A földrengés megelőzte a hír- és röplapokat. Maga jelentkezett. Milánóban kilengtek a csillárok s rajtuk kihunyt a gyertyavilág. Stuttgart polgárházai megremegtek, s a rengést a svédországi Falun városában is észlelték. A földrengést szökőár követte az Atlanti-óceánon, vagy amint japán szóval mondják: tszunami; toronymagas hullámok futottak végig a vizeken, óránkénti 900 kilométeres sebességgel, s olyan zabolátlanul, hogy az óceán túlsó partján vitorlásokat borított fel, ültetvényeket söpört a sós habokba Nyugat-Indiában.

Ötszázezer áldozatról szólt a fáma; ez aligha lehet igaz, hiszen adataink szerint a portugál főváros lakossága 275 000 fő volt ekkoriban. A halottak számát mindenesetre 30 000-re tehetjük.

Mint mondtuk, mindenszentek ünnepe volt, derült szombati nap. Előbb félelmetes dübörgés hallatszott, majd hevesen megrázkódtak az épületek, a járókelők a földre zuhantak. Rövid és baljós csend után két-három-öt perces heves földlökések következtek, s ez volt az a néhány perc, amikor a büszke Lisszabon a szó szoros értelmében atomjaira hullott. A Tezsu folyón, amelyet magyarosan Tejónak, latinosan Tagusnak mondanak, kereskedelmi és hadi vitorlások horgonyoztak. A pusztulás perceit innen láthatták legjobban a szemtanúk, nem a szűk kis utcák rengetegéből. Egy hajóskapitány szerint Lisszabon háztömege hullámzott, akár egy haragos sárkány háta, egy másik hajós pedig rengő búzatáblákhoz hasonlította a világvárost.

Valóban félelmetes látvány lehetett, amikor Lisszabon sok száz templomtornya részegen imbolyogni kezdett, darabjaira tört, majd alázuhant a házak erdejébe; porfelhő emelkedett azután az égre, a fekete portölcséreket pedig vörös lángok követték. Ünnep lévén, minden hívő lélek gyertyát gyújtott aznap reggel, a tűzvészt ennélfogva nem is lehetett volna elkerülni.

A táncoló házak és a tűzvész borzalmait követte a szökőár ostorcsapása. A tenger először visszahúzódott, s a Tajó tölcsértorkolatában néhány másodpercre előbukkant az iszapos folyammeder. Azután bömbölve érkezett az első toronymagas hullám, ötven láb magas zöld üvegfalként, egy szemtanú szerint, fél mérföldre árasztva el vízözönnel a darabokra hullott épületeket. Falak omlottak le szörnyű robajjal, hidak rogytak a szennyes csatornákba, súlyos vitorlások repültek a kikötő macskaköveire, mint megannyi döglött bálna. Vagy száz polgár rózsaszín márványból faragott új mólón, a Cais de Pedrán keresett menedéket, a visszaözönlő árhullám azonban nem csupán az embereket ragadta el, hanem magát a kikötőgátat is, eltűnt nyomtalanul, a mellette horgonyzó vitorlásokkal együtt.

A városi épületekben a földmozgás okozta a legnagyobb kárt, az anyagi javakban a tűztenger. Tizenkétmillió font sterling értékű árú hamvadt el néhány óra alatt, de tűz emésztette el a királyi palotát, a legnagyobb székesegyházat és az Inkvizíció Palotáját is, amelynek udvarán olyan sok eretnek szenvedett tűzhalált. Hivatalos felmérések szerint tízezer épület dőlt romba vagy égett porrá.

Az emberek után második gondolatunk mindig a műkincseké. Lourical márki palotájában tűz pusztította el Tiziano, Correggio és Rubens festményeit; elégett 18 000 könyv, ezernél több ritka középkori kódex, meg sem számlálható térkép és földrajzi feljegyzés. Összesen 70 000 értékes könyv pusztult el aznap, s velük együtt sok száz magángyűjtemény.

A borzalmakat tetézte a fosztogatás és az erőszak valóságos orgiája. Dél-Európa királyi székhelyein mindig számos volt az aljanép. Felbukkantak az utcán a fosztogatók sakálhordái, fáklyákkal rohantak ide-oda a Limoeira börtön szabadon engedett foglyai és az állatként kezelt néger rabszolgák.

