Ez a négy jó pajtás, akárcsak a megszállottak, éjt nappallá téve, úgy rászoktak a kártyázásra, hogy nem tudtak meglenni egymás társasága nélkül. Hát ennek a négynek semmi sem volt szent. Még a hálaadás estéjén se tudtak nyugodni. Aznap este is úgy belemelegedtek a kártyázásba, hogy visszhangzott a szoba a kontrától meg a rekontrától.

Éjfél felé aztán kopogott valaki. Középkorú úriemberforma jött közibük, azzal a kéréssel, hogy nem játszhatna-e velük, hiszen pénze van elég, s szeretné ő is kipróbálni a szerencséjét. A négy cimbora engedett a kísértésnek, s azon nyomban osztottak az idegennek is. Jó ideje kártyáztak már, amikor az egyikük kártyája az asztal alá esett. A kártyáért az a kövér cimbora hajolt le, akit Jóka legerősebb legényének tartottak, s akinek aznap este a legjobban kedvezett a szerencse. Akkor már csak úgy halmozódott előtte a rengeteg pénz, amit az idegentől elnyert. Hát amint lehajolt, mit lát az asztal alatt? Az idegen férfinak lólábai voltak! Úgy megijedt, hogy egy pillanatra a torkán akadt a szó. Aztán mégiscsak kinyögte, hogy:

– Szellem van közöttünk, atyafiak!

Erre a lópatájú ördögfajzat egy szemvillanás alatt eltűnt, a pénz hamuvá lett, de annak előtte az ördög úgy vágta földhöz az erős legényt, hogy az még nyekkenni sem tudott. Három évig az ágyában sanyargott, majd a jóisten megszánta, és magához szólította.

Azóta a faluban ünnepnapokon, templomba járás idején senki sem mer kártyához nyúlni. Nem is véletlen errefelé a mondás, hogy aki kártyázik, az ördöggel játszik, vagy hogy a kártya maga az ördög.

*

Kapcsolódó oldalak:

Megjelent Fellinger Károly: Ilka vára című mesekönyve

Fellinger Károly alkotásai a Lenolaj.hu oldalán