Kapcsolódó oldal:

Az Art’húr Irodalmi Kávéház Facebook oldala

– Apám! Felneveltetek, boldogságban, szeretetben. De most már búcsúzom tőletek, mert feleséget kell keresnem magamnak. Egy kérdésemre válaszolj, kérlek! Hogyan találtál rá édesanyámra annak idején?

– Ej, fiam, várj még egy keveset! Édesanyád szíve megszakad, ha most elhagysz bennünket hirtelen. Kérlek, várj még egy évet, és ígérem, a tizenhetedik születésnapodon elmesélem neked, hogy találkoztunk édesanyáddal annak idején.

A fiú, bár nem örült a válasznak, mégiscsak türelmes maradt. Egy éven át győzködte, vigasztalta édesanyját. Napról napra bizonygatta, hogy mennyire szereti, de el kell mennie, hogy neki is olyan boldog családja legyen egyszer, mint nekik.

– Elhozom neked unokádat, édesanyám, és szomorúságod könnyei örömkönnyekbe fordulnak át.

Édesanyja hónapokon át zokogott, édesapja viszont szüntelen dolgozott a kovácsműhelyben. Miután megcsinált minden munkát, nem tért még haza. Hosszan, éjszakába nyúlóan fújtatta a kemencét, és ütötte az izzó vasat. Senki sem tudta, hogy mit csinál ilyenkor. Reggelre elrejtette munkáját, hogy más ne találhassa meg azt, senki ne fedezhesse fel, min dolgozik.

Lassan, keservesen eltelt az év, és a kovács fiának elérkezett a tizenhetedik születésnapja. Szülei reggel együtt ébresztették. Anyja, bár szomorú volt, visszatartotta könnyeit, apja pedig fáradt volt, a sok munkától, de látszott szemében az öröm, hogy átadhatja fiának ajándékát.

– Türelemmel kivártad az évet, fiam, megvigasztaltad édesanyádat is, én pedig elkészültem ajándékoddal, amit útnak indulásod előtt még mindenképp át akartam adni neked. Töltsd el ezt a mai napot készülődéssel, várd még meg a vacsorát, fogyaszd el szüleid körében, és elmesélem neked, hogyan találtam rá annak idején édesanyádra.

Eljött az este, a fiú izgalma nőttön-nőtt. Belesajdult a szíve a tudatba, hogy el kell hagynia a szülői házat, de hajtotta a vágy, hogy ő is megtalálja a boldogságot. A család ünneplés közepette fogyasztotta el a vacsorát, majd amikor már sötét volt odakinn, és a Hold bekukucskált az ablakon, a kovács, a felesége és fiuk letelepedtek a kandalló mellé.

Az apa hosszú dobozt hozott be műhelyéből, lerakta maga mellé, és mesélni kezdett.

– Fiam! Te megkérdeztél engem, hogyan találtam rá édesanyádra annak idején, és megvártad, hogy elmesélhessem neked a történetet. Amikor tizenhét éves voltam, én is útra keltem. Elmentem Holdasszonyhoz, aki megmondta, kit keressek. De az út hosszú és veszélyes. Egy éven át kovácsoltam azt a kardot, amit most átadok neked – a hosszú doboz után nyúlt, és fiának adta – anyád pedig egy éven át készítette a tarisznyádat, amibe minden útravaló belefér. Itt van még három ezüst. Ezekre neked szükséged nem lesz, de lehet, hogy valakinek jól jön majd. Eredj, aludj, és holnap hajnalban indulj útnak, keresd meg azt a helyet, ahol Holdasszony meghallja szavad.

A fiú nagyon boldog volt, átölelte szüleit, megköszönte az ajándékokat, majd nyugovóra tért.

Másnap hajnalban pedig útnak indult, hogy megkeresse Holdasszonyt.

Ment napokon át, és éjszakákon át kérlelte Holdasszonyt, hogy válaszoljon neki, hiába. Vékony sarlóból kerekké dagadt Holdasszony az égen, és a fiú azt hitte, már egészen közel van hozzá, és meghallja hangját, de hiába kiáltott, hiába könyörgött, nem kapott választ.

A következő napon útját állta egy ifjú.

