1923. január 3-án, a háromkirályok ünnepén, Jaroslav Hašek cseh író halotti levelét körmölte a lipnicei orvos: “…a halál oka: tüdőgyulladás és szívbénulás.” De a keserű igazságot kár szépítenünk, negyvenedik születésnapja előtt az örökvidám Jarda Hašek, a híres prágai bohém, az egykori anarchista, Bugulma orosz kisváros bolsevik politikai megbízottja, majd ismét önpusztító bohém az új csehszlovák köztársaságban – halálra itta magát.

Teste a hónapokig tartó haláltusa alatt annyira felpüffedt, hogy az igaz, mindig is pocakos alkatú író testsúlya meghaladta a száz kilót. S amikor eljött a kisvárosi asztalos, a koporsóban ugyan még sikerült a pufók arcú tetemet elhelyezni, de a szűk csigalépcsőn a durván összeeszkábált faláda már nem fér el, vissza kellett fektetni a halottat az emeleti szobácska asztalára, hogy azután az ablakon át bocsássák alá a koporsót és a holttestet.

A tragédiát átlengi a hašeki fekete humor, a halálhírt pedig senki sem hitte el Prágában, mert Hašek annyiszor “meghalt már”; a legfantasztikusabb változatokat maga az író terjesztette kora ifjúságától. A temetés után ott sírdogált a házban az “orosz feleség”, Alekszandra Gavrilova Lvova “hercegnő”, aki valójában egy Petykov nevű tatár falucskában született, apja egy szegény orosz varga, aki minden pénzt elivott – nos hát, ennyi volt az igazság a hercegi származásból. Első feleségétől, Jarmila Mayerovától viszont az író elfelejtett elválni, így bigámia miatt börtönbe is csukták volna, ha a csehszlovák köztársaság elismeri a Szovjet-Oroszországban kötött házasságot, de hát nem ismerte el.

Számtalan cikk és életrajt vissza-visszatérő motívuma: “X. Y., az író és az ember.” Az efféle méltatások általában szépítenek, de a legkomikusabb bennük az “író és az ember” mesterséges szétválasztása, mintha bizony minden íróban két személyiség lakoznék, az egyik írói, a másik emberi minőségében. Bármennyire tragikomikus Jaroslav Hašek “emberi” pályája, a lényeg itt is azon van, hogy sok száz, talán ezer apró karcolat, humoreszk, kroki és versike után, amelyek – egy magyar író megállapítása szerint – “a mai rádiókabarék közepes termékeinek színvonalán mozognak”, élete végén Jaroslav Hašek olyan világirodalmi figurát teremtett, amelyet bátran állíthatunk Falstaff vagy Don Quijote alakja mellé. Švejket, a derék katonát valóban mintha a pocakos, életvidám Falstaff és az elmeháborodott, búsképű lovag alakjából gyúrták volna egybe. És olyan szerencsésen, hogy egyúttal egy nemzet életérzéseit fejezi ki a háború vérzivatarában. Sőt, az első világháború szennyében és mocskában ártatlan, együgyű mosollyal botorkáló pocakos katona hálás vitatéma az irodalomtörténet számára: valóban tökéletesen hülye-e, vagy a világ őrült volna meg 1914 forró nyarán, Švejk, a derék katona pedig csak szimuláns. A mű hatását még az sem csökkenti, hogy a haldokló író, aki végül már tollba mondta Švejk utolsó kalandjait, torzót hagyott ránk. A mű befejezetlen, és csak sejthető, hogy Švejk átszökik az orosz lövészárokba, hogy a cár birodalmában, majd a forradalom viharában botorkáljon tovább – mindig ellenkező irányba, mint ahonnan az ágyúdörgés morajlik.

