Oláh Tamás Budapesten született 1944. április 18-án. Apai nagyapja a monori állami polgári fiú- és leányiskola igazgatója volt 1903 és 1916 között. Egy évvel később ott tanult egy rövid ideig József Attila! Apja, Oláh Dezső Monoron született 1912-ben, de iskoláit már a Józsefvárosban kezdte (történetesen abban az iskolában, ahol Oláh Tamás és gyermekei is, elsőtől nyolcadikig tanultak.) A Vas utcai Kereskedelmi Iskolában folytatta a tanulmányait. Anyja, Dück Alojzia, 1911-ben Budapesten született. Testvére, Oláh Gábor 1938-ban született Tapolcán.

Hányatott gyermekkorát mutatja általános iskolái sora. Az első osztályt 1950-ben Badacsonytomajon kezdte, majd  Budapesten, a Virányos utcai Általános Iskolában folytatta, a felső tagozatot a Labanc utcai Általános Iskolában kezdte el, de az 5. és a 6. osztályt már Galyatetőn, összevont osztályokban végezte el. 7. osztályos korában ismét Budapesten lakott, ezért a Csaba utcai Általános Iskolába járt, és ott is fejezte be általános iskolai tanulmányait. A középiskolát a Táncsics Mihály Gimnáziumban végezte el, ott is érettségizett 1963-ban.

1963 és 1967 között a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskola hallgatója volt. Tanári pályáját Törökbálinton kezdte el, ahol értelmi fogyatékosokat tanított, három összevont, kisegítős osztályt.

1967.  december 30-án megnősült, felesége Szanyi Julianna, született 1945-ben, Demecserben.

1970 és 1973 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára járt, ahol pszichológusi diplomát szerezett. Egyetemi tanulmányai közben, 1971 és 1973 között, a Művelődésügyi Minisztérium 1. sz. Nevelőintézetében előbb tanárként, majd pszichológusként a fiatalkorúak javítónevelésre ítélt gyerekek tanításával, pszichológiai vizsgálatával foglalkozott.

1972-ben született meg első gyermeke, Zoltán. 1973-ban lett a TIT hetilapjának, az Élet és Tudománynak a szerkesztője. 1974-ben a MUOSZ Újságíró Iskolájának diplomások részére létrehozott képzésében folytatta tanulmányait. 1975-ben vehette át újságírói diplomáját. 1976-ban született lánya, Margit.

Rovatszerkesztői munkája mellett, több száz cikket, tanulmányt írt, több könyvet is szerkesztett, vagy társíróként vett bennük részt. Ezekben az években, Kutasi Gyula íróval, Oláh Gábor filmrendezővel és Sorbán Szabó Zoltán költővel, 4-5 filmforgatókönyv írásában is részt vett. A ’80-s évek közepén Mohás Lívia pszichológussal, József Attila díjas íróval dolgozta ki közösen a Videoanalízis nevű önismereti, csoportos, személyiségfejlesztő, lélektani eljárást, és felső vezetőkből álló csoportoknak tartottak két-három napos tréningeket.

1989-ben az Élet és Tudomány munkatársai az országban egyedülálló  módon, megválasztották a lap főszerkesztőjének. A hetilap 2006-ban Magyar Örökség Díjban részesült, és ehhez majd húszéves szerkesztői, majd kétéves főszerkesztői tevékenysége is hozzájárult.

1992 és 2004 között a Hunital Magyar–Olasz kereskedelmi Kft. ügyvezető igazgatója lett, a cég élelmiszer-ipari gépek importjával, kereskedelmével, export-import ügyletek végzésével, és élelmiszer-ipari üzemek, illetve vegyes vállatok létesítésével foglalkozott.

Neves irodalmi lapok, – Napút, Vigília, Lyukasóra stb. – hozták le folyamatosan költeményeit. Eddig hat verskötete jelent meg: Hosszú Álom, Utolsó Szavak és az Áttűnések, a Tekintetek, az Üzenet, a Fényrajok, az Álomfejtés.

Új műfajt alkotva rendszeresen tartanak Zene-vers esteket, melyben verseit Takács Bence Ervin mondja el, Kathy-Horváth Lajos és Szakcsi-Lakatos Béla improvizatív zenei kísérete mellett. A Fővárosi Önkormányzat Közgyűlése 2014-ben megválasztotta a Katona József Színház Felügyelőbizottsága elnökévé.