– Én vagyok Napsugárfi! – mondta – Hova tartasz, legény, hogy az utad a földemen vezet át?

– Holdasszonyhoz megyek – válaszolta a fiú – ő fogja megmondani nekem, hol keressem azt az lányt, aki mellett majd boldog lehetek.

– Van nekem egy húgom – mondta Napsugárfi – szép is, okos is, eladósorban is van. Vedd őt feleségül, vele majd boldog leszel. Nézz csak oda! – mutatott Napsugárfi egy hatalmas üvegpalota felé. A kertben gyönyörűséges lány üldögélt egy fa alatt, és egy kiskutyával játszott kedvesen.

A kovács fiának nagyon tetszett a lány, de emlékezett apja szavaira. Ő Holdasszony segítségével talált rá édesanyjára, neki is ezen az úton kell megtalálnia a boldogságot.

– Nem tehetem, amíg nem beszéltem Holdasszonnyal, és ő azt nem mondja, hogy a húgodat kell keresnem.

– Akkor viszont nem engedhetlek tovább, fiú! Ha nem kell a húgom, meg kell küzdened velem! Én a Napsugárfi vagyok, és nem engedlek Holdasszonyhoz.

A kovács fia félt, de elszánt volt, nem hagyta, hogy útját állják. Előhúzta hát hüvelyéből az apja által egy éven át kovácsolt kardot, és megküzdöttek. Le is győzte Napsugárfit, akinek nem volt mit tennie, át kellett engednie földjén a kovács fiát.

A fiú, ment, mendegélt tovább és kétségbeesett, ahogy éjszakáról éjszakára a Holdasszony alakja karcsúsodni kezdett. Mintha egyre távolabb, és távolabb lenne tőle napról napra.

Amikor már annyira el volt keseredve, hogy azon gondolkozott, visszafordul, találkozott egy öregemberrel. Megállította, tisztelettel köszönt neki, és megkérdezte, hogy nem tudja-e véletlenül, merre kell mennie Holdasszonyhoz.

– Ej, fiam. Nagyon éhes vagyok. Nem ettem három napja egy falatot sem, kínálj meg némi csemegével, és megpróbálok emlékezni rá, merre vezet az út Holdasszonyhoz.

A fiú sem evett már napok óta, hiába húzta vállát a tarisznya, nem volt étvágya. Leültek hát az öreggel az erdő szélén, és együtt faltak az édesanyja által készített ételekből. Még az étel sem esik jól egyedül. Amikor jól laktak, az öreg gondolkodóba esett. A fiú csak várt, várt, és nagyon remélte, eszébe jut, merre vezet az út Holdasszonyhoz. Három éjen és három napon át gondolkodott, aztán egyszer csak felderült az arca.

– No, fiam. Eszembe jutott, merre találod a Holdasszonyhoz vezető utat, nincs is már messze. De sietned kell, mert hamarosan elfogy sarlója, és amikor teljes a sötét az éjszakában, biztosan nem hallja meg a hangod. Az erdő végén egy útkereszteződéshez fogsz érni. Ott fordulj jobbra, és egy napon belül megtalálod a helyet, ahol a Holdasszony meghallja a hangod.

Nagyon boldog volt a fiú. Megköszönte az öregnek a segítséget, adott még neki három hatalmas pogácsát a tarisznyából. Az apó is megköszönte az ételt, és így váltak el, ment mindenki a maga dolgára.

A fiú az erdő végén rátalált a keresztútra, jobbra fordult. Ment egész nap, mígnem lassan eljött az este, és Holdasszony karcsú alakja fel nem kúszott lassan az égre. Amikor már teljes volt a sötétség, és csak Holdasszony karcsú alakja adott egy kis világosságot, a fiú megállt és elkiáltotta magát:

– Holdasszony, hallod a hangom?

– Ne kiabálj, kovács fia, hallak jól – válaszolta a Holdasszony mosolyogva – mi járatban ilyen messze az otthonodtól?

– Olyan asszonyt akarok találni, amilyet édesapám talált annak idején. Azt mondta, neki te mondtad meg, hol találja édesanyámat.

– Mit tudsz adni a válaszomért cserébe?

– Nem maradt másom, csak ez a három ezüst – nyúlt a zsebébe a fiú, és vette elő onnan az érméket.

