gray is megelőzte Bellt, ha nem is a szabadalmi irodában. Az 1835-ben született Gray, az egyéni feltalálók utolsó nemzedékének tagjaként előbb a távírógépek tökéletesítésével kísérletezett, majd 1875-ben szabadalmaztatta azt a masinát, amit ő elektro-hamonikus telegrafáló gépnek nevezett, és ez továbbított is – zenei hangokat. 1876. február 14-én Gray berobban a washingtoni Szabadalmi Hivatalba – de elkésett. Néhány órával korábban Bell már ott járt.

Ezt a találmányi drámát csúnya vita követte. Gray ugyan nem pereskedett, de tömegével jelentkeztek egyéb feltalálók, akik távbeszélő-készülékük elsősége mellett kardoskodtak, így azután évekig tartott, amíg az amerikai Legfelsőbb bíróság – nem is egyhangúan – Bellre adta a voksát.

A skót születésű Bell Edinburghban látta meg a napvilágot 1847-ben, kiváló ember volt, aki valóban használható telefont konstruált, és ez a lényeg. Bell egyébként csak 1882-ben lett amerikai állampolgár, és számos találmánya mellett sokat tett a nagyothallók gyógyításáért.

Bell világhírű lett, Reist viszont elfeledték, jóllehető ő német szabadalmat szerzett recsegő-ropogó hangokat továbbító készülékére. Bár a németek – nem minden ok nélkül – Resit tartják a “beszélő” (és nem a Gray-féle “muzsikáló”) telefon feltalálójának, versenyben van a “nagy elsők” között egy Amerikába kitántorgó olasz, Antonio Meucci is, aki 1871-ben, öt évvel Alexander Graham Bell előtt megjelent az amerikai Szabadalmi Hivatalban telefrofono nevű távbeszélő-készülékével. A fennmaradt iratok szerint Meucci azt állította, hogy sikerült megalkotnia a “hangos távírót”. Azután viszont eltűnt a feledés homályában, titokzatos masinájával együtt, hogy soha többé ne jelentkezzék, sem személyesen, sem telefonon.

Alexander Graham Bell telefonkapcsolatot létesített New York és Chicago közt
(1882)

Elisha Gray
amerikai feltaláló
(1835-1901)

Antonio Santi Giuseppe Meucci
olasz feltaláló
(1808 – 1889)