Oláh Tamás alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Oláh Tamás honlapja

Oláh Tamás szerzői oldala a Facebookon

Te vagy az Idegen,
aki váratlanul megjelensz.
Te vagy a halál ősanyja,
az álmatlan Magma.
Messziről is érezzük talpunk alatt,
mikor morogva egyik oldaladról,
a másikra fordulsz.
Sohase nyugszol meg,
örökké félelemben tartasz minket.
Perverz hatalmadat hol itt,
hol ott éled ki, hogy
arcukba nyomd nehéz-kezedet.
Nem ismerjük éhséged határát,
nem tudjuk
mivé kívánod alakítani
a Földet.

Közelről nézted,
a csillagok fásultságával,
kiket a markodban tartasz:
a foggal, körömmel
ablakot vájni igyekvőket,
a kiszáradt szájú
némán szenvedőket,
az elnyűtt testű aggokat,
a rémülettől vénné vált ifjakat.
Önelégülten figyelted
az öröm mélyre űzött,
semmivé vált eltűnését,
mikor pörén kitakartad
mélyült mélyedet,
és megszülted
bömbölő óriás csecsemődet.

Nem volt
ki istennel tárgyaljon,
könyörületét kérje?

S maradt minden befejezetlen.

… és mégis

van akarás, a tiszta erő
felemelheti
az égből letaszított tornyot is,
a sötét uralom után
a kibontott hajú hajnal
kel birokra a romokkal,
s a tiszta szél elfújja
a port a összedőlt város
fölül.

Talán valaki él még
vasbeton üregébe zárva.
Egy hanyatt fekvő szoborarc,
és egy szürke porba takart
szabadba mutató kéz
tárul fel, a mély erő
kínja fölött, a kereső kutya
jelzése után.

A kiszabadított szeme
felgyúlva tekint
az új romvilágba.

Él, él viszi a légből szőtt
csendbe hasított hangot
a rekedt a kiáltás.
Kézről-kézre adják
az új kezdet csöpp életét.
Meztelen válláról
galamb száll fel,
megszelídítve 
a ragadozó akaratot,
a távoli kegyesség
jó hírét vinni.

Bemutatkozó sorok

Nevem Oláh Tamás, 1944. április 18-án születtem Budapesten. Jelenleg a Józsefvárosban élek és alkotok. 1967-ben a Gyógypedagógia Tanárképző Főiskolán, majd 1972-ben az ELTE pszichológia szakán szeretem oklevelet.  Diplomások részére indított újságíró képzésben 1975-ben vettem részt. Majd két évtizeden át voltam az Élet és Tudomány hetilap rovatszerkesztője,  a rendszerváltás évében, az országban egyedülálló módon, a lap munkatársai, hogy megszabaduljanak a korábbitól, úgy döntöttek maguk közül választanak főszerkesztőt, és én nyertem el a bizalmukat. Szerkesztői munkám mellett több száz publikációm látott napvilágot, pszichológiai tárgyú könyvek szerkesztője, és társírója voltam, valamint neves irodalmi folyóiratokban jelentek meg verseim. A mai napig publikálok irodalmi lapokban és online művészeti folyóiratokban. Ez idáig nyolc verseskötetem jelent meg, a kilencedik kiadása ebben az évben lenne esedékes. Köteteim bemutatásaikor minden alkalommal zenés-verses író-olvasó találkozót tartottunk, a verseket Takács Bence Ervin mondta el, amit Szakcsi-Lakatos Béla és Kathy-Horváth Lajos zenei improvizációi kísérték, tették emlékezetessé. A hangszeres zene felerősítette a verssorok ritmusát és dallamát, és  tovább fokozta a versekből áradó drámai feszültséget, zeneiséget, hangulatot. Ezzel a komplex megjelenítési móddal, – már, már új műfajt alkotva – kívántuk gazdagítani a Vers-estek nézőinek élményét. Alföldy Jenő József Attila díjas irodalomkritikus így méltatott nemrégiben: „Mestere a bonyolult formáknak: társadalmi érzékenysége, létkritikai érzéke éppúgy utat talált magának a szonett formájában, sőt a szonettkoszorúban, mint a szabad versben, vagy a költőiség ugyancsak nagy próbájában, a prózaversben… Mesterségbeli tudásánál még többre tartom őszinte, személyes és szenvedélyes hangvételét, s azt, hogy korszerűsített romantikája nem téved pózokba, idejétmúlt érzelmességbe. Alkati indulatát a gondolat irányítja, a kiérlelt vélemény fölszikrázása, az Illyés Gyula-i lírából is oly jól ismert társadalomkritikai düh…”

2018-ban Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben, az Emberi Erőforrások Minisztériumától pedig, két egymásutáni évben, Művészeti Életpálya díjban részesültem.

