Kaffka Margit az írónő kortársaként pedig így fogalmazott: „Egyre többen érezzük úgy itthon, mintha tartoznánk neki valamivel, mintha kihagytuk volna valamiből és keressük meg rokonszenvezőn az ő alakját is a nagy lendülések mögött.”

ERDŐS RENÉE: EGYSZER MEGNYUGSZOM

Egyszer megnyugszom és erős leszek
S majd könnytelenül járom az utat.
És tűz, víz, nap, zivatar közepett
Vidáman hordom vándorbatyumat.

Egyszer majd elrepülnek álmaim,
Mint könnyű felhők a vihar után
S zaklatott éjek látomásain
Szendergő lelkem föl nem sír talán.

Szívem falán egyszer majd rést nyitok,
Mert makacsul véd múlt emlékeket.
S kiszórok onnan minden lim-lomot,
Fakó babér – és rózsalevelet.

Egyszer majd olyan egyedül leszek,
Hogy elfelejtek időt és napot.
S a lét szárnyán czikázom csüggeteg,
Miként az űrben bolygó csillagok.

S távol lesz tőlem: múlt, jövő, jelen –
Távol a zaklató álmok, a vágy –
S a nagy éjben kialszom hirtelen,
Mint egy ismeretlen, fáradt világ.