“Annyit zavarsz vele, hogy elmesélem a történetét.
Az elhagyott depóknál találtam rá, ahol te is firkáltál a pasztell krétáiddal. A kutya ugatott. Kinéztem, hogy ki az, Frédi nem akarta abbahagyni a tutulást, vonyított, kijöttem a depókhoz. Észrevettem a nőt, hosszú barna haja majdnem a fenekéig ért. Közelebb mentem hozzá, akkor láttam, hogy szinte még gyerek. Nem vett észre, mert hullottak a könnyei és rajzolt. Bölcsőt és egy férfit. A férfi ütésre emelte a karját, éreztem az ütésben a lendületet, a piros hálóing lebbenését. Állatokat is rajzolt, griffmadarat, oroszlánt, emberevő nyulakat, egyszarvút. Keverte a mesét a valósággal, az igazat a mitológiai és középkori rajzokkal, fabulákkal.
Odamentem hozzá, hátulról átkaroltam, és észrevettem, hogy lázas. Minden csatakos volt rajta, vacogott, én pedig furcsának találtam, hogy meg sem szólalt. Hazavittem, levetkőztettem és priznicbe csavartam. Tudod, az alsó lepedő a zsíros, a felső lepedő langyos vizes, és rá a használt, foszlott ágynemű, amit erre a célra tartogatok.
Elaludt. Másnap kihívtuk az orvost, megdicsért, amiért lement a láza. Mint egy kis állat, olyan volt a fiatal nő, reszketett, menni is akart, maradni is. Kézzel mutogatott, megértettem, hogy néma. Papírért és tollért mentem. Szájról tudott olvasni, nem volt siket.
Annának hívnak, írta. Néma vagyok, mindent értek, a borzalmas sokk miatt nem beszélek.
Ahogy ezeket a sorokat leírta, azonmód elaludt.
Bevallom, hogy sírtam, amiatt is, hogy néma, meg ilyet asszonyok éreznek meg, hogy sok mindenen keresztül mehetett az életben. Nem tévedtem. Bár ne lennék ilyen jó emberismerő!
Írogattunk, egymás felé fordulva beszélgettünk. Mutattam a prózáidat és a verseidet.
Nagyapád málnát szedett neki, én meg tyúkhúslevest főztem. Sok folyadékot ivott, főleg a gyógyfüveimből készített teákat, vörös húst nem ehetett, csak gyenge csirkét és halat és rengeteg zöld salátát.
Szerdai nap volt, mikor kérte a ruháit. Mit tehettem mást, odaadtam neki. Megpuszilt minket, és köszönte azt, amit érte tettünk. A füzetbe leírta, hogy visszajövök, mert nincs senkim. A mondat második fele gyomron vágott. Senkim sincs, mint aki ízlelgeti ezt a kurta mondatot, csak nem akart kimenni Anna a fejemből…”

Elmaszálódott könnyekkel volt tele a levéltöredék, egy pillanatra felnéztem és elgondolkodtam Annán. A gyerekek még mindig szedték a gesztenyét. Olvastam tovább.

“…Zsánerképet látott nálunk, lilás-rózsaszín falat, egy széket, előtte egy férfit, aki pipázott, légyszaros ablakot a férfi feje fölött. Nézte Görögország egy kis szegletét, a cifra nyomorúságot, a színes alacsony házakat. A só ette levegőt. Idegesítette a fotó, nyugtalanság lett úrrá rajta. Odament a kis szekrényhez, és szó nélkül összetépte a fényképet. Mutogatott hosszan, ágált a kezével, majd írni kezdett, hogy megértsük mi is:
Azért tettem ezt, mert itt laktunk három évig. Túl szép volt minden. Egy iskolában tanítottam rajzot a falusi gyerekeknek. Minden nap kirándultunk, felfedeztük a gyönyörű országot.
A férjem kezdett furán viselkedni, hol letargikus volt, hol túlságosan feldobott. Éreztem, hogy ez már nem depresszió, több annál. Mindig elaltattam magamban a gyanúmat. A hibás mindenért én vagyok. A férjem elmeorvosi kezelésre szorul ki tudja meddig. Egy nap hazaugrottam, mert a monotípia hengert itthon felejtettem, csend volt, nagy csend. A galérián a férjem előre -hátra hintázott a földön ülve. A bölcsőben a kis Viola nem élt. Egy párnával megfojtotta. Azóta nem tudok beszélni, az orvosok azt mondták: a sokktól van… Pokol, amiben élek. Hazajöttem, hátha….

Ezeknél a soroknál szinte olvashatatlan a levél. Felnéztem, a gyermekek nem voltak sehol. Hűvösödött, a völgyben párás volt a levegő.

“...Anna a tóba esett, a nádason át gyalogolt haza. Megtalálták, arccal lefelé lebegett a jeges vízen. Kocsmából jött, azt mondták, hogy elkezdett inni. Nem tudott megnyugodni. Aznap korán sötétedett, az eget látta a víztükörben, azt akarta megérinteni, úgy volt, érzem.
Összeadtuk a pénzt, hogy harangozzanak neki illendően, a nevedben is adtam, nem kell a pénz, hagyd csak. Szivárog a füst a kályhából, teli ment könnyel a szemem.
Zárom soraim, ne haragudj.“