– Tedd le az érméket a Földre, és várj, amíg átgondolom a választ, vékony vagyok és fáradt, időre van szükségem – mondta a Holdasszony végül, aztán nem szólt többet. Reggelre eltűnt az égről, eltűnt a három ezüstérme is, és a következő napon nem kelt fel éjszaka.

A fiú hat nap és hat éjszaka várt, de a Holdasszony nem jött elő. Aztán a hetedik éjszakán felsejlett igen vékony, halvány alakja. Nagyon megörült Holdasszonynak, amikor meglátta.

– Jó estét, Holdasszony! Megtaláltad a választ a kérdésemre? – kérdezte izgatottan.

– Ne olyan türelmetlenül, kovács fia! Nézz le a földre, oda, ahol a három ezüstérmét hagytad.

A földön gyönyörűen csillogó ezüstlánc hevert, holdsarló medalionnal.

– Fogd ezt a nyakéket, és vidd haza. Hosszú utat tettél meg, pedig a válasz az orrod előtt volt mindig is. Nem csak édesanyád siratott ám meg, amikor hosszú vándorútra indultál. Emlékszel még a szomszéd lányára? Gyerekkorotok óta szeret téged, azóta, amikor még együtt játszottatok a kertben. Vele boldog leszel, mert mindig szeretni fog. Még most is szeret, amikor belesajdul a szíve, mert világgá mentél, és minden nap utánad sírdogál. Vidd el neki a nyakéket, szárítsd fel a könnyeit.

Nagyon boldog volt a kovács fia. Ment sebesen keresztül az egész nagy világon, amit bejárt azért, hogy a Holdasszonnyal beszélhessen. Az utolsó három napon már meg sem állt, szaladt egyenesen hazáig.

Forrón átölelte a szomszéd lányát, odaadta neki a nyakéket. A lánynak hamar felszáradtak a könnyei és világra szóló lakodalmat tartottak egy éjszaka, amikor a Holdasszony felettük mosolygott az égen.

Itt a vége, fuss el véle!

Boldog volt és szerelmes. A gyerekeivel viszont már évek óta nem beszélt. Nem is hiányzott neki. Elhitette magával, hogy ő nem, csakis a gyerekek gonoszsága tehetnek erről. Így könnyebben tudta elhessegetni fájdalmát.

A nő sokkal fiatalabbnak képzelte magát, mint amilyen valójában volt. Hát még, amilyennek látszott. Úgy öltözött, mint egy negyven éves, mélyen dekoltált blúzba, mellét kidobva közszemlére, szűk nadrágba bújtatva fenekét. Haját platinaszőkére festette, illetlenül hosszúra hagyta. Bőrét sötétbarnára napoztatta, amitől pont olyanná vált, mint egy mazsolává aszalódott, szerencsétlen szőlőszem. Hatvannak mondta magát, hetven volt, de látszott vagy nyolcvannak. Kétszeresen is özvegy volt, gyerekei nem voltak.

Közel laktak egymáshoz, mindketten a Belvárosban, a nagykörúti forgatagra néző hatalmas, régi lakásban. Idősek voltak, amikor találkoztak, egyikük sem akarta feladni megszokott életterét, talán csak ezért nem költöztek össze.

A férfi még mindig olvasott újságot. Talán maga sem tudta volna megmondani, miért, hiszen mindet hazugnak tartotta. Mindig azt mondogatta morogva, hogy annakidején legalább a sorok között ki lehetett olvasni az igazságot. Úgy gondolta, ma viszont nincs már más, csak a kaotikus, céltalan hazugság kavalkád. A szokás mégis nagyúr volt, és a reggeli kávé mellé még az efféle értelmetlenség is csak lecsúszott valahogy.

Egy reggel szokásától eltérően nem a napi egy kilométeres úszás után, hanem még az előtt vette meg a hírlapot az uszoda melletti újságosbódéban. Ahogy elvette a pultról, valami kicsúszott belőle és a földre esett. Nem szokott szemetelni. Lehajolt, hogy majd a kukába dobja a színes szórólapot. Viszont ahogy megfogta, érezte, hogy van benne valami, és ez kíváncsivá tette. Folytatásos krimi DVD, újdonság, a hírlap ajándéka az Ön számára, mert mi megbecsüljük hűséges olvasóinkat – ezek a szavak voltak olvashatók rajta.

