Mivel Pálffy grófnak birtokai voltak errefelé, meglátogatta az ünneplőket. Aztán kilovagolt fiacskájával Erdőaljára. Leginkább a vadászat és a halászat vonzotta. Eltelt a Kis-Duna páratlan szépségével, és szívesen tett látogatást a vízimolnároknál, elbeszélgetve a szorgos gazdával meg annak vendégszerető feleségével. Így jutott el Pálffy gróf a fiacskájával a Csatajszky molnár otthonába. Jókat beszélgettek.

– Tudja, gróf uram, valamikor a Csallóköz a tündérek szigetének számított. A Macskás volt a tündérek kedvenc helye. De a közeli Aranyászt is kedvelték. Hajukat fésülve, aranyport szórtak a habok közé. A régiek azt mesélik, az Aranyász a magyarok bejövetele előtt avar település volt. Bárhogy is lehetett, jó emberek lakták – mesélte a molnár.

– Aztán hány vízimalom van errefelé? – kérdezte Pálffy gróf.

– Most épül a hetedik. Annyi errefelé a vízimalom, mint kikerics a mezőn.

Aztán a molnár elmesélte, hogy kerültek Erdőaljára.

Valamikor a Ménes-akolnál, a mai Madarásznál úsztatták fel és alá hajósmalmaikat a Csatajszkyék. Éjszaka volt. Valaki dörömbölni kezdett a molnár ablakán. Egy szellem volt.

– Ez elátkozott hely, azonnal szedd a sátorfádat és úsztasd a lehető legtávolabbra a malmot! – parancsolta a szellem. – Ha nem fogadsz szót, holnap legdrágább kincsedet veszíted el.

Az öreg molnár nem volt babonás, sem félős. Úgy gondolta, tréfát űznek vele. Valaki más szeretné megszerezni a Ménes-aklot. Másnap csak az őrlésre, a sima lisztre összpontosított. Aztán éles sikítás hallatszott. A felesége kiabált segítségért. Elsőszülött gyermeküket, a hatéves Boldizsárt ekkorra már magával ragadta az ár. A gyermek lefordult a hajósmalom deszkájáról. A temetés után költözött a család ide, Erdőaljára. Itt építették át a hajósmalmot cölöpössé.

Míg a történetet hallgatta, Pálffy gróf észrevette, hogy a molnár csemetéi kukoricagombócot falatoznak. Látta, hogy csorog a nyála a fiacskájának. De hiába kínálták, egy gombóc nem sok, annyit sem vett a tálból.

Amikor hazaindultak, a molnár kísérte ki őket. A gróf a kapuban tréfából kupán csapta:

– Hallja-e kend, mondja meg a hitvesének, hogy mához egy hétre kilovagolok ide a fiacskámmal. Kérem, készítsenek jó pár kukoricagombócot. Tegyék a kőasztalra úgy, hogy senki se legyen a közelben. Meglátják, ha mi is félrevonulunk, a fiam majd a kőasztalhoz settenkedik és befalja a gombócokat. Tegyünk majd úgy, mintha észre se vettük volna. Szégyenlős szegényke. Aztán szégyent ne hozzon a kukoricagombóccal az ősz fejemre, molnár uram!

Így is történt. Egy hét múlva meg is jött a gróf a fiacskájával. A tál gombóc már a kőasztalon állt a konyhában. A fiút magára hagyták a kukoricagombóccal, s ő csaknem az összeset belakmározta. Azt csiripelik a verebek, hogy derék emberré is cseperedett!

Azóta, ha a molnárék csemetéi válogatnak a kukoricagombócban, így szól rájuk az édesanyjuk:

– Pedig ettől még a tekintetes Pálffy gróf fia is megnyalná mind a tíz ujjacskáját.

A történet azóta is körbe-körbe jár, mint a malom kereke.