Magamról ennél az a rövid ismertetőnél sokkal részletesebben vallok honlapomon (olahtamas.hu).

Oláh Tamás alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Írjunk eposzt, erre biztatsz ma minket?
Gomolygó fényködből, ha kilépsz elénk,
És ütem, zene már halott, csodát belénk
Tesz-e hatalmad, s erőt rímeinkbe?
Szenvedély, ha elragad milyen szavak
Hoznak verseinknek majd virágözönt,
Könnyet, kacagást? Mi oszlat szét közönyt?
Formátlan sorok versnek mit adhatnak?
A képzelet játékának nyílt teret
Tudsz-e nyújtani? A kapzsi arcoknak
Táplálékul mit kínáljunk? Fenyeget
Minden szó, eltorzult hab-torkoknak
Lesz martaléka, tartós őrület remeg
Szemükben. Ihletőnk ma hová vezetsz?

Thaleia

A kacagás éltet, ha vidám voltál
Elmúlik a bánat, ne legyél botor,
Játék az egész, legyél a hős! Komor
Vigbe nem való. Mosoly vigyen oltár
Elé. Pótolni kell, amit elfedett
A köd, az éj. Kit érdekel a holnap?
Tárd ki a kapudat, csodáld a holdat
Szemében, mi nem a tiéd s elveszett
Ne bánd, ne legyen a pillanat lopott.
Rád néz Thaleia, kegye legyen benned
Ha a függönyt felhúzzák, és a szokott
Szerepedben találod magad, s szenvedsz:
Örülj, hogy élsz és nem vagy még halott…
…Nem jársz jól, ha mindent megvetsz.

Melpomené

Tragédiát látni jobb a színpadon,
Mint átélni, az irigy idő rak rád
Elég sok terhet, a magad útját járd
Mindig, nevedet ne keresd címlapon.
Nem mindegy mit vallasz majd a kínpadon,
S a szomszédból kinek hallod a hangját,
Magadra veszed-e másnak csúf baját,
Változtatni az előre írtakon
Úgyse tudsz, ha meg van már az ítélet.
Ha rászorulsz irgalmukra ne remélj!
Veszve mit sem ér a szánalmas élet.
Ha közelít a vég magadnak zenélj,
Meg se halld, miket fúj rád a színészet,
Kik fontosak neked azokhoz beszélj!

Terpszikhoré

Figyeld, hogy táncolnak a gépemberek!
Ha tekintetüket magadon érzed
Menekülnél, mert merev szemük éget.
Az európai rendben kényszerek,
Pajzán piruettek, jajduló vágyak,
Éjalkuk, szórepeszek szította vad
Vétkek, és nem-cserék után unt zamat
A szájban, ígéretek, szétdúlt ágyak
Maradnak vissza, s rád senki se figyel
Többé, átnéznek rajtad, leszel cseléd,
Utadat nyálas csiganyom, hamis jel
Mutatja, s a táncisten kezét feléd
Hiába nyújtja. Ki álarcot visel,
Arról nem tudhatod mikor rúg beléd.

Polühümnia

Hozz hírnevet a költőknek! Az érző
Szív néha kihagy. Hozzád fohászkodunk
Nevünk fennmaradjon. Csodálkozunk
Eleget a világon, de ez vérbő,
Ihletett szavak nélkül sokat nem ér.
Szólj! Ujjadat ne emeld a szád elé!
Senkiknek ne lehessen a vers tánctér.
Ránk figyelj! Tekinteted ne százfelé
Vesd! Fátyladat vond fel, lássuk szemedet.
Dühös igék emlékei tűnjenek el!
Hozz ránk dicsőséget, várjuk jeledet.
Hamis hangút tudjuk nem védelmezel,
Méltatlanok fölé emlékműveket,
Nem emelsz. Babért a tehetség érdemel!

Euterpé

Az ég csalogató hangja vonz hozzád
Árad felém az isteni nyugalom
Az öröm formál dallamot ajkamon
Míg égi kezeddel fogod fuvolám
Fájdalom altatva, felejtve bánat
Frissülve indulok a végtelenbe
Édes élvezet vezet a semmibe
Pillanat mely bennem már örök marad
S hatalmad egybevon a tiszta fénnyel
Oda térek ahol minden jó ered
Testemben teljes békét áraszt zenéd
Lelkemet az öröklétre nyitja meg
Szelíd révület után ébredek fel
S marad elűzve, messze a gyönge lét

Erató

Van még értelme a szónak: szeretlek!
Ki vagy Te s ki vagyok én,  a vallomás
Kinek szóljon? A kegyetlen lángolás
Kit érjen el? A tilost énekemmel
Takarjam éjbe? Kinek a vonzalma
Nem ideiglenes? A különböző
Vagy az azonos lesz a becses? Gyönyör
Melyikből fakadjon?  Mire oktassa
Gyermekét a pár, s szülő kiből legyen?
Ma tagadni mi józanít nem nehéz
Kéz, láb és ideg az ember, a mesék
Sem szólnak másról, a könyvek, a versek
Nem segítenek. Idegen nem becéz.
Magasból az üzenet őrzi rendjét.

