„Molnár Ferencről nagyon nehéz tárgyilagosan írni: Molnár Ferencnek lelkes rajongói és dühödt ócsárlói vannak. Irodalmi alakja halála óta is az indulatok kereszttüzében áll. Közben az egész magyar irodalomból ő a világszerte legismertebb nevű és művű író, közben színházaink újra meg újra sikerek közepette újítják fel vígjátékait, miközben ironikus és szatirikus prózája – amely alighanem egyértelműbben irodalmi érték, mint annyit vitatott drámai műveinek nagyobbik része – szinte ismeretlenné haloványult. Molnár Ferencet dicsőítik és szidalmazzák anélkül, hogy eléggé ismernék.

Budapesti nagypolgári család fia volt. Ő is jogásznak indult, egy ideig a genfi egyetemen nemzetközi jogásznak készült. de huszonkét éves korában egyszerre hátat fordított a jogtudománynak, és újságírónak állt. Szinte azonnal feltűnt csillogó szellemességével, szatirikus humorával, részvevő érzelmességével. Stílusa kezdettől mindvégig választékosan szabatos: mesélő leleménye és ötletgazdagsága kimeríthetetlen. A fiatal Molnár Ferenc odasorakozik legjobb novellistáink közé, majd huszonhárom éves korában megjelenik első regénye, az Egy gazdátlan csónak története, amely után az irodalmi élet az elbeszélő próza nagy ígéretének tartja. És a várakozásoknak hamarosan meg is felel. Huszonkilenc éves, amikor elkészül A Pál utcai fiúk, amelyet azóta is világszerte a világirodalom egyik legjobb ifjúsági regényének ítélnek. És ezt még azok sem vonják kétségbe, akik elutasítják a drámaíró Molnár Ferencet. Ez a regény valójában több mint nemes erkölcsű ifjúsági olvasmány: a századforduló budapesti kamasz fiainak nagyepikája, humorral és érzelemteljesen fogalmazott ábrázolás néhány gyermektípusról. Ezt a színvonalat regényeiben soha többé nem érte el. (…)

Amikor Molnár Ferenc megjelenik a színen, a magyar polgári dráma virágkora tart, és a színpadok királya Herczeg Ferenc. Ezt az egyeduralmat Molnár azonnal megdönti. Illetve idehaza ők ketten az egymással vetélkedő főalakok, külföldön pedig Molnár olyan sikereket arat, aminőről magyar író álmodni se mert.
Molnár kezdettől fogva birtokában volt a színpadi hatáskeltés minden eszközének. Mindenkitől tanult, de senkit sem utánzott. (…)
Korábban bírálattal illette a polgári hazugságokat. A forradalmak után megerősödik polgári öntudata, és polgári oldalról bírálja – nagyon szellemesen – az udvari-nemesi világ maradványait. Csakhogy nálunk – és egész Közép-Európában – ezt a polgárságot egyelőre jobboldalról fenyegette a növekvő fasizmus: tehát a polgári apológiának mégis volt egy urbánus-ellenzéki felhangja. De a társadalmi haladást valójában semmiféle tudatosítással nem segítette. Gyönyörűségét inkább a formai tökély adta, a feltétlen mulatságosság, a cselekmény biztonságos gördülékenysége. Molnár képes egy semmitmondó anekdotából mindvégig lebilincselő háromfelvonásost komponálni, mint amilyen a Játék a kastélyban – ez a tökéletesre szőtt semmi, amely mindössze arról szól, hogy egy mondatot kétféleképpen lehet értelmezni.

(…) idegen volt számára mindaz, ami itthon történt. Ott is halt meg idegenben, hetvennégy éves korában. De a halála óta, habár ellentétes indulatok kereszttüzében, mégis itthon van, színpadjainkon sikereket arat. A világszínpadon képviseli a magyar irodalmat. A Pál utcai fiúk pedig rég besorozódott klasszikus regényeink közé.”

Talán elég ez a két gondolat TŐLE, hogy megértsük:

„Életbölcseletem: jónak kellene lenni. Úgy jutottam el hozzá, hogy észrevettem magamon, hogy nem vagyok jó. Érzem, hogy sose leszek olyan jó, mint a született jó emberek, de minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy megközelítsem őket. Fájdalmas tapasztalatom, hogy azt majdnem lehetetlen megtanulni. A vigasztalásom, hogy aki erre nézve becsületesen mindent elkövet, az teljesítette kötelességét ezen a földön.”

