A megnyitó ideje: 2016. 05. 27.,  péntek 17:30 óra
Helyszín: Egressy Galéria, 2364. Ócsa, Bajcsy-Zsilinszky utca 46-48.

A kiállítást Simon Tímea festőművész nyitja meg.
Közreműködik: Virág Miklós költő.

A Portrécsarnok képei 2011 nyara és 2015 szeptember között készültek analóg fotogram technikával Ócsán.
A portrék alanyai között vannak sportolók, művészek, és  az Ócsán működő Szent Ferenc Állatotthon Alapítvány egyik vezetője is.

A Portrécsarnok arcai (2011-2015, Ócsa):

1. Belegi Márta Sendorma (rajzoló)
2. Boross Teréz Ilona (költő, zenész)
3. Cser Péter (énekes, operaénekes)
4. Dobai Bálint (költő)
5. Göbölös Ibolya (többszörös világ-és Európa bajnok, ezüst-és bronzérmes  vadász-skeet lövő)
6. Igaly Diána (sportlövő, olimpiai arany-és bronzérmes, valamint többszörös világ-és Európa arany, ezüst-és bronzérmes skeet lövő)
7. Hantos-Jarábik Klára (színész)
8. Katona-Zsombori Mária (festőművész)
9. Kertész Eszter (költő)
10. Ricsifiú (humorista)
11. Konkoly Nóra lennora (fényképész)
12. Kovács Nóri (népdalénekes, énekes)
13. Nádas Barbara (előadó)
14. Nádas Tamás (sportoló, világ-és Európa, többszörös magyar bajnok műrepülő pilóta)
15. Mészáros Gábor (hobby fotós)
16. Merza- Nagy Rita (a Szent Ferenc Állatotthon Alapítvány elnöke)
17. P. Petőcz András (színész, rendező)
18. Szabóki Tünde (operaénekes)
19. Szöllősi Mátyás (író, fotóriporter)

Konkoly Nóra lennora
fényképész

Merza-Nagy Rita,
a Szent Ferenc Állatotthon Alapítvány egyik vezetője

Szabóki Tünde,
Liszt Ferenc-díjas és Artistjus-díjas operaénekes

A tárlat június 30-ig látható.

A kiállítás ingyenes.

Kapcsolódó oldal: Az Egressy Gábor szabadidőközpont honlapja

Hétköznap: 14-18 óra között

Szombaton: 13-17 óráig

1164 Budapest,
XVI. kerület Vidámvásár u. 72.

Nyírfalvi Károly Göröngyös árnyék című verseskötetének bemutatója, valamint a szerző, és ifj. Terényi István közös kiállításának megnyitója 2016. január 23-án, szombaton 17 órakor volt a Cinkotai Közösségi Házban.

A kiállítás (és könyvbemutató az előző napi országos esemény), a Magyar Kultúra Napja előtt tiszteleg.

Filip Tamás megnyitóbeszéde:

Tisztelt kiállító művészek, kedves vendégek!

