Párizsi apacsok
(1902)

Ezt pontosan tudjuk. A párizsi apache (mondd: ápás) alvilági figura. (“Ha megversz is, imádlak én, te drága rossz apacslegény” – dalolták az orfeumban minálunk is.) A kérdés hát inkább az, mi az összefüggés a nemes Winnetou népe és a füstös párizsi lebujok nyaksálas, micisapkás fickói között?

Legalábbis Karl May regényében rokonszenvesek és nemesek, amíg a komancsokat egy szálig le kellene puffantani. Nos hát, az amerikai Délnyugat zuni földművesei nevezték nomád szomszédaikat, a navahók egyik törzsét ápacsunak, ami persze “ellenség” jelentésű szó. A legtöbb törzsi társadalom a maga népét “embernek” mondja, a szomszédot viszont “kígyónak”, “ellenségnek”, torokmetszőnek”.

Már Új-Mexikó legkorábbi spanyol kutatói és telepesei így nevezik őket: Apaches de Nabaju (apácsész de návahu). A Bureau of American Ethnology kiadásában megjelent Te Indian Tribes of North America című kézikönyv (1952), amely teljes 726 oldalon sorol fel mindent, amit Észak-Amerika indián törzseiről a kutatónak tudnia illik, az apacs mellett megad még 28 (gúny) nevet rézbőrű hőseinkről. Közöttük is nagyon bájos az arapahók által adott elnevezés Than-a-i-nin, amelynek magyar jelentése: “csonthangszeren játszó emberek” – a navaho tánchoz ugyanis két bölényborda összedörzsölése szolgáltatja a talpalávalót.

Geronimo (csirikava nyelven Goyaałé, vagyis ‘one who yawns’ (Ásító);), (1829. június 16. – 1909. február 17.) az Amerikai Egyesült Államokban élő csirikava apacsok vezetője törzsével 1886. március 27-én

A mexikói spanyol konkvisztdorok, vagyis hódítók közül Coronado még úgy hallja, hogy Querechos a navahók neve (1540), de Onate már apacsnak nevezi őket 1598-ba. (Párizsban már akkor is van alvilág, sőt korábban, Francois Villon idején is, de modern apacsok még sehol.)

Az apacsokkal együtt a békés és valóban nemes navahók az észak-amerikai atapaszk nyelvcsalád egyik ágát alkotják csupán. A navaho nemzet egyébként sokféleképp nevezi magát Tewa Navahu termékeny településterületük nyomán; a navaho név fölbukkanásának első időpontja 1629; egy Zarate-Salmeron nevű hittérítő említi őket elsőként. Ez a legnépesebb észak-amerikai indián nemzet valóban békés, de nyelvrokonaik kellemetlen alakok. Amíg a vadászmezőikre nem tört be a fehér ember, szomszédaikra csaptak le, és amikor ló került alájuk, csak vadabbak lettek. Leghíresebb főnökük Geronimo vezetésével heroikus és ügyes harcot vívtak a fehér túlerővel, semmiként sem akarván zárt rezervációkban letelepedni, ami azért nem csoda, mert a hitszegő sápadt arcúak a legkopárabb földeket jelölték ki szegény nomádoknak, akik ekét-boronát nem ismertek soha.

Az európai sajtó a 19. század utolsó évtizedeiben sokszor foglalkozott velük, mint nehezen “pacifikálható” lovasokkal. A névátvitel tehát logikus: a rabló, lesipuskás apacsok olyasféle csőcselék lehetett a 19. század végén Párizsnak szemében, mint a külvárosok kitartott férfijai és bűnözői, akik hasonlóképp szilajok a kockaköves utcákon, hát még a macskaköves sikátorokban és harmonikaszótól hangos pincebutikokban!