Uránia

Tőled várjuk, a biztatást és a fényt,
Csillagokba rajzolt új rendet, derűt.
Adj földi életünkhöz égi menüt.
A jog önzése helyet józan észt, célt.
Ne diktáljon az akinek több jutott.
Az elárvultaknak nyújts menedéket,
Békét, vigaszt, kötözd be sebeinket
Bosszúra szomjazó száj legyen csukott
Ne folytatódjon az, ami barátságot
Szerelmet tehet tönkre csalók hite
Miatt s országunkra hoz barbárságot.
Kék, sugaras vonzásod jöjjön ide
Végtelen igézete meglássátok
Megnyugvást teremt szívünkben, az ige
Szavai legyenek a kőtáblákon.

Kleió

Minden ami volt tűnik perc-időbe
Jelen vesztes csaták emlékeiről,
Régi korok szenvedéseiről
Hallani sem akar többé ki lőtte
Ránk ágyúit, kényszerrel szeretnünk kell?
Nemzet és hitvallás űzött szavak
Lettek, a most arathat csak diadalt?
Hűség, jóság nem erény. Megviselt
Múltszázadi alak, ki még célokért
Akar, s nemesként élni, víve ősök
Szent zászlaját tovább, hasznos dologért
Kiállni. Az árulók lesznek hősök
Ma, az elhajló küzd vigasztalásért.
Szállj le végre Kleió a felhőkből!

Bemutatkozó sorok

Nevem Oláh Tamás, 1944. április 18-án születtem Budapesten. Jelenleg a Józsefvárosban élek és alkotok. 1967-ben a Gyógypedagógia Tanárképző Főiskolán, majd 1972-ben az ELTE pszichológia szakán szeretem oklevelet.  Diplomások részére indított újságíró képzésben 1975-ben vettem részt. Majd két évtizeden át voltam az Élet és Tudomány hetilap rovatszerkesztője,  a rendszerváltás évében, az országban egyedülálló módon, a lap munkatársai, hogy megszabaduljanak a korábbitól, úgy döntöttek maguk közül választanak főszerkesztőt, és én nyertem el a bizalmukat. Szerkesztői munkám mellett több száz publikációm látott napvilágot, pszichológiai tárgyú könyvek szerkesztője, és társírója voltam, valamint neves irodalmi folyóiratokban jelentek meg verseim. A mai napig publikálok irodalmi lapokban és online művészeti folyóiratokban. Ez idáig nyolc verseskötetem jelent meg, a kilencedik kiadása ebben az évben lenne esedékes. Köteteim bemutatásaikor minden alkalommal zenés-verses író-olvasó találkozót tartottunk, a verseket Takács Bence Ervin mondta el, amit Szakcsi-Lakatos Béla és Kathy-Horváth Lajos zenei improvizációi kísérték, tették emlékezetessé. A hangszeres zene felerősítette a verssorok ritmusát és dallamát, és  tovább fokozta a versekből áradó drámai feszültséget, zeneiséget, hangulatot. Ezzel a komplex megjelenítési móddal, – már, már új műfajt alkotva – kívántuk gazdagítani a Vers-estek nézőinek élményét. Alföldy Jenő József Attila díjas irodalomkritikus így méltatott nemrégiben: „Mestere a bonyolult formáknak: társadalmi érzékenysége, létkritikai érzéke éppúgy utat talált magának a szonett formájában, sőt a szonettkoszorúban, mint a szabad versben, vagy a költőiség ugyancsak nagy próbájában, a prózaversben… Mesterségbeli tudásánál még többre tartom őszinte, személyes és szenvedélyes hangvételét, s azt, hogy korszerűsített romantikája nem téved pózokba, idejétmúlt érzelmességbe. Alkati indulatát a gondolat irányítja, a kiérlelt vélemény fölszikrázása, az Illyés Gyula-i lírából is oly jól ismert társadalomkritikai düh…”

2018-ban Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben, az Emberi Erőforrások Minisztériumától pedig, két egymásutáni évben, Művészeti Életpálya díjban részesültem.

