Majdnem egy kilométer volt az út a falucska határában lévő buszmegálló és a takaros kis ház között. Lassan andalogva bandukolt a lány, nem sejtette, hogy élete legborzalmasabb éjszakája elé sétál. Időben elindult otthonról, nem szeretett késni sehonnan. Még a munkából sem. Nemrég kezdett el dolgozni. Először normális napszakban, mint az átlagember, majd átváltott három műszakra, ami azért nem éppen 19 éves lánynak való. Bájosan kerekded arcocskáján állandóan kedves kis mosoly bujkált, maga sem tudta miért. Jókedvűnek született, talán azért. Vagy lehet, csak azért, mert mostanáig nem érte még egyetlen kegyetlen csapás sem. Világéletében szoknyában járt, úgy tartotta az „igazi nők” nem viselnek nadrágot, hanem szoknyában járnak, és ő bizony annak szeretett volna látszani. Nem gondolta, hogy ez okozza majd a vesztét.

Két napja nem tudott másra gondolni csak ugyanarra. Nem is tehetett mást, mert kék és zöld foltjai emlékeztették arra az éjszakára, és az anyja sem hagyta elfelejteni, minduntalan emlegette. Csak a rendőrök nem tudhatták meg. A gyárban, ahol dolgozott már sokan hallottak az esetről. Sustorogtak is a háta mögött, amikor meglátták. Leszegett fejjel járt, kelt a műhelyek között. Még ő érezte magát kellemetlenül. Lelkét belülről mardosta a düh, a bosszúvágy, a fájdalom, és nem tehetett semmit. Szégyenét nem teregethette ki. Egy hét múlva egy doboz bonbont küldtek neki, egy cetlin kis üzenettel, hogy ne haragudjon a történtekért. A kukában landolt az édesség. Azt gondolta az illető, hogy ezzel el lehet törölni a fájdalmát. Anyja elkísérte mindenhová. Féltette nagyon, de már késő volt, miután majdnem megtörtént az, amitől minden anya óvja a gyermekét.

Amikor beszállt a vadidegen férfi sötétkék teherautójába esze ágában sem volt félni. A helyközi busz késett szokás szerint, a teherautó pedig megállt. Azt gondolta 10 perc múlva a munkahelyén lesz a kollégái között és végzi szeretett feladatait. Nem így történt.

A negyven év körüli, jól megtermett férfi kedélyesen kérdezősködött, érdeklődött, hogy hová tart a leányzó. Ő pedig készségesen válaszolt. Jó nevelést kapott, nem flegmán válaszolt, mindent elmondott, amit a férfi tudni szeretett volna. Csakhamar a közeli városban értek, a sofőr viszont nem a gyár felé vette az irányt. A város határát jócskán elhagyva állt meg, ott ahol állatvásárt szoktak tartani régen. A lány nem tudta mire vélni a dolgot, kérdőre vonta a férfit. A férfi pedig azt válaszolta, mindjárt megyünk tovább, csak egy kicsit elszórakozunk. Majd kezeivel elkezdte fogdosni a lány melleit. A lány riadtan felkiáltott:

– Vegye el a mocskos kezeit rólam, mit képzel maga?

– Dehogy veszem, most kezdem csak élvezni gyönyörűséges telt melleid!

A lány erővel lökte el magától a kezeket, de a férfi sokkal erősebben fogta le őt. Leszorította az üléshez. A lány eszeveszetten kiabálni kezdett.

– Segítsen valaki, segítsenek! Jöjjön valaki gyorsan! Nyissák ki az ajtót! Segítség!!!!

A közeli erdő vadjain kívül senki sem hallotta segélykérő szavait. Ijedtében hangos zokogásban tört ki, és kérlelni kezdte zaklatóját, engedje el, neki munkába kell mennie. De hiába könyörgött, a férfi nem azért hozta el idáig, hogy most csak úgy elengedje.

Ezután elkezdte kigombolni a lány vékony kabátkáját aztán a felsőruházatát is letépte róla. Simogatta, csókolta ahol csak érte, miközben alkoholbűz ömlött ki a szájából. A lány tiltakozott, sírt, jajveszékelt, de a férfit ez hidegen hagyta. Majd kigombolta a nadrágját és elővette hímtagját. Ráparancsolt a lányra, hogy kényeztesse. A lány még életében nem látott ilyent, nemhogy kényeztetni tudta volna. Szűz volt még, arra nevelték, hogy csak az igazi szerelmének, a leendő férjének adja oda magát, de neki is először a nászéjszakán. A férfi nem engedett. A lány sírva, reszketve hozzáért, de nem mert még ránézni sem rendesen, fél szemmel sandított arrafelé csak. A férfi pedig pofozta, ütötte, verte és ordította, hogy úgy csinálja, hogy neki nagyon jó legyen. Majd felhajtotta a lány szoknyáját és leszaggatta róla az alsóneműt. A lány tiltakozott, húzta volna vissza, takarta volna el tiszta ölét. Nagy volt az alkohol mennyiség a férfiban. Valószínűleg ezért volt „lagymatag” a hímtagja is. A lánynak azonban ez volt az óriási szerencséje. A „Szörny” dörzsölgette, simogatta, hozzá érintette, de izgalmi állapotba nem tudta hozni.

Hajnalodott már, az ég alját megvilágította a napkorong. A fiatal test teljesen kimerült, már majdhogynem elalélt. Combja iszonyúan fájt a sok szétfeszítgetéstől. Vérzett a karja a karmolászástól, a szeme és az arca püffedt volt a sírástól és a pofonoktól. A férfi is kifáradt. Elvitte a lányt a városi buszmegállóba az első buszhoz hajnali fél ötkor. Szakadt, vértől lucskos ruhájától csak az arca nézett ki szörnyűbben. Anyja felébredt az ajtó nyitására.

– Mi történt Veled? Hol voltál Kislányom?

– Hagyjon engem!

Ezután lerogyott az ágy szélére és szemeiből patakzottak a könnyei.

– Mondd el lányom ki bántott, ki tette ezt a szörnyűséget Veled?

Két órán keresztül beszélgettek, sírva, zokogva, átkozódva, rendőrséget emlegetve. De csak az orvosig jutottak el, hogy látleletet vetessenek, ha esetleg feljelentenék, legyen majd bizonyíték. Szégyenüket nem merték kiteregetni. Azóta több mint harminc év telt el, de még mindig elevenen él a kitörölhetetlen emlék az asszonyban.