Kocsis Erika: Jeffrey és a fénytörés

Jyll — Mon, 18 Oct 2021 09:19:24 +0000

Jeffrey, a tizenegy éves kisfiú, kutyájával játszott a pici híd tetején. A bentlakásos iskolával szemben, nem túl messze az épülettől, egy keskeny patak felett üldögéltek. Ezt az angol iskolát – a Window to the World Foundation School-t – Northumberland területén építették, egy kisváros peremvidékén, egyedülállóan szép természeti környezetben.
Aznap ezer színben pompázott a nap, amikor erős sugaraiba belenézett a kisfiú. Gyönyörűnek vélte, ahogy a különböző színű napsugár-nyaláb körül ölelte, majd a patak tetején megtörve, elnyelte a színeket a víz. Kissé szorongott. Attól félt, hogy mit hoz a másnap. Ez rossz érzéssel töltötte el. Arra gondolt, hogy kiválasztja magának most a kéket, egy igazi égszínkéket, ami csak az övé lesz, meg esetleg Bristolé, ha elfogadja. Bristol éles vakkantással jelezte, hogy jó lesz neki ez a szín. Nem gondolkodott azon, hogy miért jött az ötlet, ösztönösen cselekedett. A fiú felemelte a karját, és húzott maga köré egy buborékot. Látott már ilyen buborékot, csak kicsiben, amikor a szüleivel elmentek a vidámparkba. Igaz, hogy akkor utálta azt a fura gömböt, amit értelmetlenül elfújtak, majd elpattant a semmiben. Most ezt a buborékot, a saját égszínkék buborékját, más szemmel nézte. Ez csak az övé lesz, na meg persze Bristolé. Felállt a hídon, majd leszaladt róla, el egészen a kis tisztásig. Annyira élvezte, hisz a buborék vele szaladt. Feltartott kézzel próbálta elérni futás közben a tetejét, de nem sikerült. Elfáradt. Leült, és hintáztatta magát le-fel, le-fel. Már nem figyelt semmire, még Bristole sem érdekelte. Jött a nevelő és bevitte Jeffrey-t ebédelni. Szótlanul engedelmeskedett. Bristol kint maradt az épület előtt. Ebéd közben kérdezte tőle egy társa, hogy mit játszottak a hídon. Annyit felelt:
– Semmit.
Kifejezéstelen arccal ette meg az ebédet, monoton, néma csendben. Semmire sem gondolt. Majd hirtelen a falon lévő óra annyira hangosan ketyegett, egyre erősebben, hogy Jeffrey befogta mindkét fülét. Majd eszébe jutott a buborék, elképzelte, hogy nem engedi át a hangokat. És tényleg, az óra néma csendben ketyegett tovább. Zseniális! Most már minden rendben lesz…minden rendben lesz – nyugtatgatta magát.
Másnap Jeffrey és Bristol, na meg a buborék újra kimentek a patakhoz. A kisfiú nézte a patakban úszó apró pisztrángokat. Minden tökéletes! A víz tükrében megpillantotta önmagát, mellette a lógó nyelvű Bristolt. Tetszett magának. Barna haját megfújta a szél, olyan volt, mintha repült volna. Bristol szürke bundája úgy nézett ki a patak vizében, mint egy mesebeli felhő. De nem látta a buborékot. Jobban a patak felé hajolt. Hihetetlen. Nem látta a patak visszatükröződésében, pedig kétségkívül tudta, érezte, hogy körülötte van. Ez nagyon érdekes – gondolta. Ezzel foglalkoznom kell, de majd csak este, az ágyban, amikor teljes csend lesz.
Bristol után szaladt, nehogy messze kerüljön a buboréktól. Bristol egy jégmadarat kergetett. A patakból akart halászni. Jeffrey-t nem érdekelte a jégmadár. Rá sem hederített.