Jaroslav Hašek apja matematikát tanított egy prágai magániskolában, majd a Slavia-bank tisztviselője volt, és a fiú érzékeny 13. évét taposta, amikor a családfenntartó vesebajban meghalt. Az egyéni tragédia elegendő volt hozzá, hogy az anya és két gyermeke az alsó középosztály soraiból is lejjebb süllyedjen. Igaz, Jaroslav így is letette az érettségit a Csehszláv Kereskedelmi Akadémián (ahol tűrhetően megtanul magyarul), s az iskolai szünetekben szlovák földön barangolt öccsével és kalandos kedvű társaival. (Később kétszer is járt Magyarországon, Szeged mellett – úgy hírlik – csavargásért rövid időre fogdába is csukták.) És már ekkor megmutatkozott benne a kalandvágy: mi lenne jobb módszer arra, hogy elkerüljük a szürke hétköznapokat, mint ha az országutat járjuk? És ki lenne szabadabb egy merev társadalomban a csavargónál? Hašek életének homályos pontja, hogy amikor önkéntesnek jelentkezett a macedón felkelők mellé, valójában eljutott-e a balkáni harcok színhelyére, igaz-e, hogy török fogságba került (ijedtében mintegy, amikor megpillantotta az oszmán hadsereg tábortüzeit), majd eléggé rejtélyes, hogyan vetődött Erdélyen át Galíciába és végül Krakkóba, ahol orosz kémnek nézhették, mert a helyi börtönigazgató információt kért a prágai rendőrkapitányságtól, mit tudnak a fiatalemberről.

Ezután Hašek rövid anarchista időszaka következik. Anarchista újságnak dolgozik, anarchista gyűlésekre jár, a rendőrségen nyilvántartásba veszik, amíg azután egy atyai prágai rendőrtiszt szépen lebeszéli a sok “petróleumról meg dinamitról”. Valóban, ha verekedni akar, miért nem áll be az ifjúcsehek pártjába? Vagy – végső esetben – a “szocdemek közé, tudja fiacskám, azok az általános választójogért küzdenek, mi meg úgysem adjuk meg nekik.” Annyi bizonyos, hogy Hašek alig tölt el több időd az anarchisták között, mint a prágai Slavia-bankban, ahol egyik nap cédulát hagy az asztalán: elege van a hivatali robotból.

Ettől fogva az irodalmi hajlandóságú, sokat csavargó ifjú alámerül a prágai bohémvilágba, ahol egészen hajnalig mindig nyitva áll egy pálinkamérés vagy mulató. Életének erre a szakaszára a prágai rendőrség iratai vetnek némi fényt: általában utcai botrányokozás a vád. Rövid epizód az író életében Az állatok világa című különös munkahely. Az állatok világa voltaképp egy kutyatenyészettel kombinált hetilap, amely jó tanácsokkal látja el a kutya-, macska- és házinyúl tenyésztőket. Hašek, akinek krokijait, rövid, humoros írásait addig is szívesen veszik meg néhány koronáért a gombamód születő cseh nyelvű lapocskák, itt találja fel azt, ami az ismeretterjesztés ellenkezője: a misztifikációt. Fuchs úr, az ebtenyésztő-főszerkesztő egyre nagyobb aggodalommal látja az előfizetők dühödt leveleinek áradatát, segédszerkesztője ugyanis komoly hangnemű cikkekben hirdeti: az elefántot vonzza a gramofonzene, amíg a sertés lesoványodik tőle; vagy amikor szeretett lapjának “tudományos” rovatában a postojnai barlang vak tarajos gőtéjének furcsa tulajdonságairól kell olvasnia.

Az állatok világánál Hašek napi két korsó sört is kap a fizetése mellé, csak hogy ne csavarogjon el túlságosan messzire, mégis dicstelenül távoznia kell, hogy egyetlen egyszer még állandó állást szerezzen egy napilapnál: de onnan is elbocsátják, amikor a sztrájkoló villamosvezetők mellé áll, szembehelyezkedve a szakszervezettel.