„A grund… Ti szép, egészséges alföldi diákok, akiknek csak egyet kell lépnetek, hogy künn legyetek a végtelen rónán, a csodálatos nagy, kék bura alatt, melynek égbolt a neve, akiknek a szemetek hozzászokott a nagy távolságokhoz, a messze nézéshez, akik nem éltek magas házak közé ékelve, ti nem is tudjátok, mi a pesti gyereknek egy üres telek. Ez jelenti számára a végtelenséget és a szabadságot. Egy darabka föld, melyet egyik oldalról düledező palánk határol, s melynek többi oldalán nagy házfalak merednek az ég felé. Most mára Pál utcai grundon is nagy, négyemeletes ház szomorkodik, tele lakóval, akik közül talán egy se tudja, hogy ez a darabka föld néhány szegény pesti kisdiáknak a fiatalságát jelentette.”

Ruttkai Évát Russ vezetéknévvel anyakönyvezték, a későbbiekben mindenki által ismert nevét Lakner Artúrtól kapta. Még nem volt hároméves, amikor először szerepelt színpadon a Lakner-féle gyermekszínházban egymondatos szerepével: „Parancsolj velem, Tündérkirálynő!”. A színészmesterségre a kor egyik legnevesebb színésznője, Makay Margit tanította, és a gyermekszínházban olyan nagyságokkal játszhatott együtt, mint Darvas Lili és Somlay Artúr. Hevesi Sándor rendező dicsérő szavainak köszönhető, hogy végül színésznő lett belőle: „Kislány, ha nem bízod el magad, belőled nagyon jó színésznő lesz.”

1945-ben szavalattal lépett fel a Zeneakadémián, ahol felfigyelt rá Jób Dániel, a Vígszínház akkori igazgatója, és leszerződtette. Három hónappal később Molnár Ferenc A hattyú című vígjátékának főszerepében debütált (a beteg Tolnay Klári helyére beugorva). Ezután a Nemzeti Színházban játszott, ahol klasszikus darabok sorában szerepelt, úgy gondolta: „szükségem van tanulásra, tapasztalásra, hogyan kell például verses darabot játszani, hogyan kell sokfélét játszani”. Majd a Vígszínházba szerződött, amelynek haláláig tagja maradt.

Négy évtizedet átívelő pályája során egyike volt a legszínesebb, legsokoldalúbb magyar színésznőknek. Klasszikus és modern, hazai és külföldi tragédiákban és vígjátékokban, szinte minden műfajban kiváló teljesítményt nyújtott. Szerepeit felsorolni szinte lehetetlen, nem is érdemes (maradjon az a lexikonok feladata). Mi csak emlékezzünk rá!

Legendássá vált Latinovits Zoltánnal való szerelme. Közös lakhelyükön közös emléktábla őrzi nevüket.

Különlegességét talán az alábbi három levél, melyeket Örkény István írt neki, támasztja a legérdekesebben, legizgalmasabban alá.

