Az a természetesnek látszó tény, hogy január elsejével új év kezdődik, egyáltalán nem természetes, hanem régi, ám csak európai beidegződés; a kétfelé tekintő ősi római istenről, Ianusról elnevezett január hónap első napja voltaképp egy súlyos zűrzavar emlékét őrzi, amely kétezer évvel ezelőtt alaposan felbolygatta Itáliát.

Egyidős-e a naptár és az időszámítás azzal a történelmi ugrással, amikor az emberek „feltalálták az államot”? Vagy talán az első földművelők nem tudtak meglenni csillagászati megfigyelések nélkül? Számtalan jel arra mutat, hogy a bársonyos éjszakai égen suhanó Hold, a reggelenként diadallal felemelkedő, este pedig vörös színekben lenyugvó Nap mozgása már a primitívnek mondott társadalmi csoportokat is foglalkoztatta. 35 000 éves csontdarabokra – úgy tetszik – a dél-európai ősemberek már felkarcolták a holdfázisokat, pedig nem is vetettek, nem is arattak még.

A holdév zavarai

Az őstársadalmak időszámítását a földrajzi viszonyok befolyásolták. A kereszténység előtti skandinávok például tíz, egyenként 30 napos hónappal számoltak (de hogy mit tettek a fennmaradó 65 nappal, nem egészen világos). A mérsékelt égövi, barbár európaiakkal szemben a szubtropikus kultúrák emberei számára egybemosódtak az évszakok. Az egyiptomiakat ezért a Nílus évenkénti áradása foglalkoztatta, a többi keleti nép pedig a Hold mozgásához igyekezett igazítani a kalendáriumot.

Az asszír időszámítási rendszerről például ékírásos táblácskák vallanak: számukra a hónap akkor kezdődött, amikor az égen megjelent halvány holdsarló, minthogy pedig ezt – érthetően – az esti órákban lehetett megfigyelni, az asszírok számára a hétköznapok – estefelé kezdődtek. Szabad szemmel is megfigyelhették a keletiek, hogy az úgynevezett lunáció (a holdhónap) 29 és fél napos szabályos periódus, így azután a közel-keleti birodalmakban 354 napos holdévvel számoltak (elhanyagolva most, hogy a holdhónap valóságos hossza 29 nap, 12 óra, 44 perc és 2,8 másodperc, vagy ha úgy tetszik, 29530585 milliomod nap). Igazán nem volt nehéz viszont felismerniük, hogy az az – általuk tropikus évnek – nevezett időszak, amikor az izzó Nap a tavaszponttól a tavaszpontig megteszi látszólagos útját, holdhónapokkal számolva 11 nappal rövidebb. Minthogy azonban a két égitest mozgását sokáig meg sem próbálták egybehangolni, tudomásul kellett venniük, hogy a holdév tizenegy nappal rövidebb a tropikus évnél, ami azt jelentette számukra, hogy minden három esztendőben 33 napot késik a holdnaptáruk, vagyis még többet is, amennyi egy lunáció.

Annyit nagyjából tudunk, miként igyekeztek segíteni ezen a zavaró mozzanaton: időről időre kalendáriumukba iktattak egy pótlólagos holdhónapot. Arról viszont már nem vallanak a kis agyagtáblák, volt-e erre valami speciális táblázatuk; papjaik – szabad szemmel történt megfigyelés alapján – időnként elrendelték egy holdhónap beiktatását. Minden évszázadban négy pótlólagos holdhónapot kellett valahogy a naptárhoz csatolniuk.

Ugyanilyen problémákkal birkóztak más kultúrák is: az egyiptomiak (és ugyanígy a közép-amerikai indián magaskultúrák papjai) tizenkét, egyenként 30 napos hónappal számoltak, maradt így öt „felesleges” napjuk, amelyet a Nílus-parton vidám ünnepséggel töltöttek (mert a babona szerint ekkor minden munka félresikerült volna), az aztékok viszont a szerencsétlen öt napon ki sem mozdultak házukból.