A jobb sorsra érdemes fiatal írónőnek, Jarmila Mayerovának is nehéz a sorsa mellette. Az ifjú férj és apa néha hetekre elcsavarog, egy ízben pedig a Károly-hídról akar – állítólag – a Moldva folyóba ugrani, és emiatt az elmeklinikán ápolják rövid ideig. Kocsmai tréfákból aligha lehet egzisztenciát kovácsolni. Hašek például megvásárolja egy barátja nevenapját (egész éjfélig) tíz koronáért, amíg ki nem derül, hogy a tíz korona a képzelet szüleménye, és a tréfából szervezett politikai párt is megbukik persze a választásokon (a Törvény Keretei Között Mérsékelten Haladó Pártról van szó), pontosabban: néhány improvizált kocsmai szónoklaton kívül, Hašek a Mérsékelten Haladók jelöltje leginkább a jó Staré Popovice márkájú sört fogyasztja, igen csekély mérséklettel.

A 32. évébe lépő bohém humorista életében súlyos csapás az első világháború kitörése és a katonai szolgálat. Igaz, hogy az első világháborús vakfegyelem milliók életét söpri el, de ha valakinek nem való a katonaélet, akkor Jarda Hašek ez az ember. A cseh hazafiak ezreihez hasonlóan ő is előre megfontolt szándékkal esik orosz fogságba, és bár a cárt és a nagyszláv gondolatot addig nemigen becsülte, tüzes nacionalista agitátor lesz belőle, a csehszlovák légiós újság szerkesztője, aki arról álmodozik, hogy hazája, háromszáz évi Habsburg-elnyomás után, ismét elnyeri függetlenségét.

Švejk, a derék katona

Az Októberi Forradalom kitörése után Masaryk professzor által irányított cseh légiósok zöme szembefordul a szovjethatalommal. Hašek viszont bolsevik lesz, és talán ez életének egyetlen olyan fordulata, amelyet komolyan vesz. A cseh légió parancsnokai vérdíjat tűznek ki a fejére, gyalogszerrel menekül a fehérek elől az ostromlott Szamarából, tatár és mordvin falvakban bujkál, azután a Vörös Hadsereg politikai megbízottja lesz. Itt forradalmi vasfegyelem uralkodik. Ittasság esetén szigorú büntetés vár a forradalmárokra, a visszaesőket pedig minden teketória nélkül agyonlövik. Elegendő Hašek fényképeit nézegetnünk: nem képzelődés, Bugulma városka bolsevik politikai megbízottja keményen és józanul tekint ránk, mintha kicserélték volna a püffedt arcú írót. Az internacionalista sajtót szinte elárasztja forradalmat igenlő cikkeivel (sok közülük a német-magyar nyelvű Sturm-Roham hasábjain jelenik meg). 1920 decemberében pártutasításra tér haza Sura “hercegnővel” Prágába. De a csehországi forradalmi árhullám addigra elvonult, a “vörös Kladno” szovjetkísérlete nem sikerült. Hašek nem tesz semmit a legális cseh kommunista pártért, antialkoholizmusának is vége, de nekilát élete fő művének, a “Švejk”-nek. A pocakos katona halhatatlan történetei füzetes formában jelennek meg, és pénzt is hoznának a konyhára, ha végül a kis Lipnicében megtelepedett író nem lenne olyan adakozó kedvű. Megesik, hogy tíz pár cipőt vásárol a mezítlábas falusiaknak, amíg Invald úr kocsmájában hitelbe iszik; a “Švejk” folytatásai pedig egyre késnek. Többről van itt szó, mint humoros pacifista műről, amely a Horthy-korszakban nem jelenhetett meg magyarul. Többről, mint a csavargóktól, kóbor katonáktól, utcalányoktól hallott anekdoták összegzéséről. Švejk alakja irodalmi szimbólummá nő – a csonkán maradt könyv világsiker. A szovjet-oroszországi józan hónapok után Hašek mindössze még másfél évet él Prága és Lipnice kocsmáiban, de beírja nevét a világirodalomba.

