Ki nevet a végén, az elején még sír,
aztán betűket fest, vagy hosszan ír.

Most annyira egy az elme, a lélek
ujjaimon festék, elveszek s meglelnek.

Most minden egy, minden más,
őrült festékben utazás,
ecset a kézbe, foltok a földre,
eltűnnék bennük mindörökre.

Most annyira egy vagyok a földdel, az éggel
ecset a kézbe és festeni, mázolni kell.

Ki nevet az elején, a végén már ír,
vagy betűket mázol, boldogan sír.

*

A fenti vers egy kiállításra készülő barátomat igyekeztem biztatni. Kaptam néhány gondolatot a kiállításra vonatkozóan, ezek finoman észrevétlenül beépültek a szövegbe. A kiállító művészre gondoltam, s arra a szabadságra, amit átél festés, alkotás közben, hogy ez talán afféle alkotásra serkentő, hangulatba hozó munkadal is lehet. Elképzeltem azt is, hogy milyen zene szól a háttérben, annak a ritmikája igyekszik visszaköszönni a sorokból. Lassan született, több ülésben, az első két sor hirtelen jött, a többi lassabban, de kivártam, míg beugrik a pillanat varázsának is megfelelő két-két sor. Valami ismét kiderült, ha van szív, lélek a sorokban, majdnem mindig ugyanarra gondol a költő, s akkor hiteles is, amit ír.