A rómaiak sem jártak jobban, sőt az ő problémáik – rendszerető nép lévén – végül kétségbeejtő zűrzavarba torkolltak. A hagyomány szerint Numa Pompilius királyuk vezette be a 355 napos, 12 hónapra osztott holdévet. De hány napból állt egy régi római hónap? A páros számoktól való babonás irtózásuk miatt 29-ből vagy 31-ből, február kivételével, amely 28 napot számlált. De mit tehettek, ha négy 31 napos és hét 29 napos hónapjuk volt, tetejében még a február? Ez csak 355 napot tett ki, így azután mesterségesen alakították meg a két esztendőnként szökőhónapként beiktatott mercedonius hónapot, amely felváltva számlált 22 vagy 23 napot.

A római holdév még így is mindinkább lemaradt, tragikomikus következményekkel. A konzul például mindig a római naptár első hónapjában, a Mars hadistenről elnevezett március 15-én, március idusán lépett hivatalba, de például már i. e. 190-ben, a diadalmas magnesiai csata évében március idusa valójában a 189. év november 16. napjára esett.

Julius Caesar korára az elmaradás már 67 napot tett ki – és ezt már nem lehetett tovább elviselni. Julius Caesar parancsára Szoszigenész alexandriai csillagász és a bölcs Marcus Flavius Scriba vezette be egy régebben élt másik alexandriai zseni Eratoszthenész számításai alapján a 365 és egynegyed napos évet, a 30 és 30 napos hónapokat, illetve a négyévenkénti szökőnapot, Eratoszthenész „nagy ötletét”, amelyet februárhoz illesztettek. Ez volt az annus confusus, a „zavaros év”, amikor – i. e. 47-ben – a 445 napos évvel pótolták az elmaradást, a mercedonius „póthónap” eltűnt a süllyesztőben, a tavaszi napéjegyenlőség pedig március 24-ére esett. Az év kezdete az addigi március elsejéről (Calendis Martiis) szépen visszacsúszott a „mi” január elsejénkre, a régebbi év ötödik hónapját, a quinctilist pedig Caesar tiszteletére elnevezték júliusnak. (Később Augustus, az „isteni uralkodó” kultusza nyomán lett a korábbi római év hatodik hónapjából, a sextilisből augusztus.) Ezek után érthető az a hónapneveink logikáját zavaró mozzanat, hogy miért nevezzük az év tizedik hónapját, az októbert a latin octo (= nyolc) nyomán nyolcadiknak, a 11. hónapot, novembert „kilencedik”-nek, végül a decembert tizediknek, amikor pedig az elnevezés mögött könnyű felismerni a latin decem, vagyis „tíz számnevet.

Légből kapott kezdőpontok

Egy Dionysius Exiguus nevű római szerzetes javaslatára i. sz. 523 óta eltűnt a „pogány” Róma alapításához igazodó időszámítás (Varro római történetíró szerint az „alapítás” dátuma, az i. e. 753 április 21. amúgy is csak becslés eredménye volt), másfelől Dionysius barát legalább öt esztendővel elszámolta Jézus Krisztus születési esztendejét, amit most már igen zavaró lenne kiigazítani.

De még olyan művelt ember, mint Cicero sem a „Város” (Róma) alapítási esztendejét jelölte meg születési évének. Hát még a többi kultúra képzelet szülte dátuma, amely a világ teremtésének ugyancsak pontatlan dátumához igazodik. Semmi bizonyíték rá, hogy az első olimpiai játékokat i. e. 776-ban rendezték volna meg, vagy – amint a zsidó bölcsek gondolták – az Úr i. e. 3761. október 7-én teremtette volna a világot. A pravoszláv hagyomány még távolabbi időponttal számol: i. e. 5509 szeptember elsejével. James Ussher dublini anglikán püspök precíz ember lehetett, mert a világ teremtésének időpontját „Krisztus előtt 4004, október 22-ére tette, délután 6 órára”!