Itt kanyarodhatunk vissza az “író és az ember” hamis kettősségéhez. Tökéletesen elegendő, hogy Jarda Hašek, a prágai bohém olyan figurát teremtett, amely örök életű, műve pedig, a maga sajátosan útszéli stílusában, tiltakozás a militarizmus ellen. Elegendő, hogy a komikus (bár trágár hátterű) epizódok füzére haladó mondanivalót hordoz. A többi, az “emberi” oldal voltaképp lényegtelen. Legfeljebb szánakozhatunk az önpusztító egyéniség sorsa fölött: ismét egy zseni, aki nyomorúságos halála után lett halhatatlan. A tévelygő író, akit a cseh népnyelv “csavargó libának” nevezett, végül is fölkerült az Olümposz csúcsára.

(Szuhay-Havas Ervin)

Hogy Vámbéry 1831-ben született-e vagy egy évvel később, maga sem tudta bizonyosan, nem lévén kötelező anyakönyvezés a régi Magyarországon. A tudós születési dátumát így a hagyomány teszi 1832-re. A Pozsony megyei Szentgyörgyön született kisfiú egészen apró gyermekként jutott árvaságra, anyjával együtt szinte koldusbotra. Nyolcéves koráig nemigen tanult mást, mint Mózes öt könyvét héberül, hozzá komplikált vallási kommentárokat; igaz, a magyar nyelv is kötelező volt a kicsinyek számára, otthon pedig a család és a szomszédság németül beszélt.

Vámbéry Ármin
(Szentgyörgy, 1832. március 19. – Budapest, 1913. szeptember 15.)
magyar orientalista, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja

A tréfa mögött, mármint hogy csak az első négy-öt nyelv elsajátítása nehéz, van némi logika: a gyermek Vámbéry már tízéves kora előtt írt, olvasott és beszélt két nem indoeurópai nyelvet (a hébert és a magyart), és jóllehet ki tudta volna róla, hogy híres orientalista lesz, német nyelvtudása európai látókörrel ruházta fel – potenciálisan legalábbis. Érdekes az atmoszféra, amelyben ez a testi hibás, koldusszegény kisfiú felnőtt: a dunaszerdahelyi protestáns elemiben, majd tandíjmentes iskolaelsőként a piarista gimnáziumban merőben más szellemi légkörbe került (a papoknál a társalgás nyelve is a latin volt még; íme a negyedik nyelv!). Így három felekezet szigorú – ha nem is bigott – légkörében elméje is korán nyiladozni kezdett, még gyermekfővel felfigyelt például a való élet és a tételes vallások ellentmondásaira.

Az iskolaelső kisfiú tehát ingyenesen tanulhatott, és közbe férfivá edzette a nyomor: kolostori csizmatisztítóként keresett néha pár garast, “és ha egy szelet kenyér, egy sült krumpli jutott neki, ő volt a legvidámabb diák a padban” – írja róla Hazai György. Vámbéry a pozsonyi bencéseknél folytatta gimnáziumi tanulmányait, Bécs szomszédságában, ahová kisdiákként el is jutott még a forradalom előtt, és látta V. Ferdinánd királyt kikocsizni. De látta a nagy idők vézna kis tanúja Kossuthot, Batthyányi Lajost és Eötvös Józsefet is a pozsonyi diétán.

Miközben az 1848-49-es forradalom és szabadságharc távoli mennydörgésként vonult el a látóhatár mögött (s ebben a zsidókat emancipáló magyar forradalomban Vámbéry hazafivá érett), a tizennyolc éves ifjú nem ülhetett az egyetem padsoraiba, nem volt rá pénze, hanem nyelvtudását kamatoztatta szerte az országban, úri családoknál, házitanítóként. A Délvidéken támadt föl érdeklődése a török nyelv iránt, s innen már csak egy lépés vezetett a nagy eszméig: Kőrösi Csoma Sándorhoz hasonlóan meg kellene keresnie a magyarság homályos őshazáját, valahol a keleti török népek barbár világában, az Oszmán Birodalom határain túl.

