Kétszer is elfordította a zárban a kulcsot az öreg, nehogy nyitva maradjon lánya házának bejárati ajtaja. Mielőtt kiléptek az utcára a férfi szétnézett nem látja-e meg valaki őket. Amikor senkit nem látott az utcán közlekedni, intett a nőnek, hogy ő is mehet. Egyikük a falu felé indult, a másik az ellenkező irányba.

Amikor az öreg hazaért a feleségéhez a sült krumpli már kihűlt. Idősek lévén korán keltek, korán is reggeliztek. Az asztalon bakossá dermedt a krumpli, a citromos tea is langyosra hűlt.

– Sokáig voltál a boltban Öreg, hol maradtál el? Tán bementél a kocsmába is? – förmedt rá az asszony.
– Ugyan miért mentem volna be, éppen akkor hozták a kenyeret, amikor odaértem, meg kellett várni, hogy kipakolják. Utána beugrottam a postára lottóért. – hazudta az aggastyán.
– Akkor ezért voltál olyan sokáig, no, együnk most már! – csillapodott le az asszony, aki alig várta, hogy asztalhoz üljenek, mert igencsak megéhezett a hosszú várakozásban.

Több, mint ötven éve mindig együtt ettek. Nem szeretetből, hanem csak megszokásból. Az öregember megkövetelte, hogy mindig meleg étel és terített asztal várja. Jó étvágya volt még mindig, hiába állt közelebb a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez. A szerelmet is nagykanállal ette valamikor, és azt gondolta manapság is elbír a női nemmel. Ezért is tartott éveken át szeretőt magának. Hol a szomszédasszonyát, hol meg más faluból való menyecskét. Amikor nyaralni vitte az asszonyt, akkor is talált magának fehércselédet a kicsapongásához. Ha a felesége szóvá tette, mert észrevette és a szemére hányta, akkor még neki állt feljebb. Mert, hogy mer ő ilyesmit még kitalálni is. Tagadta, mint annyi mindent mást az életében. Tagadta azt is, hogy rendszeresen iszik. Ő bizony nem, még ha ráöntenék, akkor sem inna. Pedig az egész falu bizonyíthatta hányszor volt erősen ittas állapotban.

Vasárnapi ebédjét fogyasztotta éppen Jolika kis családjával együtt. A két kisfiú már alig várta, hogy vége legyen az ebédnek, mert tudták, hogy utána mindig kapnak valami finomságot desszertként. Az édesapjuk megkérdezte, hogy ki szeretne jégkrémet enni? Egymást túlharsogva jelentkeztek.

– Joli, hozd ide a fagyasztóból a gyerekeknek azt a pálcikás jégkrémet, amit a múltkor vettünk! – szólt oda a férj az asszonynak.
– Viszem máris. – válaszolta Joli. – De fiúk, figyeljetek csak! Ki csente el a hűtőből a jégkrémet, mert nem látom itt?
– Pedig annak ott kell lennie! Menj csak arrébb, majd megnézem én is! – mondta idegesen a férje.

Már mindketten nyakig matattak a hűtőszekrényben, de a jégrémnek nem akadtak a nyomára. A gyerekeket egyből a szőnyeg szélére állították:

– Valljátok be őszintén, ki ette meg a jégkrémet? Ha megmondjátok, nem kaptok ki érte, de ha nem akkor lesz dolga a fakanálnak! – vonta kérdőre a kölyköket dühös apjuk.
– De hidd el apu, mi nem ettük meg! – válaszolták a gyerkőcök.

Az eltűnt jégkrém estig sem került elő, ezért mindnyájan rosszkedvűen tértek nyugovóra, és a rejtélyes elveszésen gondolkoztak.

Néhány nap múlva Jolit meglátogatta a szomszédasszonya. Évek óta jóban voltak, együtt nőttek fel a gyermekeik, bizalmas dolgaikat is mindig megbeszélték egymással. Joli elpanaszolta, hogy rejtélyes módon eltűntek a jégkrémek a család fagyasztójából. Találgatták hogyan történhetett. Ekkor a szomszédasszonynak bevillant valami:

– Te Joli, már régen akartam mondani neked, nem tudom, hogy tudjátok-e, de apád bejár hozzátok, amikor nem vagytok itthon. Már többször láttam őt és nem volt egyedül.
– És ezt miért csak most mondod? És kivel jár be, hogy érted, hogy nem egyedül? – fagyott le az asszony.
– Hát tudod azzal a részeges, züllött asszonnyal, aki mindenkivel összefekszik pár száz forintért és némi ajándékért cserébe. – világosította fel Jolit a szomszédasszonya.
– Akkor most már tudom, hogy hová lett a jégkrém, és hogy került cigarettacsikk a fahamura a kazánban. – ocsúdott fel Joli.

A botrány, ami ezután következett, nemcsak három napig tartott. A család és az egész falu erről beszélt hetekig, hónapokig. Az öreg pedig egyfolytában tagadta a történteket, hogy az nem igaz, csak kitalált rágalom az egész. Senki sem hitt neki.

***

Magdus Melinda alkotásai a Lenolaj.hu oldalán