A város pereméről érkeztem ide a város peremére. Ugyanarról a városról van szó, természetesen. És mindkét városperem hasonló atmoszférát képvisel. Valaminek a széle, s a túloldal valami természeti képződmény, mező, erdő, folyó. Ez utóbbinak kitüntetett jelentősége van a kiállított fényképek vonatkozásában, hiszen azok a környezetünkben létező természeti tényezőket jelenítik meg, hiszen még a teásbögrét ábrázoló fotó hátterében is a fák látszanak. De nem akarok ilyen hirtelen belecsapni a képek mustrálgatásába, ezért visszakanyarodok oda, ahonnan elcsellengtem.
A város peremén vagyunk, azonban mégis a lényeg közelében, ez a hely most centrum, a képek, a versek, a könyv, egyszóval minden a közelünkben levő művészi közlés az igazságról szól. Az igazi művészet nem is szólhat másról, a szerző minden művel kísérletet tesz arra, hogy megvalósítsa azt, ami benne már megvolt a mű megteremtése előtt. Ez a „kezdetben volt” élmény hozza világra a műalkotást, legyen szó grafikáról, versről, fotóról.
Sajátos rétegződésnek vagyunk boldog tanúi. A falon fotók és grafikák, a könyvben versek és grafikák, három dolog, két szerző, közük van egymáshoz. Nyilván akarták, hogy közük legyen, hiszen, valljuk be, a művek önmagukban is elég erősek lennének ahhoz, hogy saját létük legyen. De így az összekapcsolódások révén minden más kiterjedést kap.
Mindig próbálom megérteni a vizualitást; meglehet, hibázom ezzel a sajátos emberi törekvésemmel. A művész már elmozdult a világ konkrétumaitól, és új rendbe helyezte annak elemeit, ez a teljesen egyéni rendrakás köszön ránk a falról, a mi befogadói attitűdünk ennek pont a fordítottja. Nincs menekvés: elkezdjük visszaszálazni a dolgot, és az eredmény felől lépkedünk vissza, mintha nem érnénk be azzal, hogy a művésznek köszönhetően már eljutottunk a tisztásra, lábunknak hiányzik az ösvény hajladozása, a szemünkbe érő gallyak, kell az út, hogy legalább virtuálisan rálépjünk, hogy aztán újra ide jussunk vissza. Arra gondolok természetesen, hogy a szem izgalmával nem érjük be, a megértés izgalmára törekszünk. Látunk kavargó fehér és fekete foltokat, íveket, de nem érjük be ezzel, a kérdést feltesszük, mire figyelmeztet ez az egész kavargás, mitől érzünk feszültséget, mitől van az ereje? Banális lesz a válaszom: attól, hogy meg van csinálva. Attól, hogy halálosan pontos, hogy semmi bőbeszédűség nincs benne, hogy annyit mutat, amennyit éppen kell. Nem mentegetőzésnek szánom, de meg kell említenem, hogy a Nyírfalvi Károly és Terényi István közös kötetének vizuális anyagát ismertem, amikor erre a megnyitóra készültem, ám a falakon bőségesebb anyag található, ami nagyszerű, ám némi átgondolásra késztetett. Ráadásul a művek címét is csak most látom. Ebből adódóan a grafikákhoz kapcsolódó gondolataim alapvetően azokból a művekből fakadnak, melyek a könyv anyagát alkotják.
(26.-27. oldal) Egzaltált képregények motívumrendszere jelenik meg, a kerekek, fogaskerekek motívumai, a magasság, a mélység, lépcsők és létrák, nagy belső terek, finom utalások ember alkotta épületekre, egyáltalán az alkotó ember küszködése, a homo faber szorongása jelenik meg számomra. Sőt több mint szorongás, maga a pánik, amikor mindenki fejvesztve rohan, vagy rohanna, piktogramokat próbál értelmezni, füst van, de legalábbis füstszag, riasztók üvöltenek, emberek ütköznek össze. Mintha hirtelen ki kéne üríteni egy kórházat, betegekkel, mindenestül. Ez a nagy ránk törő fekete félelem van a könyv szívében.
(37. oldal) A fönt-lent örök témája jelenik meg ezen a képen. Azt hinnénk, ehhez aligha lehet hozzátenni bármit is, de Terényi Istvánnak sikerült. A lenti világ fölnyúlik a föntibe, a fönti pedig valahogy átöleli a lentit. Nem elkülönülnek, hanem egymásban is léteznek. Afféle jin és jang gondolat. De mielőtt elérzékenyülnénk, vegyük észre a groteszket is benne: mintha valaki óvatosan kifele sétálna ebből az egészből.
(11. és 13. oldal) Eredetileg Munch: Sikoly c. műve újragondolásának véltem, amit aztán két oldallal később (mármint a könyvben) egy elhagyatott űrállomás utolsó lakója hallgat egy Szokol rádión, és nem érti, honnan és mióta jön ez a hang. Rémlik neki valami arról, hogy valaha létezett művészet, de lemondóan legyint. Az elsőként említett kép címe: A tudásvágy felülkerekedik, de ennek ellenére nem érzem úgy, hogy melléfogtam, hiszen, ha ebben a kiáltásban akkora erő van, hogy egy távoli űrállomásig eljut, akkor nemcsak a művész címadása, de az én asszociációm is jogos.