Úszott egy nagyot, aztán rohant egész nap a dolgai után. Este, amikor hazaért, mert aznap épp nem volt randevúja, unottan ült le a fotelba, és kézbe vette a tévé távirányítóját. Addig fel sem tűnt neki, hogy a távirányító alatt ott lapult egy papír DVD tok. Benne a reggeli hírlapban talált film. Meglepődött, mert teljesen megfeledkezett róla, és arra sem emlékezett, hogy kivette volna az újságból. Végigfuttatta a harminchat magyar csatornát, de mivel nem talált semmit, ami lekötötte volna a figyelmét, berakta a filmet a lejátszóba.

Tipikus krimi, gondolta az első tíz perc után. Ahol majd úgysem lehet kikövetkeztetni semmit, mert a detektív okosabb a nézőnél, a film készítői pedig úgyis csak az utolsó képkockákon leplezik le a gyilkost. Tulajdonképpen nem is szerette a krimiket, valahogy mégis a film előtt ragadt.

A történet egy idős párról szólt. A férfi talán nyolcvan is elmúlt már, de kicsattant az egészségtől. A nő sokkal fiatalabbnak képzelte magát, mint amilyen valójában volt. Valahogy mégis összhang volt kettejük között. Boldogan sétáltak a körúton. Nem történt semmi más, csak a pár életébe kaphatott betekintést a néző az első részben, a férfi mégsem volt képes kikapcsolni a lejátszót a „folytatása következik” felirat előtt.

Másnap csak későn jutott le az újságoshoz, és mivel uszodába se ment, nem is ott vásárolt, ahol előző nap. Maga sem értette, miért izgatja úgy a DVD következő része. De csalódnia kellett, mert ezúttal nem volt film melléklet. Megkérdezte az újságárust, hogy hol van a DVD, de választ nem kapott, csak értetlen visszakérdezést. Ideje volt, átrohant az uszodánál lévő újságos bódéhoz, de az csak a reggeli órákban volt nyitva, mire odaért, már bezárt.

Másnap korán reggal az uszodai újságosnál vette meg a lapot, örömmel töltötte el, hogy a következő részt megtalálta benne. Ezután heteken át, minden áldott nap az uszoda előtti újságosbódénál vásárolt. Minden nap egyre korábban érkezett, az is előfordult, hogy már nyitás előtt ott toporgott a hírlapárus mellett, és minden este a DVD újabb részét nézte.

A filmben szereplő párocska látszólag boldog volt, valami mégsem stimmelt. Részről részre egyre több derült ki a nőről. Kétszeresen is özvegy volt már, és előző férjei különös körülmények között haltak meg.

Lehet, hogy a nő a gyilkos? – morfondírozott magában egész nap. – Afféle fekete özvegy lehet, és már ki is szemelte következő áldozatát?

Nagyon várta az utolsó részt, de azt sosem vásárolta meg, mert különös körülmények között, hirtelen elhunyt. Idős férfi volt, nyolcvan is elmúlt már. A szeretője siratta, aki kétszeresen volt özvegy. Szép, nagy körúti lakást örökölt a férfitól, és egy kisebb vagyont, derült ki a végrendeletből.

Julio Cortázar: Az összefüggő parkok című novellája alapján készült adaptáció

Főiskolai vizsgafeladat, A valóság visszahódítása. Kemény krimik a tengerentúlon és Európában című tantárgy. Előadó: Bánki Éva
Zsigmond Király Főiskola, kommunikáció és médiatudomány szak

A Libri irodalmi díj egy szakmai presztízsdíj, melyet minden évben olyan könyv kaphat meg, ami nemcsak hozzánk, de kultúránkhoz is hozzá tesz valamit. A 2015-ös év könyves terméséből több körös szakmai szavazás során kerül ki a verseny győztese.

A szakmai bizottság által kiválasztott 10 könyvből álló listát az olvasók is megismerhetik és szavazhatnak az általuk legjobbnak tartottra. A legtöbb szavazatot kapó mű fogja elnyerni a Libri irodalmi közönségdíjat.

