Élt az időszámításunk előtti 2. században, valamikor 200 és 100 között egy Antipatrosz nevű szidóniai költő, akinek epigrammája a hét csoda első ismert forrása. Valamiként így hangzik:

Ló és harci szekér robogott falain Babülonnak,
éliszi tájon állt Phídiász műve: Zeusz.
Függőkertek amott s dőlt kolosszusa Éeliosznak,
fáraók gúlái s Mauszlólosz sírja meg itt.
Mindezt enszemeim látták s én egyre, egyre csodáltam,
mígnem elém tárult Artemisz temploma is,
felhőkbe mártva fejét. Kérdeztem én hangosan akkor:
olümpi oromról látja-é mindezt a Nap?

Az ókori világ hét csodája, fent balról indulva: Gízai piramisok, Szemiramisz függőkertje, Artemisz-templom, Zeusz-szobor, halikarnasszoszi mauzóleum, rodoszi kolosszus, pharoszi világítótorony

Gondos elemzés után aztán nyilvánvaló: az Antipatrosz listáján felsorolt egyik csodával gondok  vannak; mintha nem egészen ugyanígy találnánk meg a csodák listáját a lexikonban. Igen: az Alexandria előtti Pharosz sziget világítótornyát szokás még említeni, nem Babilon városfalait.

Annál érdekesebb, hogy az Angelika Vahlen magyarul is megjelent kis könyve (Az ókor világcsodái. Gondolat Könyvkiadó 1985) és az osztrák Maria Dawid építészettörténészhez hasonló tárgyú szakkönyve is az antipatroszi listát követi, vagyis csak függelékben tesz említést a fogalommá lett fároszról. Nem kevésbé érdekes, miért nem említi Antipatrosz a híres világítóházat, hiszen azt a knidoszi Szósztratosz i.e. 280 táján már építeni kezdte. Az ok sejthető: a szidóni férfiú korábbi “csodalistákra” támaszkodott, s ezek egy olyan korban keletkeztek, amikor Rhodosz kikötőjében már állt a napisten, Héliosz kolosszusa, a fárosz viszont még nem (a lindoszi Kharész – a hagyomány szerint – 292 és 280 között fogott a napisten kolosszusának megmintázásához).

Újabb meglepetés is érhet bennünket, ha gondosan tanulmányozzuk az ókori, majd a bizánci és a nyugat-európai szerzők csodalistáit. Szinte mindegyikük változtat valamit: Hérodotosz és Diodórosz Szikeliotész (történetírók), Sztrabón, a higgadt földrajztudós, Propertius és Martialis (római költők), Vitruvius, a De architectura című roppant fontos építészeti szakkönyv szerzője, az idősebb Plinius (természettudós), Josephus Flavius, akinek nevét a zsidó háború leírása tette örökéletűvé, Plutarkhosz, a Párhuzamos életrajzok nagy hírű írója, a mindig megbízható Pauszaniasz, aki útikalauzt írt Hellászról. Aztán ott sorakoznak kevésbé ismert szerzők valóságos légiói: Vibius Sequester, Curtius Rufus, Ampelius és Arrianius latin nyelvű művei, továbbá egy szintén császárkori író, Gaius Julius Hyginus, majd a későbbiek, a szent életű Nazianzi Gergely (i. sz. 330-390), akinek az atyja is püspök volt, továbbá bizánci Philón, aki bármikor írhatott a hét csodáról a 4. és a 6. század között, egy tiszteletreméltó és igen bölcs angolszász pap, Bede Venerabilis (673-735), aki fölvette a csodák listájára a fároszt, két bizánci, az Árpád-háziak kortársai, az egyik neve Nikétosz, a másiké Georgiosz Kedrosz. Végül összeállított egy csodalistát egy tudós pap, aki önmagát Anonymus Graecusnak, Ismeretlen Görögnek nevezte, s az 1200-as években a Codex Vaticanus 989 utolsó levelére kereken harminc világcsodát vázolt fel.

Főként a római büszkeséget zavarta, hogy az antipatroszi listát a világhódító Nagy Sándor halála után így nevezték a hellének: hepta theamata tesz oikumenész, “a lakott világ hét látványossága”. Persze a görögök sem tekintették a világ több fertályát lakatlannak, csak a nem görög nyelvű országokról azt tartották, hogy ott “durva beszédű” népek laknak, beszédük akár a kutyaugatás: “barbar”, tehát barbár mind. (Kivétel volt Egyiptom és Babilon, melynek építőit még gőggel sem lehetett barbárnak nevezni.) A római szerzőknél tehát felbukkannak egyéb csodák is: maga Róma, mint a világ nyolcadik, és mindent felülmúló csodája. Vagy a Colosseum, amely nem kolosszális méreteiről kapta nevét, hanem Nero ledöntött óriásszobráról; hivatalos neve “Flavius amfiteátruma” volt. Fölsorolták továbbá a Capitoliumot, a Jupiter-Juno-Minerva “szentháromság” templomával, megemlítették Venus és Roma istennők templomát – s még folytathatnánk a sort.

