Mit mond neked a
határokon átzengő
déli harangszó, Európa?

Mennyi hitben elpusztult
névtelen hős,
égre szállt bombával terhes
millió gépmadár,
nyomában üszkös rom-sivatag,
asszonygyalázó párzó-hatalom,
mennyi gyászév, kötélhurok,
vesztőhely udvaron, árokparton,
elvágva mindörökké az öröklés fonalát,
mennyi légbe törő lélek,
zokogó-hűtlenség,
rabláncos-szabadulás,
lángfelhős-világégés,
kényszerítő vendégsereg,
és mennyi, mennyi szennypatak,
könny tapad „magadat-tépő” Európa
nevedhez.

Rettentő hazugságokon,
rögeszméken át
vezette utadat
a germán bakancs,
a keleti akarat.

Európa hány ezer éve keresi a titkot:
a szellem hogyan táplálja a testet,
mennyi égbe kívánkozó
csipke-torony, íves-boltozat,
kupola-rozettán beömlő titokfény,
északi rózsa, sugárzó látomás,
zengő üstökös-szó,
ezüsthegedű-dallam,
márvány mozdulat
született benned Európa.

Mit mond most neked
Párizs, London, Berlin?

Síkos lé, léha
hajnali óra mindenütt,
vibráló fények alatt,
testét árulja mind,
ki szépként tetszeleg,
a Megváltó
jelképe alatt, bűneit
megbánva ki térdepel?

Hiába keresed
a helyet, ahol nem kell
hazudnod, s az lehetsz aki vagy,
hiába futsz
innen középről, akármerre
a négy égtáj felé,
békétlen tájba jutsz.
Ha meg itt maradsz
fekete-hitványság,
cseléd-lapulás kerít be,
hátraarcot perdülők,
ahonnan elindultunk
oda visznek vissza.

Nagyjaink sírján szégyen ül,
hiába térdepelünk eléje,
felhőt gyűjt a bosszú,
s anyanyelvünk?
Néhány indulatszóra szűkül.
Duna már nem köti össze
a népeket,
nemzetünk arca-teste szétfolyt,
maradékát görgeti medrében.

Mit mond neked ez a szó
Európa?

Versenyt fut benne
a sok ferde akarat,
van, aki diktál,
van, aki szót fogad,
van, aki kér,
van, aki megtagad,
van, aki hadat visel,
van, aki elvisel

…s a Tündér Igazság utcán
kínálja magát.

Miért csak minket sújtott
a térkép-balszerencse
telerakva félelemmel?
Határok nélkül bezárva,
védekező akarat nélkül
élni, lehet rosszabb, mint
aknazárban.

Érkeztem ezer éve nyugatra űzve,
szabad ember voltam,
most idegenként élek
kiszolgáltatottan.
Véremben ott kevereg
kitudja hányféle náció,
fülemben ott zeng
nagyapám cimbalma,
szememben üldözöttek rémülete,
és üldözők gyilkoló kedve,
szorgos szolgák és unatkozó urak
öröksége űz,
mint hajléktalan ólomszín arccal
gyűrött vackomon alszom,
kelet száguldó fiai kelnek
lázban életre bennem,
mert mind, mind én vagyok,
százfelé húzó erő,
tévelygő tudat vezet,
mégis magyar a nevem!
mert ezen a nyelven,
vétkezem, könyörgök,
mormolok imát,
és írok verseket
Elhagytál minket Európa,
magunkra maradtunk.
Minden szétröpült,
az „ártatlanság ünnepét”
többé nem ülhetjük meg.
Vékony fonalra fűzve lógunk,
nyitott testünket a pénz
rothadó illata lengi át,
a csönd szaga terjed,
zöld ág, virág nélküli a világ…

Boldog volt és szerelmes. A gyerekeivel viszont már évek óta nem beszélt. Nem is hiányzott neki. Elhitette magával, hogy ő nem, csakis a gyerekek gonoszsága tehetnek erről. Így könnyebben tudta elhessegetni fájdalmát.

A nő sokkal fiatalabbnak képzelte magát, mint amilyen valójában volt. Hát még, amilyennek látszott. Úgy öltözött, mint egy negyven éves, mélyen dekoltált blúzba, mellét kidobva közszemlére, szűk nadrágba bújtatva fenekét. Haját platinaszőkére festette, illetlenül hosszúra hagyta. Bőrét sötétbarnára napoztatta, amitől pont olyanná vált, mint egy mazsolává aszalódott, szerencsétlen szőlőszem. Hatvannak mondta magát, hetven volt, de látszott vagy nyolcvannak. Kétszeresen is özvegy volt, gyerekei nem voltak.