Magamról ennél az a rövid ismertetőnél sokkal részletesebben vallok honlapomon (olahtamas.hu).

Oláh Tamás alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

A terem egyik felében sorakoztak,
az Úr kegyes akaratából,
a hamvasztásra várók, papír koporsókban.
A másik felében meg ott terpeszkedett,
a lét innenső és túlpartja között,
a lepusztult külsejű építmény.

A jövő időtlennek tűnt.
Két szürke munkaruhás férfi üldögélt
előkelő unalomban,
valami székfélén, egy kis asztalka előtt.
Éppen falatoztak.
Az egyik, emlékszem, szalonnát és hagymát evett.
Illata hozzáadódott a hely taszító képéhez,
a másik meg nagyokat harapdált a szendvicséből.
Boldogok, akik nem félnek az utolsó naptól.
A két alak rögtön felállt,
és foglalkozásukkal járó
fáradhatatlan egykedvűség pózába merevedve
köszöntötték főnöküket.
Intett, csak üljenek le, és egyenek nyugodtan.
Egy lakattal lezárt rozzant szekrényből
egy üveget és poharakat vett elő.
Láttam jól fel van szerelve.
Ez jól fog esni – mondta bennfentes hunyorítással.
Meghalunk, de föltámadunk tőle – tette hozzá.
A pohár tartalmát, bűnre bűnt, némán fölhajtottam,
és ellenséges hallgatásomban kerestem menedéket.
Toporogtam, a cipőm nyikorgott, mintha sikoltott volna.
A tűz mindent megold – gondoltam.
Rozoga fémkocsira rakták a következő papírkoporsót,
és gyakorlott mozdulattal tolták
a múlt és a jelen találkozási terébe.
Ajtaján ki be járt a felfoghatatlan.
Le kellett térdelnem, hogy át tudjak nézni
a krematórium üvegkémlelőjén:
fehéren izzott a képzelet világának burka
a Nap szelíd másának tűzében.
Békesség neki! – mormoltam magam elé.
Imám most végre érvényt kapott.
A hamu lassan hízott az áldozati füst szorítása alatt.
Küzdelmeit áld meg Istenem!
A félelmetes szó ott ült némán nyelvem hegyén: örökké.
A lángot kikapcsolta az egyik,
a másik meg egy hosszú nyelű lapáttal
benyúlt a tűztérbe,
és az elhamvadt bölcsességek hamvából,
egy odakészített edénybe lapátolt belőle.
A múlt legyőzetett.
A csontok nagy része nem porladt el.
Kiszedték a tűztérből
és egy erre a célra rendszeresített darálóhoz vitték.
Úgy látszott: vége.

A tűznyelve túltesz az élő beszéden.[2]

Rá kellett jönnöm,
az urnákba kerülő hamvak az elhunytaknak
csak a töredékét tartalmazzák,
és poraink keverednek majd kevert népek poraival.

Kitisztult előttem a távol.

Amit végnek gondoltam éppen a kezdet kijelölése,
s lehet a jövő az lesz megint, ami volt.

***

[1]     Johannes Kepler (1571-1630) német matematikus és csillagász sírfelirata

[2]     T.S. Eliot: Burnt Norton

Bemutatkozó sorok

Nevem Oláh Tamás, 1944. április 18-án születtem Budapesten. Jelenleg a Józsefvárosban élek és alkotok. 1967-ben a Gyógypedagógia Tanárképző Főiskolán, majd 1972-ben az ELTE pszichológia szakán szeretem oklevelet.  Diplomások részére indított újságíró képzésben 1975-ben vettem részt. Majd két évtizeden át voltam az Élet és Tudomány hetilap rovatszerkesztője,  a rendszerváltás évében, az országban egyedülálló módon, a lap munkatársai, hogy megszabaduljanak a korábbitól, úgy döntöttek maguk közül választanak főszerkesztőt, és én nyertem el a bizalmukat. Szerkesztői munkám mellett több száz publikációm látott napvilágot, pszichológiai tárgyú könyvek szerkesztője, és társírója voltam, valamint neves irodalmi folyóiratokban jelentek meg verseim. A mai napig publikálok irodalmi lapokban és online művészeti folyóiratokban. Ez idáig nyolc verseskötetem jelent meg, a kilencedik kiadása ebben az évben lenne esedékes. Köteteim bemutatásaikor minden alkalommal zenés-verses író-olvasó találkozót tartottunk, a verseket Takács Bence Ervin mondta el, amit Szakcsi-Lakatos Béla és Kathy-Horváth Lajos zenei improvizációi kísérték, tették emlékezetessé. A hangszeres zene felerősítette a verssorok ritmusát és dallamát, és  tovább fokozta a versekből áradó drámai feszültséget, zeneiséget, hangulatot. Ezzel a komplex megjelenítési móddal, – már, már új műfajt alkotva – kívántuk gazdagítani a Vers-estek nézőinek élményét. Alföldy Jenő József Attila díjas irodalomkritikus így méltatott nemrégiben: „Mestere a bonyolult formáknak: társadalmi érzékenysége, létkritikai érzéke éppúgy utat talált magának a szonett formájában, sőt a szonettkoszorúban, mint a szabad versben, vagy a költőiség ugyancsak nagy próbájában, a prózaversben… Mesterségbeli tudásánál még többre tartom őszinte, személyes és szenvedélyes hangvételét, s azt, hogy korszerűsített romantikája nem téved pózokba, idejétmúlt érzelmességbe. Alkati indulatát a gondolat irányítja, a kiérlelt vélemény fölszikrázása, az Illyés Gyula-i lírából is oly jól ismert társadalomkritikai düh…”

