Sokszor gondolkodom rajta, hogy mi lenne, ha eltűnnék vagy csak egyszerűen meghalnék. Vajon hiányoznék bárkinek is? Nem a nyilvános, rokonok, ismerősök előtti önsajnáltatásra gondolok, hanem arra, hogy sírna-e miattam bárki is egyedül, a négy fal között.

Nem hiszem. Édesapám (ha lehet így nevezni) már az utcán sem ismer meg. Fél éve nem találkoztunk, nem hív, nem ír, pár napja simán elment mellettem, pedig látott. Az új családjával volt. Édesanyám mindig is rideg volt velem, hisz csak egy nem kívánt gyerek vagyok. Talán ez az oka annak, hogy állandóan kapcsolatokba menekülök. Mindig kell valaki, aki menedéket nyújt, akiről egy pillanatig azt hihetem, hogy megment. Túlságosan, már-már betegesen ragaszkodó vagyok. Folyamatosan félek a magánytól, attól, hogy megcsalnak, kidobnak, hogy nem vagyok elég jó, így – inkább megelőzve a bajt – továbbállok. Ma is majdnem ez történt, de már nem érzek magamban elég erőt ahhoz, hogy ismét elhagyjak valakit. Nem, Őt nem. Végre valaki számít.

Sajnos nem vagyok neki olyan fontos, mint azt szeretném. Nem fogom elfelejteni azokat a dolgokat, amiket ma a fejemhez vágott. “Sok vagy.” “Nem akarok küszködni.” “Nem kell minden percben elmondanod, hogy hiányzom, felfogtam először is!” Tehát sok vagyok neki. Nem akar ennyit belőlem. Nem akar engem. Nem kell neki a szeretetem, ahogy senki másnak sem.

Az emberi lét legfőbb célja szeretni és szeretve lenni. Ha én erre képtelen vagyok, mégis mi értelme van az életemnek? Egyre értéktelenebbnek érzem magam.