1970. ápr. 13.
Kedves Évi!
Most megint, a Ványa bácsiban, olyan felejthetetlenül szép és költői volt, hogy még most is, napok múltán, egyszercsak feltámad bennem a képe, ahogy hintázik, vagy amikor Darvas vallomását hallgatja, és a hajnali képben, Venczel Verával… Nem állhatom meg, hogy meg ne írjam ezt magának. Gyerekkorom óta járok színházba, végigkísértem útján két magát megelőző nemzedéket, nem kisebb művészeket, mint maga, de soha senkitől az élményeknek ilyen sokféleségét nem kaptam, a megjelenítésnek ezt a mindig váratlan, lélegzetelállító, előre nem is sejthető, és épp ezért szívet szorító izgalmát, egyetlen egytől sem.
Az embernek, amikor visszatekint a múltjába, talán az a legdrágább kincse és vagyona, hogy kortársa lehetett ennek vagy annak, közelről nézhette egy nagy vállalkozás megvalósulását, mint én például József Attiláét, vagy, hogy közelebb eső példát mondjak, Bajor Giziét, akiknek baráti köréhez tartozhattam. Most ilyen fontos és nagyszerű nekem a maga jelenléte a mi jelenünkben, és úgy őrzöm magamban a maga művészetét, ahogy legszebb óráim emlékét.
Kezét csókolja, egyre nagyobb tisztelője
Örkény István
———————————————————————————–
1972. márc. 10-én
Kedves Éva!
Azért írok, mert telefonon talán el se tudnám mondani, mekkorát remekelt már megint az Albee-darabban. Mintha ketten lennének Claire szemüvege mögött: egy, akitől irtózom, védekezem, minden idegszálammal minden azonosulás ellen tiltakozom – és egy másik, aki vonz, maga után csalogat, eszembe juttatva minden zülleni, pusztulni, ablakon kiugrani akarásomat. Egyszerre azonosít és elidegenít, vonz és taszít, és mindezt valamilyen személytelenséggel – ami magánál különben szokatlan –, amivel mintha meg akarná könnyíteni, hogy behelyettesítsük sorsunkat a magáéba. Nagyszerű játék volt, sokszor fog még mindnyájunknak eszébe jutni.
Kézcsókkal, régi imádója
Örkény István
———————————————————————————–
1976. VI. 10-én
Édes Éva!
Hadd írjak most csak magáról. (Őróla, amit nekem és ennek az országnak jelentett, majd nyomtatásban.) Tehát nem arról, akit elvesztettünk, hanem arról, akit meg kell mentenünk. Sokszor tépelődtem, hogy bírta elviselni ezeknek az éveknek terheit, nem a fényeit, hanem az árnyait, s méghozzá úgy, hogy nemcsak művészetében ragyogott, hanem emberként: soha egy sóhajjal sem volt senkinek terhére, csak a mosolyát osztotta mindenkinek.
Ezt erővel bírni: csoda volt, és ebből merítem azt a hitet, hogy ereje nem fogyott el, átsegíti e nehéz napokon.
Ehhez mást felkínálni nem tudok, csak ami eddig is rendelkezésére állt: szeretetemet, barátságomat, becsülésemet.

Örkény István

Az úgynevezett Márciusi Front egyik vezetője volt, kiáltványaikat Sárközi Városmajor utcai lakásán fogalmazták meg. Ugyanekkor Erdei Ferenccel közösen megszervezte a 3. Makói Találkozót. A Márciusi Frontnak a Válaszban közölt felhívása miatt bíróság elé is állították. Egy ideig a Kelet Népe munkájában vett részt. 1944-ben tüdőszanatóriumban kezelték, majd ugyanebben az évben munkaszolgálatra hurcolták. 1945. március 8-án végelgyengülésben halt meg Balfon.

Fia, Sárközi Mátyás író, szerkesztő, a BBC Televízió munkatársa.

Néhány fontosabb műve: Mint oldott kéve (történelmi regény), Szilveszter (elbeszélés), Viola (regény), Dózsa (dráma), Babaváros (verses mese) és természetesen a versek.

SÁRKÖZI GYÖRGY: SZIKLA

Szikla vagyok, ülj rám és nézz le a mélybe,
Amint én nézek le már százezer éve.
A táj sokszor vedlett, népek jöttek-mentek,
Csak én nem bontottam meg az ősi rendet.

Szelek megpofoztak, esők megvesszőztek,
S meg nem mozdítottak, soha le nem győztek.
Zord telek száz ráncot vájtak koponyámra,
De lágy mohok ültek minden kicsi ráncba.

Szikla vagyok, ülj rám és pihenj meg, vándor,
Hogyha van kenyered, vedd ki tarisznyádból,
Hogyha bánatod van, sírjál könnyet bőven,
Tűrni s megmaradni, ember, tanulj tőlem.

SÁRKÖZI GYÖRGY: VIRÁGÉNEK

Ha ki merném mondani, ha ki mernéd mondani,
Világokat tudnánk emelni s rontani.

Ha egy lépést én tennék, ha egy lépést te tennél,
Pergő csillagoknak avarán léphetnél.

Ha vas-karom átfonna, ha tej-karod átfonna,
Napoknak, holdaknak járása más volna.

Ha legyőzném ajkadat, ha szolgálnád ajkamat,
Nem volna virradat, nem volna alkonyat.

Ha lebuknánk lihegve, ha lebuknánk lobbanva,
Az Uristen szíve is gyorsabbat dobbanna.