(35. oldal) Az őrületről szól, a művészről, aki szeretné kimenekíteni önmagát és a világot az őrületből. Barlangrajzok és a Guernica, mészárszékek, mintha egy bunkerben lévő vetítőt látnánk, ahova a háború elől menekültek talán a háború kitervelői, és már nem veszik észre, hogy a háború belül is jelen van. Dalínak a nagy polgárháborút előérző képe ott lebeg a vásznon, nincs menekvés.
(9. oldal) Asszociációnk nagyon jellemzőek ránk. Hogy miről mi jut eszünkbe, abban egész múltbéli és aktuális személyiségünk benne van szétszálazhatatlanul. Nekem erről a képről Bortnyik Sándor Lámpagyújtója jutott eszembe, majd megnéztem ezt a képet, és már nehezebb volt megértenem, hogy miért. Azon a képen az alak letérdel, ezen áll, vagy talán lép. A lényeg azonban az, hogy a művek mindig beszélnek egymással, az újban benne van a régi, ott görgeti magában a múlt hordalékát és kristályait. Nem tudom, hova lép ez az ember, ki az erkélyre, hogy rövid úton befejezze életét, vagy akár a csillagközi térbe. Miért is ne? Hiszen a címe: Az igazság kapuja.
*
Különös, hogy ez a két művész egymásra talált. Ők tudják, hogy történt ez, a puszta véletlennek köszönhető-e (tudom, sokan felszisszennek ilyenkor, hogy véletlen nincs). Lehet, hogy nincs, de azok is tudják, hogy mit nevezünk véletlennek, akik szerint ilyen nincs, aztán mégis oly gyakran sétálunk bele. Szóval ez a két ember, akik közül csak az egyiket ismerem jó 15 éve, elképzelte, hogy valami közöset hoznak létre, ami mégis megőrzi az integritását. Köszönnek egymásnak, kezet is fognak, de nem vegyülnek. Terényi vibrálása és Nyírfalvi elmélyült nyugalma két külön világ. Az üres strand képe (sajnos ez a kép nem került be a kiállítás anyagába, de a meghívón szerepel), a vízbe vezető ember alkotta tárgy szinte absztrahálódik, hiszen pont a lépcsők nem látszanak, s ekképp egy mindenki által ismert tárgy képes titokzatossá válni. Szinte megkérdezné az ember, hogy mi ez a kék alkotmány, mit keres ez itt, van-e értelme annak, hogy itt legyen. Olyan üres ez a világ, mint az, amelyikről Pilinszky írja „egy kinnfeledt nyugágy”.
A félbehagyott alma egy egész sors. Megettek, meghagytak, itt kuporgok fény és árnyék között, jövőtlenül, egy örök jelenben. Az alma, amelybe beleharapott valaki, elképesztő távlatokat nyit meg: a tudás megszerzése az éden elvesztése, meg aztán egy logó, amelyet milliárdok ismernek és milliárdokat hozott egy cég tulajdonosainak. Ez a félig elfogyasztott alma viszont olyan, mint egy figyelmeztetés. A kép előterében árnyékos oldalát látjuk, az épen maradtat, hátul, a tükörben pedig a sebesült oldalát, mely éles fényben mutatkozik. Mintha arra emlékeztetne, hogy a seb is tud fényes lenni.
Nyírfalvi Károly fotói Fliegauf Bence Tejút című filmjét juttatják eszembe. Meditatív módon a végtelenből kiemel valamit, egy kanálnyi tengert ajánl szíves figyelmünkbe. A fadarabokat ábrázoló képei pedig olyanok, mintha egy másik bolygó, a mienkéhez hasonló, de nem pontosan ugyanolyan élővilágából érkeztek volna a Földre. Mondjuk az Fg4-ről, hogy a gyönyörű Fonográf-dalra hivatkozzak. Az előbb a Sikoly jutott eszembe, ennek a sorozatnak azonban tényleg hangos címe van: Üvöltő fák. A talált tárgy megtisztítása zajlik a szemünk előtt, Tandori módra. Ahogy Nemes Nagy Ágnes is megtalálta a maga amerikai állomását, ami nem kell senkinek, úgy Nyírfalvi is megtalálja a maga csomagjait, ő sem bontja fel őket, ránk bízza. És még Bálint Endre is eszembe jut, mintha a Mester egy montázsához készítette volna elő ezeket a képeket, amelyet végül nem csinált meg, talán azért, mert önmagukban is nagy erejük van.
Aztán a megtántorodó korlát mögött a finom árnyék. Mintha megtámasztaná, hogy ne dőljön el. Puritán jellegük ellenére is nagyon gazdag asszociációs rendszer szövődik e képek köré. Apropó, szövődik. A fehérre varázsolt faágak, gallyak, afféle növényi érhálózatként jelennek meg előttünk. A cím: Szövevény. Hogy megint Nemes Nagy Ágnesre utaljak: ezúttal is tanulhatunk a téli fáktól. Persze nem téliek, csak a fotós csavarintott egyet a dimenziókon, és negatívba fordította a látványt. Itt van a közelünkben mindez, karnyújtásnyira. Mint egy erősebb lét, amelybe szemünkkel, szívünkkel, agyunkkal kapaszkodhatunk. Elnézést a képzavarért.
Kérem, javaslom, érezzék jól magukat e képek között. Ha van bennük nyugtalanító, ne ijedjenek meg: a művészet csak a saját funkcióját teljesíti be, ha időnként nyugtalanít. A nyugtalanság úgyis megoldódik előbb-utóbb. Mégpedig azzal, hogy válasz születik rá bennünk. Elfogadjuk ilyennek, akár megfejtetlenül, de elfogadjuk. Gondolják meg: a világ-egyetem háttérzaja is nyugtalanító, még sincs se kedve, se hatalma senkinek, hogy kikapcsolja.
E szavak jegyében teszek eleget a megtisztelő felkérésnek, és megnyitom a kiállítást.