2018-ban Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben, az Emberi Erőforrások Minisztériumától pedig, két egymásutáni évben, Művészeti Életpálya díjban részesültem.

Magamról ennél az a rövid ismertetőnél sokkal részletesebben vallok honlapomon (olahtamas.hu).

Oláh Tamás alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Thészeusz partra tette
a márvány álomba hullt Ariadnét,
hamar feledve,
hogy neki köszönheti életét,
hiszen a szűz letekert fonala
segítségével lelte meg, mit
más soha, a kaput,
– és hajóját a gonosz szeleknek adva,
tovább hajózott.
Mikor Ariadné éjszín haját
a sugarak tékozló aranyai elérték,
tekintete még téveteg volt.
Arca sápadt foltján méla
kérdés jelent meg: hol vagyok?
Mire felfogta hiába futott
a tenger habjai közé,
bokája fölé emelve könnyű ruháját,
a hajó már messze jutott.
Keserves harag gyúlt benne.
Thészeusz,
hát nem félsz az Istenektől?
Nem maradt egy csepp
szánalom sem benned?
Ígértél menyegzőt, víg nászdalokat.
Esküdet szelek lám hamar
szerteszét szórták.
Nő ne higgyen többé
a férfi száj dalának,
holdfény-ígéreteik enyhe mollban
csak addig szólnak,
amíg el nem érik álarcos
akaratukat.
Bosszú istennői segítsetek!
Vérből született kutyafejű
Erinnüszök, denevér szárnyatokon
repüljetek minden
beteg kéjre bátor nemtelen,
esküszegő után,
homlokotok körül keringő
kígyóitok sziszegjék tekergő
haragjaitokat az álnok férfiakra.
Ismerjék meg
szöges korbácsaitok kínját,
a jéghideg gyűlölet vigyorát.

2.

 A sziget másik oldalán,
hömpölygő menete élén
Dionüszosz tűnt fel,
Ariadnét kereste.
Hamar értesült, hisz isten volt,
hogy a lány bosszú utáni,
keservekkel teli kebellel
simogatásra vár,
úgy vélte az új vész,
ami hirtelen kigyúlt benne,
a leány bájain
könnyen nyugvásra jut majd.
Rekedt evoé-t kiáltott a csúf zsivaj,
dobok, kürtök, résztányérok,
barbár sípok rezegtek,
szivárvány íve festette zászlókat
lengettek
az új alakot váltott testek.
Mámorító mérgüket
kínálták Ariadnénak,
hogy csábuljon könnyedén,
s legyen hazátlan,
kezes alattvaló,
egy senki a sok feledést hazudó
lény között.
Dionüszosz jól számított,
a csalódott lány vígan forgolódott
a menetben,
esze ágában sem volt
visszautasítani egy istentől
jött édes szomorúságú
vigasztalást.