Élete alkonyán azzal a rokonszenves őszinteséggel, ami sajátja volt, be is vallotta: önmagát is megtévesztette, amikor túlságosan bízott fényes elméjében, remek nyelvkészségében, amely sohasem párosult szakképzettséggel a nyelvek birodalmában. Az abszolutizmus sivár éveiben nem mindenki fogadta szívesen az ötletet, hogy egy fiatal házitanító Konstantinápolyban tökéletesítse török ismereteit, hiszen a szultán fővárosában még szabadon mozogtak a Kossuth-emigráció hősei. Másfelől viszont a magyar tudósok, közöttük is Eötvös József szívesen támogatta a kellemes modorú, tudós ifjakat: hátha valóban fényt deríthet ez a sánta fiú a magyar eredetkérdésre.

Vámbéry Ármin dervisruhában
(1860)

Így szállhatott gőzhajóra 25 évesen Vámbéry Ármin, hogy azután a Fekete-tenger felől hajója befusson a Boszporuszba, 1857 tavaszán. Bámulatos, hogy egyetlen fillér nélkül hogyan volt képes fönntartani magát ebben a hangyabolyban. Reggelente sohasem tudta, hol ebédel majd, este meg hol vacsorázik, kikötői munkásoknak és kávéházakban üldögélő kalmároknak mesélt és olvasott föl török históriákat, így keresett mindig néhány garast. A Kelet világa egzotikus volt, mélységesen züllött, teli kalandokkal, kémekkel és csavargókkal, igaz viszont, hogy az iszlám válogatás nélkül, mintegy demokratikusan mindenkit a keblére ölelt.

Megbíztak benne a magyar emigránsok is pedig hát lehetett volna osztrák spion: barátságot kötött Türr Istvánnal és Kmetty tábornokkal. Az utóbbi mutatta be az első nagyúrnak mint házitanítót, és innen már csak egy lépés, hogy 1859-ben Rifat pasának, a volt külügyminiszternek a palotájába is eljusson, földrajzra, francia nyelvre oktatva a “nyugatosodni” kívánó török előkelőket. “Küzdelmeim” című nagyszerű önéletrajzi írásában Vámbéry elmondja: a magyar kúriákban mindig éreztették vele, hogy házitanító, koldus és zsidó, itt viszont bensőséges barátja lehet szegénynek és gazdagnak, mi több, a Resid effendi megtisztelő nevet kapja, ami becsületes urat jelent.

Sztambulban kezdi publicisztikai karrierjét is, külföldi lapok tudósítójaként. A hanyatló Oszmán Birodalom belső eseményeiről tesz éles megfigyeléseket, egyszóval “törökszakértő”, egyúttal jó sora van, szép ruhákban jár és hátaslovon érkezik vendéglátóihoz. De egyetlen perce sem adja föl tudományos célkitűzését: felkutatni “a magyar nemzetnek és nyelvének titokzatos és máig is tisztázatlan eredetét”. És ez rokonszenves.

Páratlan türelemmel készül a nagy feladatra: levéltárakban kutat a magyar múlt török emlékei után, de közben a nagy álom mindig az marad, hogy eljusson oda, ahová Marco Polo óta jóformán senki európai; a keleti törökök, a csagatájok közép-ázsiai világába. Már ekkor feltételezi, hogy a magyar őstörténet, származást és nyelvet Belső-Ázsiához fűzi sok láthatatlan szál, amelyek közül egyet Kőrösi Csoma, a nagy előd, egészen Tibetig gombolyított.

1858-ban jelenik meg első tudományos munkája, itt Sztambulban, egy német-török zsebszótár, amelyen először szerepel Wamberger Ármin neve magyaros alakban, Vámbéryként. 1861-ben rövid időre visszatér Pestre hogy megszerezze a Tudományos Akadémia támogatását a keleti utazáshoz, és ugyanennek az évnek a végén már hajón lebeg Trabzon felé, hogy onnan öszvér és teveháton jusson el a távoli Teheránba, vad hegyek között.

Vállalkozása életveszélyes, mert úticélja még barbárabb világ.