Közel laktak egymáshoz, mindketten a Belvárosban, a nagykörúti forgatagra néző hatalmas, régi lakásban. Idősek voltak, amikor találkoztak, egyikük sem akarta feladni megszokott életterét, talán csak ezért nem költöztek össze.

A férfi még mindig olvasott újságot. Talán maga sem tudta volna megmondani, miért, hiszen mindet hazugnak tartotta. Mindig azt mondogatta morogva, hogy annakidején legalább a sorok között ki lehetett olvasni az igazságot. Úgy gondolta, ma viszont nincs már más, csak a kaotikus, céltalan hazugság kavalkád. A szokás mégis nagyúr volt, és a reggeli kávé mellé még az efféle értelmetlenség is csak lecsúszott valahogy.

Egy reggel szokásától eltérően nem a napi egy kilométeres úszás után, hanem még az előtt vette meg a hírlapot az uszoda melletti újságosbódéban. Ahogy elvette a pultról, valami kicsúszott belőle és a földre esett. Nem szokott szemetelni. Lehajolt, hogy majd a kukába dobja a színes szórólapot. Viszont ahogy megfogta, érezte, hogy van benne valami, és ez kíváncsivá tette. Folytatásos krimi DVD, újdonság, a hírlap ajándéka az Ön számára, mert mi megbecsüljük hűséges olvasóinkat – ezek a szavak voltak olvashatók rajta.

Úszott egy nagyot, aztán rohant egész nap a dolgai után. Este, amikor hazaért, mert aznap épp nem volt randevúja, unottan ült le a fotelba, és kézbe vette a tévé távirányítóját. Addig fel sem tűnt neki, hogy a távirányító alatt ott lapult egy papír DVD tok. Benne a reggeli hírlapban talált film. Meglepődött, mert teljesen megfeledkezett róla, és arra sem emlékezett, hogy kivette volna az újságból. Végigfuttatta a harminchat magyar csatornát, de mivel nem talált semmit, ami lekötötte volna a figyelmét, berakta a filmet a lejátszóba.

Tipikus krimi, gondolta az első tíz perc után. Ahol majd úgysem lehet kikövetkeztetni semmit, mert a detektív okosabb a nézőnél, a film készítői pedig úgyis csak az utolsó képkockákon leplezik le a gyilkost. Tulajdonképpen nem is szerette a krimiket, valahogy mégis a film előtt ragadt.

A történet egy idős párról szólt. A férfi talán nyolcvan is elmúlt már, de kicsattant az egészségtől. A nő sokkal fiatalabbnak képzelte magát, mint amilyen valójában volt. Valahogy mégis összhang volt kettejük között. Boldogan sétáltak a körúton. Nem történt semmi más, csak a pár életébe kaphatott betekintést a néző az első részben, a férfi mégsem volt képes kikapcsolni a lejátszót a „folytatása következik” felirat előtt.

Másnap csak későn jutott le az újságoshoz, és mivel uszodába se ment, nem is ott vásárolt, ahol előző nap. Maga sem értette, miért izgatja úgy a DVD következő része. De csalódnia kellett, mert ezúttal nem volt film melléklet. Megkérdezte az újságárust, hogy hol van a DVD, de választ nem kapott, csak értetlen visszakérdezést. Ideje volt, átrohant az uszodánál lévő újságos bódéhoz, de az csak a reggeli órákban volt nyitva, mire odaért, már bezárt.

Másnap korán reggal az uszodai újságosnál vette meg a lapot, örömmel töltötte el, hogy a következő részt megtalálta benne. Ezután heteken át, minden áldott nap az uszoda előtti újságosbódénál vásárolt. Minden nap egyre korábban érkezett, az is előfordult, hogy már nyitás előtt ott toporgott a hírlapárus mellett, és minden este a DVD újabb részét nézte.

A filmben szereplő párocska látszólag boldog volt, valami mégsem stimmelt. Részről részre egyre több derült ki a nőről. Kétszeresen is özvegy volt már, és előző férjei különös körülmények között haltak meg.

Lehet, hogy a nő a gyilkos? – morfondírozott magában egész nap. – Afféle fekete özvegy lehet, és már ki is szemelte következő áldozatát?

Nagyon várta az utolsó részt, de azt sosem vásárolta meg, mert különös körülmények között, hirtelen elhunyt. Idős férfi volt, nyolcvan is elmúlt már. A szeretője siratta, aki kétszeresen volt özvegy. Szép, nagy körúti lakást örökölt a férfitól, és egy kisebb vagyont, derült ki a végrendeletből.

Julio Cortázar: Az összefüggő parkok című novellája alapján készült adaptáció

Főiskolai vizsgafeladat, A valóság visszahódítása. Kemény krimik a tengerentúlon és Európában című tantárgy. Előadó: Bánki Éva
Zsigmond Király Főiskola, kommunikáció és médiatudomány szak