A klasszikus tipográfiát a kortárs design világába beemelő MúzeumCafé nemcsak a múzeumok újdonságait közvetíti, hanem egyúttal archiválja, dokumentálja a múzeumi terek és a muzeológia változásait, kiemel a múltból már-már feledésbe merülő történeteket. A 2007 óta megjelenő lapban folyó, időt követelő, minőségi munka hasonló a múzeumok elmélyülést, lassú figyelmet követelő feladataihoz.

Ahogy a kiállítóterek állóképszerűsége csendéletet komponál a tárgyak, terek, élőlények és korszakok köré, a folyóirat oldalpárjain az enteriőr is csendéletté szelídül – emlékeztet a kiállítás ajánlója, mely szerint ez a fajta kompozíció kap új olvasatot a Frazon Zsófia etnográfus-kurátor által rendezett kiállításon.

Az anyagban a MúzeumCafé eddigi történetének több ezer fotójából ötven kapott helyet, köztük több olyan felvétel, amelyet a folyóirat sosem publikált, de archívumában megőrzött.
A kurátor válogatásában olyan fotográfiák története, sokszoros jelentéstartalma bomlik ki, mint a rozsnyói pályaudvar pálmafáié, amelyek meglepő fordulattal kapcsolják össze a szlovákiai betléri kastélyt a budapesti Városligettel, ahol a kortárs múzeumügy stratégiai kérdései éppen most sűrűsödnek.

A Szombathelyi Képtár felvezető lépcsője a Kádár-kor múzeumépítészetén túl a múzeumi tereket övező társadalmi konszenzus jelentőségére is felhívja a figyelmet. A bajai Éber-emlékház polgári miliője az időtlenség, az otthonosság és a hitelesség fogalmát kapcsolja egybe, de mit lehet tenni, ha egy élet, egy hely “elmesélhetőségét” nem erősítik a fennmaradt tárgyak? A Magyar Mezőgazdasági Múzeum gótikus termében látható vadászati állandó kiállítás trófeái pedig már a múzeumok gyűjteményezési stratégiájáról is beszélnek, miközben a különböző múzeumi gyűjtemények egymással össze nem hasonlítható módszertanát is firtatják – áll a Nagymezői utcai kiállítóhelyen 2016. január 25-ig megtekinthető tárlat ajánlójában.

MTI

Kapcsolódó oldalak:

Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ

https://www.facebook.com/events/582219385262190/

A kiállítást megnyitja: Agócs Gergely

A Fonó Szerda táncház keretében nyitják meg november 11-én, szerdán Gyetvai Zoltán felvidéki fotós kiállítását. A művész egy 160 éves, nedves kollódiumos eljárással üveglapra készíti rendkívül plasztikus képeit. A tárlatot nézve különös időutazást tehetünk. Gyetvai sokszor elkísérte Agócs Gergelyt gyűjtőútjain, a kiállítás másik sorozata ezekről az utakról származik, a felvidéki adatközlő mesterek remek portréi. A kiállítás a Fonó nyitvatartási idejében díjtalanul megtekinthető december 15-ig.