Cholnoky Jenő földrajztudós, Almásy György Ázsia-kutató, Déchy Mór geográfus, Lóczy Lajos földrajztudós, Vámbéry Ármin Közép-ázsiai utazó, Sven Anders Hedin svéd földrajztudós.
1906. Magyarország
(FOTÓ: CHOLNOKY TAMÁS / FORTEPAN)

A Kaspi vizétől Kínáig mindenféle emírek, szultánok, rablók és kiskirályok kormányozzák Belső-Ázsia roppant térségeit, s ezek a “testvérként” annyira áhított keleti-törökök – fanatikus muzulmánok. Akiről kiderül: álruhás európai, nyomban vesztőhelyre hurcolják, de várhat rá kínosabb halál is. A türkmén nomádok, a buharai kánság, Hiva és Afganisztán harcosai egymást is mészárolják, fosztogatják, rabszolgának adják el. Az idegen számára elegendő egy óvatlan kézmozdulat, egy furcsán ejtett szó, egy gesztus – és akkor máris tudják róla: nem “igazhitű”. 1863-ig ezért Vámbéry Teheránban vesztegel, vagy bejárja az ország jelesebb városait, sóvár szemmel figyelve a Mekkából visszafelé araszoló karavánokat: az a sok rongyos rabló képű ember mind hazafelé tart, oda, ahol talán a magyarság bölcsője ringott egykoron.

Ráadásul a “keleti kérdés” klasszikus kora ez; a cár birodalma és az angolok Belső-Ázsia uralmáért, Indiáért küzdenek, intrikával és fegyveresen. Két nagyhatalmi érdek csap össze a szikkadt pusztákon, ezt kell még figyelembe vennünk a terület gyilkos belviszályai mellett.

1863 márciusának végén sikerül végre “Resid effendinek” egy karavánhoz csatlakoznia, rongyos álruhában papír és ceruza nélkül, hiszen az a halálát jelentené. Tudós és kissé bogaras dervis álorcáját ölti, sivatagi rablók között él, állandó életveszélyben. A buharai és a hivai kán személyesen fogadja, pusztán azért, hogy kifaggassák, nem az angolok kéme vagy a cár futára-e, s most jól jön jártassága a török nyelvben és szokásokban. Még így is az életével játszik, amikor Kabulban a katonazene ütemére dobban lábával: ez európai szokás és kis híján az életével fizet az apró gesztusért.

Végül Szamarkandig jut el, kopár vidéken, láncra fűzött rabszolgák és marcona lovasok között, majd afgán földön át jut vissza ismét Teheránba. Most meri csak lejegyezni tapasztalatait, amelyekből később remek útleírása ölt testet, a “Dervisruhában Közép-Ázsián át“. Egyszeriben híres ember lesz, egyetlen okból: ráirányul a brit diplomácia figyelme. Íme egy keleti szakértő, aki nem elméleti ember! Pesten fanyarul fogadják egykori támogatói, mert végül is utazásának tudományos eredménye szegényes: a magyarság eredetét továbbra is homály fátyolozza. Annál jobban érzi magát Londonban: tudósok, diplomaták, katonák lesik minden szavát, még Viktória királynő is meghívja a windsori kastélyába. Útleírása előbb jelenik meg angolul, mint magyarul, a nagy érdeklődés pedig olyan embernek szól, aki mintegy Őfelsége akaratlan szolgálója lett a cár hatalmi törekvéseivel szemben.