A bizánciak persze remek székesegyházukat, a Hagia Szophiát, a szent bölcsesség templomát vették fel listáikra, a keresztény Nyugat írástudói viszont Tours-i Szent Gergely, ellensúlyozván a “pogány” látványosságokat, Noé bárkáját vagy Salamon egykori templomát Jeruzsálemben.

Némelyik csodának az emléke mára annyira elhomályosult, hogy azt sem tudjuk kideríteni, hol csilloghattak. Az “Ismeretlen Görög” listáján szerepel a hérakleiai színház, de hát ilyen nevű város több is volt, vagy Luna temploma – de hol? Nyilvánvaló műszaki mítosz Bellerophón vasból kovácsolt szmürnai szobra, amely erős mágnesek erőterében lebegett volna a kis-ázsiai városban.

Ennyit megannyi “nyolcadik” csodáról, csak amúgy szemezgetve a csodalisták említette építmények és szobrok között.

A ókori világ 7 csodájának tartjuk manapság:

Név	Építésének időpontja	Földrajzi elhelyezkedés	Pusztulásának ideje	Pusztulásának oka	Kép
A gízai piramisok	I. e. 2550	Egyiptom	–	–
Szemiramisz függőkertje	I. e. 600	Babilon	I. e. 1. század	földrengés
Az epheszoszi Artemisz-templom	I. e. 550	Lüdia, Törökország	I. e. 356	tűz
Pheidiasz olümpiai Zeusz-szobra	I. e. 435	Olümpia, Görögország	5–6. század	tűz
A halikarnasszoszi mauzóleum	I. e. 351	Bodrum, Törökország	1494	földrengés
A rodoszi kolosszus	I. e. 292–280	Rodosz, Görögország	I. e. 224	földrengés
A pharoszi világítótorony	I. e. 3. század	Alexandria, Egyiptom	1303–1480	földrengés

Paolo Veronese: Mars és Vénus (Ares és Aphrodité)
(1570)

A történetet a továbbiakban Devecseri Gábor örökbecsű fordítása tolmácsolja:

“Lesben aranyzabolás Árész sem hasztalan állott:
hogy meglátta ügyes Héphaisztoszt útnakeredni,
mint széleshírű Héphaisztosz háza ölében,
vágyva erősen a szépkoszorús Küthereia szerelmét.”

(Küthereia nem más, mint Aphrodit mellékneve Küthéré szigetéről; ott született ugyanis a mítosz szerint a tenger habjaiból, amiért is egyik mellékneve Aphrodité anadüomené, “vízből előbukkanó”.) Árész, az ágyas házba lépve sebesen átkulcsolja az istenné kezét, majd férfiakra jellemző mohósággal egyértelmű ajánlatot tesz a szépségnek:

“Ágyba, szíve gyorsan: kerevetre feküdve örüljünk;
mert nincs itthon Héphaisztosz, de bizony valahol már
lép Lémosz fele, durvabeszédű szintiszi néphez.”

(“Isteni” érv: nincs itthon Aphrodité hites ura!) De Aphrodité is “örömest kíván vele hálni”, ám aztán jaj az illegális szerelmeseknek, mert amint végigdőlnek az ágyon, hogy mielőbb szerelembe vegyüljenek, rájuk omlanak a ravasz isteni kovács láncai és kötelékei. Tagjaikat mozdítani sem tudják. Héphaisztosz – önnön torz alakját és sántaságát siratva s szüleit gyalázva – leleplezi őket. Hangos sopánkodására elősietnek az Olümposz halhatatlan istenei: Poszeidón, a “földrázó” tengeristen, Hermész, a kalmárok (és tolvajok) védnöke sipkáján és saruin azokkal a bizonyos szárnyacskákkal, a “messze nyilazó” fényes Apollón, s a többiek, bár Homérosz megjegyzi, hogy “a szemérmetes istennők házukban maradtak”.

A büszke Apollón, talán azért, hogy megtörje a kínos látvány fölötti csöndet, Hermészhez fordulva így szól szárnyas igékkel:

“Zeusz fia, Hermeiász, híradó, javak osztogatója,
volna-e kedved e durva bilincsek közt beszorulva
együtt hálni az ágyban aranyló Aphroditéval?”

Mire a huncut és jó humorú Hermész így adja a választ:

“Bárcsak ekép esnék ez, messzelövő nagy Apollón!
Bár háromszor ilyen sok nagy lánc fonna be minket,
s istenek és istennők mind néznétek e dolgot,
ám arany Aphroditéval hálnék mégis az ágyban.”

A pikáns megjegyzés oldja ki a homéroszi kacajt:

“Így szólt, s kélt kacagás a haláltalan égilakók közt.”