De nyomban a kataklizma után máris színre lépett a portugál történelem talán legjelentősebb alakja, Pombal márki. 1755-ben még nem így nevezték. Diplomata volt, az ország londoni nagykövete, nemesember, eredeti nevén Sebastiao José de Carvalhi e Mello, Oeyras grófja. A földrengés időpontjában 56 éves, magas, karcsú, szép férfi, aki ifjúkorában jogot végzett a híres coimbrai egyetemen, és gazdagságát egy érdekházasság révén alapozta meg. Nem volt népszerű ember. Az udvaroncok irigyen lesték minden mozdulatát, V. János király sem kedvelte. I. József, az új király azonban megtette a könyörtelen és tehetséges törtetőt külügyminiszterének. A földrengés révén lett nagyszabású államférfivá, aki nem csupán a zűrzavaron lett úrrá, hanem újjá varázsolta Lisszabon városát is. A hófehér Lisszabon mai eleganciája, széles bulvárjai Pombal kézjegyét viselik magukon. Ami ennél is több, a márki volt az, akinek sikerült megszabadulnia az angol kereskedőktől. Az angol kereskedelmi tőke ugyanis a középkortól fogva szinte monopolizálta a gazdag kikötő forgalmát. A tűz azonban elpusztította – az angol áruraktárakkal együtt – a hitellevelek és raktárkönyvek tömegét.

Pombal megszabadította Lisszabont a jezsuitáktól is. Malagrida, a Jézus Társaság nagy hatalmú vezéralakja – ironikus módon – eretnekként hamvad el a máglyán. És itt értünk el a lisszaboni földrengés közvetett hatásához. Megdöbbent persze a katolikus Európa, a protestánsok döbbenetébe azonban már némi káröröm vegyült. Az angol, a holland és a német protestáns kalmárok gazdag vetélytárstól szabadultak meg, ezt azonban restellték volna nyíltan bevallani. Ehelyett felhozták az Inkvizíció bűntetteit s a portugál apácák botrányosan laza erkölcseit (a fővárosban minden harmadik nő apáca lévén, ezt meg kell értenünk.)

A természeti csapások mindig ritka alkalmat nyújtanak a klérus intelmeire: lám, lám, a bűnös Lisszabon. Csakhogy a kortársak sok mindent nem értettek. Miért büntette ilyen kegyetlenül a végtelenül jó és szeretetreméltó isten az ártatlanok tömegét is a fekete bárányok mellett? Hogyan lehetséges az, hogy a kolostorokban tömegével haltak tűzhalált apró lánykák és fiúk, amikor a Rua Suja bordélynegyede jóformán teljes épségben maradt? És miért éppen Lisszabon? Nem volt-e könnyező Mária szobra, vércsöppekkel ékes feszülete? Nem sorakoztak-e az egyház nagy ünnepein és az eretnekek máglyahalála alkalmával hosszú körmenetek? Mindezt a kortársak képtelenek voltak felfogni. Sokuk szívében gyökeret vert a kételkedés.

Aminthogy megingott a hit Leibniz filozófiájában is. Leibniz nevét ma már jószerivel csak a matematika története őrzi; Newtontól függetlenül, és vele csaknem egy időben, ő fedezte fel a differenciál- és integrálszámítást. Ugyanakkor az újkor első jelentős német bölcselője ez a különös ember. Egészen a lisszaboni földrengés napjáig sok ezernyi gazdag polgár és udvaronc lelkét nyugtatja meg 1710-ben kiadott értekezése, amelyet francia nyelven írt Charlotte porosz királyné épülésére, ez a munka a híres Essais de théodicée sur la bonté de Dieu, la liberté de l’homme, et l’ origine du mal. Mint a címe is mutatja, tudós értekezés isten jóságáról, a szabad akaratról és a gonosz eredetéről. Leibniz ebben a munkájában régi kétségekre próbál válaszolni: miként lehetséges, hogy a végtelenül bölcs és jóságos isten eltűri a világ gonoszságait.