Budapesten születtem 1944. április 18-án. Apai nagyapám a monori állami polgári fiú- és leányiskola igazgatója volt 1903 és 1916 között, (egy évvel később, mint tudjuk, ott tanult egy rövid ideig József Attila!). Apám, Oláh Dezső Monoron született 1912-bent, de iskoláit már a Józsefvárosban kezdte, (történetesen abban az iskolában, ahol az én gyermekeim is, elsőtől nyolcadikig tanultak.) A Vas utcai Kereskedelmi Iskolában folytatta a tanulmányait. Anyám, Dück Alojzia, 1911-ben Budapesten született. Egy testvérem van, Oláh Gábor, aki 1938-ban született Tapolcán. Hányatott gyermekkoromat mutatja az általános iskoláim sora: az első osztályt 1950-ben Badacsonytomajon kezdtem, majd  Budapesten, a Virányos utcai Általános Iskolában folytattam, a felső tagozatot a Labanc utcai Általános Iskolában kezdtem el, de az 5. és a 6. osztályt már Galyatetőn, összevont osztályokban végeztem el. 7. osztályos koromban ismét Budapesten laktunk, ezért a Csaba utcai Általános Iskolába jártam, és ott is fejeztem be az általános iskolai tanulmányaimat. A középiskolát a Táncsics Mihály Gimnáziumban végeztem el, ott is érettségiztem 1963-ban. 1963 és 1967 között a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskola hallgatója voltam. Tanári pályámat Törökbálinton kezdtem el, ahol értelmi fogyatékosokat tanítottam, három összevont, kisegítős osztályt. 1967.  december 30-án megnősültem, feleségem Szanyi Julianna, született 1945-ben, Demecserben, (idén ünnepeljük házasságunk 50. évfordulóját.) 1970 és 1973 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára jártam, pszichológusi diplomát szereztem. Egyetemi tanulmányaim közben, 1971 és 1973 között, a Művelődésügyi Minisztérium 1. sz. Nevelőintézetében előbb tanárként, majd pszichológusként a fiatalkorúak javítónevelésre ítélt gyerekek tanításával, pszichológiai vizsgálatával foglalkoztam. 1972-ben született meg első gyermekem, Zoltán. 1973-ban lettem a TIT hetilapjának, az Élet és Tudománynak a szerkesztője. 1974-ben a MUOSZ Újságíró Iskolájának diplomások részére létrehozott képzésében folytattam a tanulmányaimat. 1975-ben vehettem át újságírói diplomámat. 1976-ban született meg lányom, Margit. Rovatszerkesztői munkám mellett, több száz cikket, tanulmányt írtam, több könyvet is szerkesztettem, vagy társíróként vettem bennük részt. Ezekben az években, Kutasi Gyula íróval, Oláh Gábor filmrendezővel és Sorbán Szabó Zoltán költővel, 4-5 filmforgatókönyv írásában is részt vehettem. A ’80-s évek közepén Mohás Lívia pszichológussal, József Attila díjas íróval dolgoztuk ki közösen, a Videoanalízis nevű önismereti, csoportos, személyiségfejlesztő, lélektani eljárásunkat, és felső vezetőkből álló csoportoknak tartottunk, két-három napos tréningeket. 1989-ben az Élet és Tudomány munkatársai az országban egyedülálló  módon, megválasztottak a lap főszerkesztőjének. A hetilap 2006-ban Magyar Örökség Díjban részesült, és ehhez, úgy gondolom az én majd húszéves szerkesztői, majd kétéves főszerkesztői tevékenységem is hozzájárult.) 1992 és 2004 között a Hunital Magyar–Olasz kereskedelmi Kft. ügyvezető igazgatója lettem, cégünk élelmiszer-ipari gépek importjával, kereskedelmével, export-import ügyletek végzésével, és élelmiszer-ipari üzemek, illetve vegyes vállatok létesítésével foglalkozott. Neves irodalmi lapok, – Napút, Vigília, Lyukasóra stb. – hozták le folyamatosan költeményeimet. Eddig hat verskötetem jelent meg. Új műfajt alkotva rendszeresen tartunk Zene-vers esteket, melyben verseimet Takács Bence Ervin mondja el, Kathy-Horváth Lajos és Szakcsi-Lakatos Béla improvizatív zenei kísérete mellett. A Fővárosi Önkormányzat Közgyűlése 2014-ben megválasztott a Katona József Színház Felügyelőbizottsága elnökévé.

Oláh Tamás alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Oláh Tamás honlapja

Kyrie

A novemberi napokat
roncsolt házak, szeplős falak könnyezik.
Tört ablaksereg néz a friss halmokra,
fák és padok hűs pihenői közötti
néma fájdalomra.

Szűk ösvényen járt-kelt
velünk a történelem.
Nem reméltük
a félelem tojáshéja,
azon az októberi napon,
szétreped,
s arra ébredünk,
mit addig meg nem élhettünk:
újra ki lehet mondani
a csönd-árnyú szavakat.
Üdv neked ifjúság!
Ti lettetek a Szabadság.

Adj, Uram, örök nyugodalmat,
a testeknek,
és adj lelküknek poéták zengő,
halk dalával kísért,
reményre váltó álmokat.
Világ-dobbanású szíved velük sírjon,
hiszen láttad:
szöges csizmák taposták őket.