Többen úgy vélik, hogy a fotográfia aranykora a XIX. század közepére tehető. Ekkor még a fényképészet kézművesség volt, a fotográfus nemcsak exponált, hanem maga készítette el, és érzékenyítette a hordozó médiumot, keverte a vegyszereket, a kész képet maga lakkozta, keretezte, és készen tette le az asztalra. Ebben az időben jelent meg, és szorította ki a dagerrotípiát és a talbotípiát a nedves kollódiumos eljárás, mely mintegy két évtizedre szinte egyeduralkodóvá vált a korabeli fotográfiában. Amerikai gyorsfényképként is hívták, mert állítólag az amerikai Vadnyugat legelterjedtebb fegyvere volt Colt revolvere után, a dagerrotípiához képest pedig rendkívül gyorsan elkészült. A ma embere más szemmel nézi a fényképeket: ezen a téren is túlzott az elvárása, a tökéletesség felett álló képet kíván. Ha történelmi technikákkal készült fotográfiákat nézzük, jusson eszünkbe, hogy több mint százhatvan éves módszerrel van dolgunk.

A nedves kollódiumos eljárást Gustave Le Gray kísérletei alapján Frederick Scott Archer publikálta 1851-ben. Az üveg- vagy fémlapot zsírtalanítjuk, utána kollódiummal vonjuk be – ami alkohol, éter és lőgyapot keveréke – , melybe előbb még halogénsókat keverünk. A lemezt egy speciális mozdulatsorral felöntjük, majd kollodizált lemezt rövid száradás után ezüstnitrát fürdőben érzékenyítjük. Hívás, fixálás és mosás után a megszárított lemezt rétegoldalán lakkozzuk. Az üvegre készített direktpozitív képet ambrotípiának, míg a fémlemezre készültet ferrotípiának hívjuk.

Gyetvai Zoltán:

1966-ban születtem Füleken, Nógrád és Gömör határán, a mai Szlovákiában. Jelenleg családommal Losoncon élek. Tizenéves koromtól foglalkozom fotográfiával. Érdekes találmány ez a fotográfia, az ember általa konzerválhatja az idő egy vékonyka szeletét. Gyermekként kedves pillanataimban szívesen megállítottam volna az időt. Olyan szerkezetet szerettem volna bírni, amivel ez lehetséges, s azóta is sokat gondolkodom időn és időtlenségen. Hiszen mi az idő? A tudat aspektusa, aminek segítségével rendszerbe szedjük emlékeinket? Elnézem ezeket az ábrázatokat, a ránc-barázdákat, sors szántotta arcokat. A szemeket, melyek úgy néznek, mint abban a pillanatban, mint amikor a filmre rajzolta őket a fény. A statikus fényképek megelevenednek, a portrékhoz tartozó emberek szólnak hozzám. Eszembe jutnak a percek és órák, melyeket velük töltöttem. Valóságos hőseim ők, a maguk nagyszerűségükben, de egyszerűségükben és esendőségükben is. Emberek, akiket példaképként tisztelek, akiktől sokkal többet tanultam, mint bármelyik iskolapadban tanulhattam életem folyamán. Ha időm van, s rendezgetem a régi fényképeket, néha meg-meg állok és elmerengek néhány rég elmúlt pillanat, a régi idő felett.

Két világ van. Az egyik Te vagy, a másik a többi. Egyik a másik tükörképe, bár ez mindig egy „folyékony, torz tükör”. Talán ezért kellenek képek és fényképek. Hogy valamit, a kettő közé ékeljünk, hogy valamivel fokozzuk tükreink viszkozitását. Hogy fékezzük az idő múlását, kimerevítünk egyre több, tűnő pillanatot. Elnézegetjük, s ha képesek vagyunk kíváncsi nézelődéseink közben látni is, ráébredünk, hogy a világban, legalábbis abban a kimerevített, másikban, ott lapul a végtelen biztosság, a megkérdőjelezhetetlen nyugalom. – írta fotográfiáim elé Agócs Gergely barátom, akivel szinte még kamaszfejjel indultunk el Nógrád és Gömör gyakran úttalan útjain, s akinek köszönhetem, hogy részese lehettem ennek a fantasztikus szellemi kalandnak.

Gyetvai Zoltán honlapja: http://www.hkt.sk/gye