Leibniz ezt így magyarázta meg Charlotte királynénak és a franciául értő Európának. Istennek hatalmában állna, hogy kizárólag csak jót cselekedjék, bár ezt nem köteles megtennie. Amikor például a világ teremtésén töprengett, még végtelenül sokféle világ születésére volt lehetőség. Végül azután a Mindenható a lehető legjobb világot teremtette meg, a lehető legjobb világ pedig, tehát a miénk, azért a legjobb, mert ebben jut kifejezésre a legszélsőségesebb formában mind a jóság, mind a gonoszság. Nyilvánvaló, hogy istennek hatalmában lett volna tökéletesen jó világot teremtenie, hiszen mindenható, csakhogy ez a tökéletesen jó világ nem lett volna egyben a legtökéletesebb is. Miért? Vegyünk egy triviális példát. Forró nap van, szomjazunk. Valóságos élvezet ilyenkor egy pohár jéghideg vizet szürcsölgetnünk. Az örömérzet forrása azonban nem maga az üdítő víz, hanem az az érzet, mennyivel jobb most felüdítenünk magunkat a szomjúság kínzó, hosszú percei után. Ha nem szomjaztunk volna, ha nem szenvedünk a víz sem esik olyan jól. Így van ez a jósággal és a bűnnel is. Az erény értékét sötét testvére, a bűn adja meg – ahhoz képest pompásak a jó cselekedetek. Leibniz így folytatja: nagyobb dolog a szabad akarat. Isten azonban nem ruházta fel szabad akarattal már az első embert, ha száműzi a gonosz világból. Mert hiszen nincs akkor lehetősége az esendő embernek a választásra. Isten tehát szabd kezet adott az embernek (jóllehet előre látta, hogy Ádám megkóstolja a tudás fájának gyümölcsét s ezzel halált eszik a tiltott gyümölcsből.) Az eredmény olyan világ, amelyben több a jó, mint a gonosz, ennélfogva a lehető legtökéletesebb világ.

Bertrand Russell, a nagy angol filozófus jegyzi meg, hogy ez az érvelés minden bizonnyal megnyugtatta Charlotte porosz királynét. Jobbágyai továbbra is szenvedtek, amíg a fejedelemasszony élvezte a jó élet örömeit, méghozzá teljes megnyugvással: ez a lehető legtökéletesebb világ, tehát mind úgy jó, amint van.

Leibniz elméletét tanítványa, Wolff népszerűsítette. Így öltött testet a tout est bien iskola, a „minden jól van” elmélete, Európa szerte megnyugtatva a hatalom birtokosait. Sokkal kevésbé nyugtatta meg Lisszabon pusztulása Voltaire-t, aki már Zadig című regényében gúnyt űzött Leibniz tanaiból, sőt tanítványaiból is, akik 1737-től fogva optimizmusnak nevezték mesterük elméletét. Öt héttel a katasztrófa után adta ki Voltaire Poeme sur le désastre de Lisabonne című gúnyos költeményét. Ebben igazi voltaire-i gúnnyal bizonygatja: minden, ami történt, a lehető legjobban történt. A halottak örökösei például váratlan pénzhez jutottak. Bizonyára fellendül az építőipar, a kóbor állatok is meghíznak az áldozatok tetemein. A földrengés csupán szükségszerű ok szükségszerű következménye tehát, ahol az egyéni szenvedés is hozzájárul a közjóhoz.

Meglepő, milyen rengéshullámokat idézett elő Voltaire költeménye. Kant, a filozófus, szinte komolyan véve Voltaire maró iróniáját, három értekezést írt a földrengések áldásos hatásairól: nyomukban hőforrások fakadnak, gyógyfürdők alakíthatók. A felszabadult kénes gőzök egészségügyi hatása is jótékony. A kőzetekből értékes telérek bukkannak elé, és így tovább. A Felvilágosodás századának másik szellemóriása, Rousseau is megtámadta Voltaire-t bár hite a maximálisan jó világban alaposan megingott.

Voltaire halhatatlan Candide című regénye, amely négy évvel Lisszabon pusztulása után látott napvilágot, tehát 1759-ben, már nyílt támadás Leibniz személye ellen. Kevés olvasó van tisztában azzal, hogy a tudós Pangloss doktor nem más, mint maga Leibniz. Pangloss beszél minduntalan elégséges okról, általános ésszerűségről, előre megalkotott harmóniáról, meggyőzve a sokat hánykódó Candide-ot, hogy szenvedései a jót szolgálják. Természetes ezután, hogy a Candide egyik leghíresebb jelenete éppen a lisszaboni földrengés, amely nem csupán egy gazdag várost döntött romba, hanem egy egész társadalomnak önmaga tökéletességébe vetett hitét is megtépázta. S talán nem erőltetett gondolat párhuzamot keresnünk a lisszaboni földrengés és a párizsi között. Az utóbbi 1789 nyarán rázta meg Európát…

(Sz.H.E.)