A szakmai zsűri tagjai 2016-ban: Fullajtár Andrea, színművész, Szilágyi Zsófia, irodalomtörténész, Bálint András, színművész és Károlyi Csaba, irodalomkritikus. A zsűri moderátora Vitray Tamás, újságíró.
A zsűri tagjai közül, Fullajtár Andrea Jászai Mari-díjas színészt, a Katona József Színház tagját kérdeztük a díjról és a zsűri munkájáról:

– Hogyan került kapcsolatba a Libri Irodalmi Díjjal? Hogy lett a zsűri tagja? Örült a felkérésnek?

A Libri keresett meg az ajánlattal. Nagyon örültem a felkérésnek.

– Miben különbözik a Libri által alapított díj más irodalmi díjaktól? Ön hogy látja ezt?

A Libri díj egy új és nagyon jó kezdeményezés a kortárs irodalom elismerésére. Azt hiszem, minden ilyen díjjal nyer a kultúra és ezzel mi, olvasók is.

– Ezidáig hogyan zajlott a zsűri munkája?

Egyszer találkoztunk személyesen, ahol a módszert beszéltük meg a majdani szavazásról. Azóta kizárólag praktikus kérdésekben e-maileztünk. Szerintem ez nagyon fontos ahhoz, hogy mindannyian kizárólag a saját benyomásainkkal érkezzünk majd a döntésre.

– Úgy tudom, eredetileg magyar-francia szakos tanárnak készült. Gondolom, így különösképpen közel áll Önhöz az irodalom. Mesélne erről kicsit?

Általános iskolától kezdve csodálatos magyar tanáraim voltak, akik a legfontosabbat adták át: az irodalom szeretetét. Ez a mai napig elkísér!

– Mikor szokott olvasni? Mit jelent Önnek az olvasás ebben a mai rohanó és digitalizált világban? Kikapcsolódás, művelődés, tájékozódás a világról? Milyen jellegű könyvek a kedvencei?

Számomra az a nyugodt befejezése egy napnak, ha az ágyamban olvashatok elalvás előtt. Kikapcsol, feltölt, elvisz egy másik világba.
Tulajdonképpen mindenevő vagyok, vannak periódusok, amikor életrajzokat olvasok, máskor nagyregényeket, nyaralni könnyedebb hangvételű könyveket szoktam vinni.

– Mit olvas most?

Jelenleg az utolsót olvasom a listás tízből.

Andrásfai Eszter interjúja

A Libri irodalmi díj és a Libri közönségdíj 10 döntős könyve:

Esterházy Péter – Szüts Miklós: A bűnös
Térey János: A Legkisebb Jégkorszak
Ungváry Krisztián: Magyar megszálló csapatok
Réz Pál: Tények és Tanúk – Bokáig pezsgőben
Bartis Attila: A vége
Dragomán György: Oroszlánkórus
Szvoren Edina: Az ország legjobb hóhéra
Nádasdy Ádám: A vastagbőrű mimóza
Forgách András: Élő kötet nem marad
Rakovszky Zsuzsa: Fortepan

A könyvekről és a díjról bővebb információ, továbbá szavazási lehetőség az olvasó által legjobbnak ítélt könyvre: a Libri honlapján.

A várakozás óriási volt, az izgalom a tetőfokára hágott, a remény ugyanolyan elemi hajtóerővel lángolt mindenkiben. Tizenhétezer ember közül választották ki azt a tízet, akik most, túl az öt napos végső válogatáson, a bizottság előtt álltak. Az elnök tartotta kezében a lezárt borítékot, amelyben annak a neve szerepelt, akit kiválasztottak a tíz közül. A tizenhétezer közül.

„Micsoda fantasztikus dolog lenne. És még a történelemkönyvekbe is bekerülhetnék, ha kiválasztanának.” – gondolta egy történelem tanár.
„A valószínűsége egytized, hogy az én nevem szerepel a borítékban” – latolgatott egy matek tanár – „tizenhétezerből sokkal kisebb esélyem volt a tíz közé jutásra.”
„Benne voltam az ezerben, és benne voltam a százban is. Most pedig itt állok a tíz között! Ha nem én leszek az, akkor pedig ugyanúgy egy leszek a tizenhétezerből, és mit sem fog számítani, hogy a tíz között voltam. Fura az élet.” – gondolkozott egy filozófia tanár.