Az is eléggé ismert, hogy az iszlám országokban a hidzsra, a „menekülés” az időszámítás kezdete, keresztény időszámítás szerint 662. július 16-án menekült Mohamed próféta Mekkából Jathrib városába, a mai Medinába. (A mohamedán évkezdet, ismét csak a holdhónapok hibájából, végigvándorol valamennyi naptári hónapon.)

Másfél ezer évig a keresztény világ egészen jól megvolt a Julius Caesar emlékét őrző Julián-naptár 365 és egynegyed napos évével, sőt még két „pogány” Julius Caesar és Augustus is szépen megfértek a naptárban. Csakhogy az úgynevezett tropikus év nem 365 és egynegyed nap ám, hanem rövidebb: 365 nap, 5 óra, 48 perc és 46 másodperc lévén – a caesari reform tehát 11 perccel és 14 másodperccel hosszabb évet produkált. Ez semmiségnek tűnik fel, de az idők során Európában kezdtek rádöbbenni, hogy már i. sz. 129-ben elmaradtak egy nappal, i. sz. 325-ben, a niceai zsinat idején a tavaszi napéjegyenlőség március 24-ről „visszacsúszott” 21-ére; a Julián-időszámítás pedig mind többet késett.

Az 1260-as években a tudós Roger Bacon hívta fel először IV. Kelemen pápa figyelmét erre az anomáliára, de Róma hallgatott. IV. Sixtus viszont (1471-1484) már úgy határozott, hogy Rómába hívatja a tudós német csillagászt, Johannes Müllert (latinosan: Regiomontanust), igazítsa vissza a „tengelyéből kizökkent” időt. Regiomontanus meg is érkezett Rómába 1475-ben, de egy esztendő múlva sírba döntötte a pestis. A sixtusi naptárreform megvalósítatlan terv maradt. Majdnem egy évszázadnak kellett eltelnie, hogy a tridenti zsinat felhatalmazza az akkori egyházfőt, reformálja meg az időszámítást.

Így is XIII. Gergelyre maradt a reform végrehajtása. Amint Julius Caesar is elrendelte, nem pedig megvalósította a változást, Gergely is szakembereket jelölt ki a nehéz feladatra, Claviust, a híres matematikust és Lilius kalábriai csillagászt állítva egy – modern kifejezéssel élve – team élére. 1582. február 24-én kelt bullájával a pápa elrendelte, hogy azon év október 4-ét, csütörtököt október 15., péntek kövesse. Lilius (olaszosan: Giglio) azt is kiszámolta: minden negyedik év továbbra is szökőév legyen, hacsak nem olyan kerek század záróéve, amely 400-zal nem osztható. (Így 1600 után a 2000. esztendőben volt ismét századzáró szökőév!)

Itália, a spanyolok, a portugálok, a franciák és a németalföldi katolikusok nyomban elfogadták a Gergely-reformot, a pozsonyi diéta azonban „semmi mástól, mint egyedül a királyi felség hatalmánál fogva” csatlakozott 1587-ben.

A protestáns országokban nehezen adták be a derekukat a „pápista” naptárnak. Anglia 1752-ben vetette el végül a Julian-naptárt, de a szigetország lakói még akkor is azt mormolták: a kormány elrabolt két hetet az életükből.

A görögkeleti országok még makacsabbul kitartottak; Szovjet-Oroszországban a Népbiztosok Tanácsa 1918. február 1-én fogadta el a nyugat-európai naptárt (azaz a Gergely-naptár szerint február 14-én).

A legközelebbi naptárreform?

Hála Clavius és Lilius zseniének 3300 év múlva fog elkésni egyetlen nappal a Gergely-naptár. A tudósok mégsem egészen elégedettek vele: egy hónap lehet 28, 29, 30 vagy 31 napos. A hétnapos hét miatt az év sohasem kezdődhet ugyanazzal a nappal, így a negyedévek hossza sem pontosan ugyanaz. Naptári „kövület” maradt a Húsvét és a Pünkösd komplikált „mozgása”, a holdhónap emlékeként.

Elégedetlenségre még sincs okunk, mert 4882-ig csak egy nappal késik a mai naptár.