Ennek az “emberszabású” házasságtörésnek a leírása mindennél jellemzőbb arra a népre, amelynek nem voltak szent iratai, nem volt bibliája, s amely emberi vonásokkal ruházta fel a halhatatlan isteneket, nagyon is tiszteletlen módon, fényévnyi távolságra attól, ami a római köztársaság lényege volt: a pietas, a vallásos érzület.

De ki nevezte először az istenek harsány nevetését “homéroszinak”? Furcsa módon bizonyos d’Oberkirch bárónő 1780 után írt, de csak 1853-ban kinyomtatott emlékirataiban szerepel a fogalommá lett “rire homérique“, a “homéroszi nevetés”. Igaz, a nagy Voltaire Micromégas című, bizonyos értelemben sci-fi előfutárának tekinthető kisregényében, 1752-ben is felbukkan már ez a motívum, bár még nem két szóba tömörítve; itt is nem lohadó kacajról esik szó, “amelyben Homérosz szerint az istenek törtek ki”.

Ha a derű legharsányabb példáját a röhögéshez hasonló homéroszi kacaj képviselik, akkor a skála ellenpontján találkozunk a keserű, szinte már grimasszá torzult szardonikus mosollyal.

A szicíliai Tauromenon (a mai Taormina) városának szülötte, a tudós Timaiosz szerint Szardínia szigetének kőkori barbárai, akiknek nuraghe nevű kőbálványain kívül alig utal más e különös, indoeurópaiak előtti népre, ha látják, hogy atyáik már nagyon elaggottak, arra a helyre vezetik őket, ahol borzalmas apagyilkosságnak kell történnie. A véneket egy kiásott verem szélére ültetik, majd mindenki ütést mér atyjának fejére valami bunkósbottal, szegény öreget pedig belöki a halálgödörbe.

A vének – így hallotta Timaiosz – derűsen fogadják az elkerülhetetlent, sőt néha még nevetgélnek is. “Ha tehát valaki nevetgél, de ez a nevetés azért nem egészen derűs, a görögök a szardanion (“szárd”) kifejezést használják.” Diodórosz Szikeliotész kivonatában ezt olvassuk Timaiosz véleményéről.

Az alexandriai Kleitarkhosz szerint viszont a föníciai eredetű karthágóiak szörnyű szokása, hogy gyermeket áldozzanak “Kronosz” (helyesen: Melkart) nevű istenük bálványán. A boldogtalan kicsinyek Melkart bronzszobrának öléből tüzes kemencébe pottyannak, s ekkor látszik arcocskájukon valamiféle keserű vigyor. E harmadik szerző, Démón szerint másként van az: a Szardínián megtelepült karthágóiak a legdaliásabb hadifoglyokat – és a hetvenévesnél idősebb öregeket – áldozzák fel Melkartnak. A halálraítéltek azért vigyorognak, hogy bátorságot színleljenek, írja Démón.

S a rémmeséknek még nincs vége. Már ókori források szerint ugyanis a vad és barbár szárdok mégsem voltak annyira vadak és irgalmatlanok, hogy verembe bunkózzák saját szüleiket. Nem; zöldell a szigeten egy mérgező hatású fűfajta, a Vergilius emlegette Sardonia, másként Sardoa herba; ennek a mérges növénynek a leveléből itattak valamennyit a halálraítélttel, s amikor a méreg hatni kezdett, a boldogtalan ember arcán megjelent a szardonikus mosoly, vagy inkább grimasz.

Homérosznál is előfordul a keserű, szardonikus nevetés, amikor egy gonosz ember a kérők seregéből, név szerint Ktészipposz (“a hazája Szamé volt”) csonttal dobja meg a koldusnak álcázott hőst:

“…izmos markával ökörlábat hajitott rá,
melyet előbb a kosárból vett ki; de bajnok Odüsszeusz
könnyedén elrántotta a fejét, s közben szíve mélyén
csak keserűen nevetett: a szilárd falat érte a lábcsont.”

Az eredetiben:

“…meidésze de dűmó
szardanión mala toión”.

(ODSSZEIA: HUSZONHARMADIK ÉNEK, 301-302. SOR)

Mármost itt a keserű nevetés nem szardíniai, hiszen Homérosz nem ismerte és sehol sem említi Szardínia szigetét, bár a a görög szardoniosz (szárd) etimológiai kapcsolatban van mind a szairein (“vicsorog”) igével, mind a Szardínia szigetét jelentő Szardó földrajzi névvel.

Mindennek viszont már semmi köze a humorhoz, főként a szardíniai fű gyilkos hatásának nincs, sokkal inkább az etnográfiához: az öregeket a világ igen sok pontján megölték a természeti népek, az esetek többségében nem olyan kegyetlen, irgalmatlan módon, amint azt Timaiosz vagy Kleitarkhosz – hallomásból – ismerni vélte.

Az viszont igaz lehet, hogy az ősi szárdok, akik a maguk komor hegyeiben-völgyeiben bujkáltak a kulturáltabb hódítók elől, sokáig kőkori barbár néptöredéket alkottak a görög-római aranykor századaiban is.