A Magyar Tudományos Akadémia tagja volt. A 20. század legkiválóbb magyar nyelvészeinek egyike, a tudós- és tanárképzés példamutató egyénisége. Kutatási területei: francia–magyar nyelvi kapcsolatok; a magyar nyelv francia eredetű jövevényszavai; nyelvjáráskutatás; magyar nyelvtörténet: történeti hang- és alaktan; nyelvművelés.

A zombori főgimnáziumból német, török és eszperantó nyelvtudást hozott magával, sőt felsőbb éves korában tanította is az eszperantó nyelvet a főgimnáziumban. A Budapesti Tudományegyetem magyar–latin–görög, majd francia szakán tanult. 1914-ben – mint az Eötvös Collegium tagja – ösztöndíjjal tanulmányútra ment Franciaországba, az út azonban végül is egy franciaországi internálótáborba (a hírhedt „Fekete kolostor”-ba) vezetett, ahol franciául és spanyolul tanult. Később a Nemzetközi Vöröskereszt közbenjárása révén Svájcba került, s csak hazatérése után, 1920-ban szerzett magyar–francia szakos tanári oklevelet.

Később egyetemi magántanárrá habilitálták a szegedi Ferenc József Tudományegyetemen ó francia nyelv és nyelvtörténet tárgykörből. Hosszú éveken át Budapesten tanított középiskolában, illetve a szegedi egyetem Francia Filológiai Intézetében órákat adott mint magántanár. Később a Debreceni Egyetemen a Magyar és Finnugor Nyelvészeti Tanszék tanszékvezető egyetemi tanára. Ebben a beosztásában indította útjára a Magyar Nyelvjárások című periodikus kiadványt, utóbb a budapesti egyetem II. sz. Magyar Nyelvtudományi Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanáraként működött. Ebben a pozíciójában segítette és támogatta az Eötvös Loránd Tudományegyetemen az eszperantó nyelv tanításának bevezetését. Részt vállalt az egyetemi eszperantó nyelvi és nyelvtani jegyzetek lektorálásában.

Bárczi Géza eszperantó nyelvű versei, szépprózai írásai, műfordításai a La Verda Standardo című eszperantó nyelvű lapban jelentek meg, később bekerült a lap szerkesztőbizottságába, majd annak főszerkesztője lett. A következőket olvashatjuk posztumusz megjelent tanulmányában az eszperantó nyelvről: „… pótolhatatlan veszteség lenne, ha e nagy nyelvektől elnyomva bármely kisebb nemzet értékes kultúrájának hordozója meggyöngülve, önállóságát, saját ízeit és értékeit vesztve lassanként maga is veszteséglistára kerülne. E veszélyt csak egy teljesen semleges nyelv háríthatja el, melyet egyetlen nemzet, sem egyéb politikai egység nem vall magáénak, hanem valamennyi elfogadja közvetítő második nyelvnek. Hogy ez csak az eszperantó lehet, azt bízvást remélhetjük.”

Egy érdekes rövid részlet Bárczi Géza: A “pesti nyelv” című nagyívű munkájából:

/… / A tolvajok, hamiskártyások, kéjnők, alacsonyabb rendű cigányzenészek stb. titkos nyelve, a tulajdonképpeni argot vagy honi nevén egykor nyalavi nyelv, ma linkhadova, hebre nyelv, hóhem nyelv, jassz-nyelv körül nagyon nehéz megvonni a határvonalakat. Végeredményben ennek a szűkebb körű, igazi argotnak szavait az különbözteti meg a többi csoportnyelvek szavaitól, hogy céljuk csak igen kis mértékben fogalmak tisztázása, tárgyak, folyamatok vagy cselekedetek világos, egymástól elkülönítő megjelölése (mint pl. a mesterségszavaké vagy a tudományos műszavaké), hanem sokkal inkább a titkosság, a közérthető beszédtől való eltérés, a kifejezésmódok elkülönülése. Ez a tulajdonképpeni argot csak bizonyos mértékben spontán, tudat alatti nyelvfejlődés, szóteremtés eredménye, nagy mértékben konvencionális, megállapodáson alapuló nyelvferdítés vagy legalább is önkényes, tudatos vagy félig tudatos szóalkotás. / … / A magyar argot-szókészletben is egész sereg kifejezés van, amelyet más módon megmagyarázni lehetetlen, csupán kölcsönös előzetes megállapodással. Így pl. a hamiskártyások argotjában a hetes a kártyában: maga jön, a nyolcas: mondjuk, a tízes: lássuk csak, a zöld: tessék, a makk: bátorkodom vagy a tolvajok nyelvén eménk ‘miénk’, eték ‘övék’, alma ‘nem’ és sok más. / … /

Nagy nyelvtudósunk Bárczi Géza kutatásai szerint a szekrény óvallon jövevényszavunk, a flandriai francia nyelvjárásból a scrin (láda, szekrény) sokféle formában került a magyarba: szökrönynek, szekrinnek, szökrénynek, szökrinynek is mondták; láthatóan ízlelgették a 16. század táján, miután végre idecipelte őket valaki a távoli Flandriából.

Falitéka, Hódmezővásárhely,
1795
Móra Ferenc Múzeum, Szeged

Szekrény, Csánig, (Vas megye)
1827
Savaria Múzeum, Szombathely

Székely bútor
Tékalap (Homoródalmás, v. Udvarhely m., 1848)
Néprajzi Múzeum

Szegeden készült menyasszonyi láda
1867
Móra Ferenc Múzeum, Szeged

Nemesnádudvari német madaras szekrény
1900