Ilyen és hasonló gondolatok jártak mindnyájuk fejében az alatt a végtelennek tűnő néhány perc alatt, amíg a boríték felbontásra került, és a bizottság elnöke felolvasta annak a szerencsés embernek a nevét, akit végül kiválasztottak a „Tanár az űrben” programra. Volt aki magabiztosabb volt, bízott abban, hogy őt választják, és volt aki inkább próbálta magát felkészíteni arra, hogy nem sikerül, de a remény akkor még mindegyikükben ugyanúgy élt. A gyomrokban gombóc volt, az arcok kipirultak az izgalomtól. Az elnök lassan, méltóságteljes mozdulatokkal bontotta fel a borítékot, és húzta elő az egyetlen nevet tartalmazó papírt.

A bizottság egyhangú döntése alapján – kezdett beszélni lassan, hangsúlyosan – akit a programra kiválasztottunk: Christa McAuliffe. – A gombócok egyszerre robbantak a gyomrokban. Egy szempár kikerekedett, száj mosolyra húzódott, az arc pedig eltelt boldogsággal. A másik kilenc is örült, hiszen az öt nap alatt összebarátkoztak az asszonnyal, elismerő tapssal köszöntötték a kiválasztottat, de hazugság lenne azt állítani, hogy csak ez a nagy boldogság volt jelen a teremben. Nem. A másik kilenc a borítékban megbújó név felolvasása után a névtelenségbe veszett, és karnyújtásnyira a céltól elbukott. Csalódott vesztesek voltak. A másik kilenc.

Hazatértek otthonukba, savanyú mosolyra húzott szájjal játszottak el a gondolattal, milyen lett volna, ha az ő nevüket rejtette volna a boríték. Most épp tanulnának, gyakorolnának az űrutazásra a másik hat űrhajóssal. Teltek a napok, múltak a hetek. A másik kilenc követte az eseményeket, olvasták a híreket, nézték a tévét.

A Challenger indulását eredetileg 1986. január 22-ére tervezték. Az STS-61-C jelű küldetés csúszása miatt az indulást előbb 23-ra, majd 24-re halasztották. Ezután újabb egy napos halasztás történt, a szenegáli Dakarban található, vészhelyzet esetén használatos leszállópálya környékén tapasztalt rossz időjárás miatt. A NASA ekkor a casablancai (Marokkó) tartalék leszállópályát jelölte ki a vészhelyzeti leszállás céljára, de mivel az nem rendelkezett az éjszakai leszálláshoz szükséges megvilágítással, így az indulás időpontját reggelre tették. A Floridában várható rossz időjárás miatt a felszállást újból elhalasztották, ezúttal 27-re. Már javában zajlott az indulás előkészítése, amikor a technikusok nem tudták lezárni az űrrepülőgép ajtaját. Emiatt újabb egy napos csúszás következett. Másnapra kijavították a hibát, ekkor viszont a határértéket meghaladó erősségű oldalszél támadt, emiatt megszakadt a visszaszámlálás. További két óra csúszást okozott a külső üzemanyagtartályban észlelt tűzérzékelő meghibásodása. (forrás: wikipedia)

De ezeken az eseményeken már nem a másik kilenc vett részt, hanem Christa McAuliffe. Lelkükkel, gondolataikkal ők is ott voltak persze, napokon át izgultak az indulás előtt. Néhányuk lehunyt szemmel Christa helyébe képzelte magát.

Az indítás végül 1986. január 28-án, floridai idő szerint 11:38-kor történt meg.

A Challenger űrsikló 73 másodperccel az indítás után megsemmisült. A fedélzetén tartózkodó hét űrhajós meghalt. Köztük Christa McAuliffe, tanárnő, és nem a másik kilenc.

A Zsigmond Király Főiskola hallgatóinak tolmácsolásában.

