(S. Quasimodo)

Mély tisztelettel fogadtam a felkérést, hogy Tibor halála alkalmából írjak róla egy pár sort, mint a Magyarul Bábelben főszerkesztőjéről, és egyben kedves barátomról. Engem ővele az irodalom szeretete és a fordítás hozott össze. Sokat köszönhetek neki, ő volt az, aki hitt bennem, aki kiállt mellettem, támogatott, mikor csüggedtem. Örülök, hogy élete utolsó napjaiban vele lehettem, hogy vigasztalhattam, próbáltam erőt, bizalmat önteni bele. Sajnos szervezete hosszú hónapok szenvedése után feladta a harcot és április harmincadikán végleg itthagyott bennünket. Megpróbálok írni róla mint emberről, költőről, műfordítóról, festőről, mert Tibor mindez volt, sőt ettől is több.

Egy ember aki nagyot, merészet álmodott, és fél életét ennek megvalósítására szentelte. Budapesten született 1954-ben, élt 63 évet, nős, két felnőtt gyermek apja. Életében hét verseskötetet adott ki, egy párat magánkiadóként, egyet a Tipotexnél a többit a Fekete sas könyvkiadónál. Versei, bármely oldalról is próbáljuk megközelíteni és elemezni őket, nem könnyűek. Cím nélküliek, epigrammaszerű, absztrakt, rövid költemények. Kedvenc témái az élet és életformák üressége, a múltról formálódott nézete, és a mai ellehetetlenedett világállapot, az ebből való kiábrándultság nagy adag pesszimizmussal vegyítve, és mindez legtöbbször indulatosságba, iróniába és szatírába burkolva. Mint festő kevésbé ismert mert csak önmagának festett, műveit nagylelkűen barátainak ajándékozta.

Nagy álmát, a magyar, illetve idegennyelvű művek, műrészletek és azok fordításait összegyűjtő portál megalapozását 1999-ben indítja el Magyarul Bábelben cím alatt. Azóta is ő vezette, ő volt a főszerkesztő. Az eredeti portál az évek folyamán több leányportállal és egy Antológiával gyarapodott, ahol a legjelesebb művek, és azok fordításai kapnak helyet.  Ezáltal a szerzők és a fordítók mind szélesebb ismeretségre tehetnek szert.  Minden portál angol nyelven is elérhető. A feltöltött művek összesen 35 nyelven, a fordítások több száz kombinációban olvashatók. Az eddig feltöltött szerzők száma 3730, a feltöltött művek és fordítások száma csaknem 34.000, a dokumentumok száma 6500. Nagyon sok vershez, híres színészek előadásában filmek is párosulnak.

Tibor több nyelvről is fordított, de kerülte a nyilvánosságot, nem akart privilegált helyzetével visszaélni. Halálával nagy veszteség ért bennünket, most úgy érzem, hogy szinte pótolhatatlan. De tudom és bízom benne, hogy azok a professzionális szerkesztők, akik vele együttműködtek, mindent meg fognak tenni, hogy művét tovább vigyék és mi, kik ebben szerény munkáinkkal részt veszünk, mellettük fogunk állni.

Temetésének időpontja még ismeretlen. Gyermekein, feleségén kivűl még egy idős, beteges édesanya is siratja. Nyugodjon békében. Búcsúzásul egyik, számomra kedves verse és ennek általam készült olasz fordítása:

Azt hittem, megérkezel…

Azt hittem, megérkezel.
Azon az úton jössz, a régi erdőn.
Te, aki hozzám tartoztál
szüntelen s mindörökkön.
A patakon, a sekélyen keresztül
s felbukkansz valós téridőnkben.

Azt hittem, hazajutsz végül.
Furcsa képei egy álombeli
impériumnak:
fagyott, középkék könnyezés,
megkopott, mocskos havak,
butára dadogott, értelmetlen
frázisok.

Azt hittem, átlábolsz.
Át a sós idő–óceánon,
remegőn, csodára várón.
Mint az egyszeri, abban a mesében:
riadva olcsó képzetektől,
visszatalálsz a rengetegből.

Azt hittem, engesztelődtél.
Megtérsz. Páncélod – sisakod elhajítod,
repüljenek zugokba szét a maszkok,
s kardodról immár nem vér csepeg:
bódító balzsam, gyógyító nektár.
Szent jövője egy sosemvolt múltnak.

Azt hittem, hazajutsz végül.
Megtalálsz, s nem resten kimondjuk:
legyen béke, s nem halljuk félre:
legyen végre!
Mit nézhetek, csak jelen – porladás.
Álomszedés, harangkondulás.

Azt hittem, megérkezel.
Spirálködök kavargó karjaiból
elménkbe. Önmagunkba.
Napok monoton dörömbölése.
Ázottan, örök esőktől verten
belépsz, s mosolyod úgy terül szét
mint kézzelfogható jelenlét.

*

Credevo che saresti arrivata…

Credevo che saresti arrivata.
Sulla stessa strada della vecchia foresta.
Tu che in ogni istante
e per l’eternità mi appartenevi.
Attraverso il ruscello, guadando il fondo basso,
saresti spuntata nel nostro reale spazio temporale.

Credevo, che infine saresti tornata a casa.
Strane immagini dell’impero
onirico:
bluastra, congelata lacrimazione,
consunta neve sporca,
insensate frasi stupidamente
balbettate.

Credevo, che ce l’avresti fatta.
Attraverso l’oceano – tempo salato,
tremando, aspettando il miracolo.
Come quel tale, nella favola:
spaventata delle parvenze mediocri,
ritrovando la strada dalla foresta.

Credevo, che saresti diventata più conciliante.
Ti saresti ravveduta. Che gettavi il tuo casco – scudo,
che volino pure le maschere nei cantucci,
che dalla spada tua ormai non gocciola più sangue:
balsamo inebriante, nettare curativo.
Futuro sacro di un passato mai esistito.

Credevo, che infine saresti tornata a casa.
E trovandomi, prontamente avremmo detto:
che sia pace, e non fraintendiamo:
che sia finalmente!
Quel che posso vedere, sgretolante presente.
Raccolta di sogni, tocco di campana.

Credevo che saresti arrivata.
Dalle braccia delle volute di nebbia
nella nostra mente. In noi stessi.
Monotono martellamento dei giorni.
Entri fradicia, battuta dalle piogge
eterne, e il tuo sorriso si spande
come una presenza tangibile.