Olyannak képzelte el, mint ahogyan estefele egy manó körbejárja a csillagokat, és felgyújtja azok lámpását. Mármint, hogy a Nagy Kéz megböki a születendő életet, és attól elkezd verni az illető szíve.

”Az állatoknak is?”, tette fel a kérdést.

”Hát persze – válaszolt komája – hiszen hallottad: a ’születendő életet’. Magad is hallottad.”

Hát ettől Vadmalac megnyugodott. Újabban érzékenyen reagált a teremtés kérdéseire. Mielőtt más tárgyra tért volna, még ennyit gondolt a dologról: ”Biztosan könnyű tapintása van a kezének.”