Vámbéry Ármin
az 1900-as évek elején

Harminckét éves ekkor, nevét a fél világ ismeri, de Pest közömbös, irigy. Mivel csak bécsi ajánlásra nevezik ki egyetemi előadóvá, a hazai közvélemény gyanakvással fogadja, a tudósok pedig botcsinálta nyelvésznek tartják, nem is minden ok nélkül. Nemsokára maga is megnehezíti a saját dolgát: sajátos elmélete robbant ki heves tudományos vitát, amely 1870-től a századfordulóig kavarog. Ez a híres “ugor-török háború”. Lényege: Vámbéry, figyelmen kívül hagyva, hogy a magyar alapszókincs vitán felül finnugor eredetű, részben a keleti török nyelveket tartja az alapforrásnak (bár ebben sem következetes, mert a finnugor réteget nem tagadván le, “vegyes” származásról beszél), részben viszont összekeveri a nyelv és az etnikum fogalmait, s a magyarságban a “büszke és vitéz” törökség jellemvonásait emeli ki. Amikor a vita a hírlapok hasábjain dúl tovább, érezhetően túlcsapott már a tudományos polémián; ez politikai kérdés. A kiegyezés utáni Magyarországon népszerűbb a “vitéz török” eredet gondolata, semmint a “halszagú finnugor atyafiságé”.

Az évtizedes vita végül Vámbéry vereségét hozza. Budenz József és Hunfalvy Pál bizonyítja be, hogy török forrásait Vámbéry önkényesen kezeli, a nyelvtudomány pedig már ekkoriban is olyan szakma, amelyhez tudományos vértezet szükséges.

Fájó pont ez a tehetséges ember karrierjében. Kiváló műveket alkot ugyan a török nyelvtörténet és kultúrhistória területén, a belső-ázsiai néprajztudományban, politikai-publicisztikai munkássága is érdekes. Igaz, az angol-orosz ellentét gyökereit sohasem képes feltárni, az iszlám világát pedig túlzottan idealizálja. Tudományos veresége ellenére Vámbéry Ármin nemcsak kiváló elme volt, de megnyerő egyéniség is. Élete végén nagy sikerű memoárt írt (“Küzdelmeim”), amely ma is érdekes kortörténet és remek olvasmány.

1913-ban hal meg a nyelvtudós és híres utazó, de hogy 81 esztendősen-e vagy 82 évesen, örökre titok marad.

(Szuhay-Havas Ervin)

Irodalom:

Hazai György: Vámbéri Ármin. Budapest 1976.
Pusztay János: Az “ugor-török háború” után. Budapest 1977.

Kapcsolódó alkotás:

VÁMBÉRY ÁRMIN: DERVISRUHÁBAN KÖZÉP-ÁZSIÁN ÁT

• Egy földrengés közben, koraszülöttként jött világra Giovanni Battista Vivaldi és Camilla Calicchio első gyermekeként a Velencei Köztársaság fővárosában (Velencében).
• Egész életében gyenge és beteges volt.
• 1700-ban diakónussá, 1703-ban pedig pappá szentelték.
• Hajszíne miatt vörös papnak (Il Prete Rosso-nak) is nevezték.
• Az Ospedale della Pietà velencei leányárvaház hegedűtanára volt.
• Operákat 1710-től kezdett írni.
• Első operája az Ottone in Villának 1713-ban volt a bemutatója Vicenzában.
• Vivaldi sikereinek titka, hogy már meglévő és ismert formaelemekből kialakította a concerto szabályos szerkezeti felépítését, keretbe foglalta annak ritmus, dallam és harmóniavilágát.
• Leghíresebb ciklusa a Négy évszak. Az első négy hegedűverseny az évszakok nevét viseli, és mindegyikhez tartozik egy-egy szonett.
• Idősebb korában zenéje kiment a divatból, így élete végét szegénységben töltötte, de a reményt sohasem adta fel, hogy újra ünnepelni fogja a közönség.
• Vivaldi egészsége élete utolsó évében még inkább megrendült, 1741. július 28-án hunyt el egy bécsi nyereggyártó özvegyének házában. Teste jeltelen sírban nyugszik.
• A több, mint egy évszázadra elfeledett Vivaldi műveket csak a XX. században felezték fel újra egy olaszországi kolostorban.
• 1939-ben rendezték az első Vivaldi fesztivált.
• 1950-ben A négy évszak című műve lemezen is megjelenhetett.
• Vivaldit az utókor az egyik legnagyobb barokk zeneszerzőnek tartja.
• Zenéje nemcsak a felnőttekre hat megnyugtatóan, pszichológiai vizsgálatok kimutatták, hogy a csecsemőkre is.