Látom, amint felragyog az arcod,
és fényvillámot szór a szép szemed,
ívével a szívfalamra varrod,
hittél engem, míg telt az életed.

Kutattál, a világot bejártad,
s míg megkóstoltál ezer keserűt,
szüntelen csak azt az egyet vártad,

mely mézszóval hint lelkedre derűt,
kóboroltál, s nem fáradt a lábad,
mert szomjaztad a legtisztább nedűt.

2
Elhitted, a hangosak hazudnak,
s némák közé búvik a hallgatag,
a szópillérek sosem lazulnak,
ha vágyhabarcs köt össze falakat.

Betűkből a szavak úgy épülnek,
mint hegyek közt a karcsú viadukt,
s a hangosak, ha reá kerülnek,
majd kettéhasad alattuk az út.

A halkak húrján igazság zenél,
és csöndben bár, de folyvást áramol,
hisz nem néma, ki lelkével beszél,

az imádság is önmagunkban szól,
s ha nem fúj mindig kerge szembe szél,
a suttogást is megértik majd jól.

3
Álmaimban felragyogsz még néha,
hisz álom dajkál minden életet,
az ébrenlét, létünk ivadéka,
eltaszítja az álomszép kezet.

Ő nem hisz varázsban, kéjben, bájban,
a Sors ostorát csattogtatja ránk,
havat fúj a legtikkasztóbb nyárban,
s ha lelkünk megfagy, csak a mi hibánk.

A mi hibánk, hogy meghajlít a lét,
mi hibánk, ha a közöny ünnepel,
bár rendre vágna bennünket a vég,

bár törnénk inkább száz darabra el,
ha ajkunkról a legszentebb igét,
nem repítjük a felhők fölé fel.