A fiúk az iskolából szüleikkel, mind ünneplőbe öltözve, valami undorítóan büdös kölnivel kezükben jöttek hozzá. Akadozva, vagy éppen monoton mondták fel a betanult versikét, majd Rita hajába, ruhájába fújták a pacsulit. Ritának pedig kényszeredetten kellett mosolyognia, ezt már kisiskolás korában megtanulta. Aztán borzalom!, ajándékot kellett adni nekik ezért a szörnyűségért. Színes tojást, csokoládét. Alig várta a délutánt, hogy végre ledobhassa magáról olcsó parfümtől bűzlő ruháit és megkérje anyukáját, hogy mossa meg a haját.

Aztán Rita nagyobb lett, és húsvétkor mindig menekült otthonról valahova, ahol nem találhatják meg. De valaki mégis mindig megtalálta. Egy barát, egy családtag, vagy akár egy idegen… olyan is volt már. Érdekes, de apu sosem locsolta meg Ritát. Valószínűleg nála sem volt nagy hagyomány ez a húsvétolás.

Mire Rita felnőtt nővé érett, kezdte megszokni a dolgot. Mert minden évben akadt valaki. Egy barát, egy szerető… egészen az idei húsvétig. Mert ezúttal Rita nem találkozott senkivel, aki meglocsolta volna, nem volt szeretője, és baráttal, családtaggal sem találkozott az ominózus napon.

El fogsz hervadni! – mondták a barátnői nevetve, és Rita is nevetett, hiszen kicsit sem hitt a babonában. Ugyan már! Mi ez a hülyeség?! Dehogy hervad! Majd hervad akkor, ha már öreg lesz! Vagy még ez sem fordult meg a fejében, ennyire sem méltatta. Kicsit talán még örült is, hogy megúszta a kínos kötelezettséget, feszélyezett mosolyt és köszönetnyilvánítást, mert a mosoly semmit sem lazult az évek során, és a kölnik is ugyanolyan büdösek maradtak.

Először néhány nappal később érzékelte, hogy valami baj van. A barátok, kollégák mondogatták: nyúzottnak tűnsz. Rita meglepődött, mert nem volt fáradt, legalábbis nem annyira, mint mondjuk a mögötte álló néhány hétben. Pihent is, lazított is, a kedve sem volt rossznak mondható. És mégis nyúzottnak tűnik? Legyintett rá egyet, úgy látszik most ütközött ki rajta az elmúlt időszak nagy hajtása, most már könnyebb, ez is el fog múlni.

Még néhányszor hallotta a megjegyzést innen-onnan úgy, hogy nem értette miről is van szó, hiszen nem érezte magán a fáradtságot. Aztán ahogy múltak a napok, a hetek, elmaradtak ezek a megjegyzések is. El is múlt, gondolta Rita.

De valójában nem így volt. Szeme alatt fáradtságtól elszürkült karikák éktelenkedtek, bőre megereszkedett, új ráncok keletkeztek az arcán, haja ragyogását vesztette. Hervadni kezdett.

Egy csapat fiatal vág át a zebrán, bakancsok, szakadt farmerek, “stílusosan” szaggatott, koponyás pólók. Hangosan, vidáman, gondtalanul, izgatottan. Megállnak egy telefonfülkénél a lakótelep mellett, a lámpafény árnyékot vet a hámló vakolatra. Söröznek, cigiznek, hangosan nevetnek. Most azt hiszik, örökre boldog szerelmesek, de a fájdalmak a fejük felett már ott lebegnek.

Nézem őket a kocsiból, várom a zöldet.
Tisztán látok mindent. Pedig az új, csillogó üvegfalú irodák előtt csak öltönyök, kosztümök, aktatáskák jönnek-mennek sietve. Fontos dolguk után.

Jó érzés látni a fiatalokat, mégis furcsán hátborzongató. Feledhetetlen napok, órák, mégis milyen homályos, foghíjas, üresnek tetsző emlékek. Mennyi öröm, mennyi fájdalom. Jelentéktelenek, halványulók, mégis meghatározók, maradandók.

Megváltozott minden, én mégis ugyanazt látom, mint akkor. Tizeniksz éve.
Aztán a lámpa zöldre vált, és nem marad más, csak egy utolsó versszak.

Úton – hazafelé éppen
Család vár, gyermekem, férjem
Mert azt mégiscsak túléltem,
Ami elemésztett régen.