Este a fiú lázasan kereste a természetismeret könyvét. Nem hagyta nyugodni, ahogy a buborék viselkedett fizikailag a patak vizében. Áttanulmányozott pár ide vonatkozó törvényt. „Fénytörés! Hát persze! Azért nem látszik az én fénybuborékom, mert minden, ami az útjában van, eltéríti. Azért nem látszik ebből a szögből, mert rossz helyen van a víz. Rossz oldalról mutatja, innen nem látszik.”-gondolta. Úgy érezte megmagyarázta a buborék viselkedését, illetve láthatatlanságát a patakban. E felfedezés után elaludt. Álmában kék városban járt, kék emberekkel ismerkedett meg, akik kék kalapjukkal üdvözölték.
Új nap virradt. Jeffrey és Bristol ismét a tisztásra mentek. Ma kihagyták a patakot. Jeffrey hátradőlt a fűben, buborékja követte. Az eget kémlelte. A felhők játékát. Majd egyszer csak, hirtelen sötét felhők gyülekeztek a gyönyörű kék égen. Eleredt a zápor, mintha dézsából öntötték volna a vizet, úgy zúdult mindenre. Egy nevelő szaladt feléjük, hatalmas esernyővel. Már elkésett, mert Jeffrey és Bristol bőrig áztak. Jeffrey úgy gondolta, hogy kipukkadt a szélben a buborék, ami most megvédhette volna őket. Pont most.
Odaérve az iskolához, minden gyerek ott állt az épület előtt, és meglepődve kérdezték, mi történt. Természetesen, a tavaszi zápor, addigra elállt. Jeffrey hirtelen – tőle szokatlan módon – lelkesen megszólalt:
– Kipukkant a buborékom. Nagyon szép égszínkék. Erős és rugalmas. Mindenhol velem van. Majd újra rajzolom.
A kisfiú egy váratlan mozdulattal megint megrajzolta maga köré a buborékját.
– De hát Jeffrey, nincs ott semmi körülötted! Nem látod? – hahotáztak a gyerekek.
A kisfiú lehajtotta a fejét, szótlanul állt, mert a szavaktól nem érezte jól magát. De nem volt ideje ezen gondolkodni.
Egyszer csak fékcsikorgatással megállt az intézmény előtt az ismerős szürke, jó öreg Jaguár. Jeffrey szülei és kishúga érkeztek meg. Péntek volt, a hétvégét Jeffrey mindig otthon töltötte. A hátsó ajtó kicsapódott, és Luna, az édes kis Luna szaladt felé. Nem tudni biztosan, hogy mindent hallott-e, ami az iskola előtt zajlott, de már messziről kiabálta:
– Jeffrey, drága Jeffrey úgy hiányoztál!
Luna tovább folytatta, ahogy közelebb ért:
– Jeffrey, csodálatos az égszínkék buborékod! Ez fantasztikus! – közben lehajolt és megsimogatta Bristolt, majd folytatta:
– Beléphetek melléd? Én is ott lehetek veled a buborékban?
Jeffrey csak bólintott. Szája szegletében egy furcsa mosollyal jelezte, hogy Luna beléphet. A kisfiú karja már majdnem emelkedett, közben erősen és nagyon szorosan átölelte a húgát, de csak… gondolatban. Jeffrey nagyon boldog volt. Ott álltak az égszínkék buborékban, ők ketten és Bristol.

***

Kocsis Erika vagyok, tanító. Lételemem a boldogságkeresés, a pozitív gondolkodás. Az irodalom szeretete is egy útkeresés. Az Art’húr Irodalmi Kávéház egyik szerkesztője vagyok. Jelenleg novellásgyűjteményemen dolgozom. Jeffrey története számomra nagyon kedves, mert az autista gyerekeknek szeretnék adni általa egy parányi léleksimogatást.

Kocsis Erika: Jeffrey és a fénytörés – Lenolaj

Kocsis Erika: Jeffrey és a fénytörés