Fifi vagyok, a Vörös Áfonya illata, akit Áfonya anyó könnyezett a világra hajnalban, amikor a levegő a legfrissebb, s amikor a Darazsak, Méhek meg egyéb virágpornyalók alighogy ébredeznek.
Nevem a Csértől kaptam, akinek tollai közé bemenekültem első nap. Egészen pontosan nem is menekültem, hanem ő, vagyis Csér elállta az utam. Ám az érkezésem körüli bonyodalom nem vele, hanem Katicabogárral kezdődött. Aki meglátván engem elkiáltotta magát:
-Fordulj vissza, Cseppecske!
Attól tartott, hogy beleszállok a Szakadékban, a számára félelmetesbe. Beleszállok vagyis beleveszek. Gránitszikla Szitával vagyis Szitakötővel kontrázott neki, csakhogy megmentsenek. Hogy maguknak megtartsanak. A grániton tollászkodott Csér, elég volt neki pálcikalábain kettőt mozdítani, hogy elállja az utam.
”Mi történik, ha akkor Csér…?”
Elállta az utam, én meg belefúrtam magam puha pihéi közé, s azon nyomban elaludtam. Másnap hajnalán pihenten előbújva Csér kérdéseivel találtam szemben magam: Hogy hívnak? Honnan jövök? Miről ismer meg?
Hetykén válaszoltam, hogy senki sem hív, nem is hívott, sőt: tovább is szállok, amennyiben hagynak. Akkor megszagolt. Emlékeztettem őt egy bokorra, mely fölött ő Naponta elszállt.
„Vörös Áfonya illata”, gondolta. De mire kimondta volna a Tó párjával együtt engem is felszippantott. S mivel az illatcseppecske, aki én magam voltam, megbirizgálta belülről az orrát, prüsszentett egyet. Éppen akkor, amikor a nevem hozta volna a tátott szájú hallgatóság – vagyis Katica, Szita, Gránit – tudomására. Így lett az”Áfonya illata” helyett „Á fi fi fi” vagyis „Fifi” a nevem.

***

(Szitakötő szitája)

Minden cseppecskének van, legalábbis az indulásnál, egy szitakötője. Az enyém – mint korábban mondottam – a Tó fölött székelt, a Szakadéktól mindössze egyetlen lépésre, és… egész áldott nap a szitáját kötötte. Alighogy megpillantott, pászítgatni kezdte a szavakat, amelyekkel befoghat, gondolatokat, amelyek, mint kiderült, rám nem találtak. Puttonyom látta meg elsőnek, ízelt ujjaival azt még befűzte volna. Színem is volt, ugye, vörös, illatom, az Áfonyáé, de hogy a Szakadéktól nem félek…
Olyan szánalmasnak nézett ki, hogy megsajnáltam és hozzászóltam:
-Miért félelmetes a Szakadék?
Ezt válaszolta:
-Hiszen nem látni a végét. Sőt, még az elejét se.
Ahogy kimondta, megnyugodott, mint aki szilárd parton áll. Én viszont tovább firtattam:
-Minden félelmetes, aminek nem látni a végét, sőt, még az elejét se?
Kérdésem olyan volt számára, mint a bizonytalanság hűvös szele, úgyhogy Jóságába int egy kötélbe kapaszkodva óvott engem:
-Igen, lányom.

***

(A láthatatlan Fifi)

-Hát akkor ide figyelj, rikkantottam el magam. Azzal bucskáztam kettőt, vagyis megfordultam a tengelyem körül, mialatt az illatozást megszüntettem. Márpedig én olyan vagyok, hogy ha nem illatozom, nem is látszom. Szitakötőnek az volt az érzése, hogy a Szellő szólal meg, amikor szavaim hozzá intéztem:
-Látsz engem?
-Dehogyis látlak!, sopánkodott.
-Félelmetes vagyok?, kérdeztem ekkor.
Nem, nem voltam félelmetes. –Na látod, Szita, mondtam neki, mégsem félelmetes valaki, amiért nem látni se az elejét, se a végét.

***

A meseregény ma (2017. június 8., csütörtök) jelent meg az Üveghegy Kiadónál Damó István illusztrációival. A könyv megvásárolható a Librinél és a Líránál. Damó István június 11-én 11 és 12 óra között dedikál a Vörösmarty téren, 103-as standnál.)