Dies irae

Ezrével érkeztek a vas-szörnyek.
Az égre vetítődő képek
a dühös mosollyal
talpra támadt ifjakat mutatták.
Szürke zubbonyok settenkedtek.

Becsuktad tán szemedet Uram?

Lánctalpakon jött a falka,
és sorakozót vert a bosszú.

Bőgtek a hajnal harangjai
az elvadult utcák, terek fölött.

A nagy könyv nevednél kinyílik,
sok földszagú napod ott sorakozik.
Félsz, mert egyedül maradtál,
s az ezercselű időből
nem vihetsz magaddal
harapásnyi levegőt sem.
Ha az ítélő elé kerülsz:
minden rejtek rólad feltárul.
Többé vissza senki se hívhat!

Bőgtek a hajnal harangjai
az elvadult utcák, terek fölött.

Salva me

Mentsd meg az árvákat!
Ha voltak bűneik, Te tudod
jótetteik nagyobbak.
Bölcs bíró a végnél, kérlek,
állj a szegény mellé!
Hős kérve most lép fázva eléd.
Az örök világ üdvössége
a megőszült gyerekeké legyen.
A nagyra nőtt árulóknak
kemény törvényed alatt
jusson kárhozat.
Békességet?
Nem, nekik ne adj!

Bánom nélkül nincsen
Megbocsáss![1]

Offertorium

Mennyei dicsőség királya:
védd meg a hősök hívő lelkét,
szabadítsd ki őket a tisztító tűz kínjaiból,
szenvedtek eleget éhség-felhők záporától,
hitvány jövőt görgetve maguk előtt,
a hajlongó és bólogató mélyben,
vermek homályában élve,
alvadtvér-pecséttel lezárt szemmel.
Értük könyörgök a csúf világban.
Jóság Telje oltalmazd őket,
ne zuhanjanak elkóborolt
meteorokként az örök sötétségbe,
Szent Mihály, égi seregek vezére,
vezesd őket a Fény
magasfeszültségű gyönyörébe!

Szelíd hegedűhang kíséri
a táncoló gyertyák lángárnyát.

Urunk: dicséretedre
bemutatjuk az áldozatot,
történelmünk partján állva
fölajánljuk könyörgésünket.
Fogadd el azokért a lelkekért,
akiknek neve és tette, mint koszorú-halomra
írt búcsú üzenetek már kifakultan,
a csöndbe süllyedve hevernek.

Sanctus – Benedictus

Ha ablakom kitárom
a végtelen óriás-szívének dobbanásait hallom,
dicsőséged tölti be a mennyet és a földet,
hozsanna a magasságnak,
áldott legyen, aki az Úr nevében szól.

Agnus Dei

Vállhoz emelt géppisztoly, célzott lövések,
a golyók kereszt alakú luksorából
fröcsköl a vér.

Te meg tudod bocsájtani
a tér görbéjébe szorult
eszmék szülte gyűlöletet?

Fogadd el őszinte könyörgésünket:
adj Uram nyugodalmat
a Szent Suhancoknak?[2]
Uram, kérlek vedd el a bűneiket!

Szelíd hegedűhang kíséri
a táncoló gyertyák lángárnyát.

Lux aeterna

Az örök világosság fényeskedjék nekik
szentjeid körében, jóságos Uram, mindörökre,
ne feledd a hős ifjakat.
Adj, nekik örök nyugodalmat!
Őrizd, mint első szerelmed tüzét
áldó könnyel, a hős ifjak emlékét!
Gyilkosai sorsára mérjed ki az Ég ítéletét.

Libera me

Ments meg minket Uram,
az emberiség fekete-körmű átkától!
Mikor nemző-mámora végén
a kék-bolygó saját gyermekét fölfalja,
utoljára ragyognak fel a templomok keresztjei,
s az emberi kéz fonadékai mind elolvadnak.
Ments meg minket Uram
a villanásnyi megsemmisüléstől,
a Földkoponya tarkóján keletkező
fekete luk következményétől,
az egyetlen robbanás-hang utáni csendtől,
a glóbusz tüdejének folyékony tüzétől,
az emberi agy-katedrálisának
visszafordíthatatlan összeomlásától.

Libera me, Domine…

[1]     Sík Sándor: Bűnösök menedéke

[2]     Nagy Gáspár: Október végi tiszta lángok

***

Budapesten születtem 1944. április 18-án. Apai nagyapám a monori állami polgári fiú- és leányiskola igazgatója volt 1903 és 1916 között, (egy évvel később, mint tudjuk, ott tanult egy rövid ideig József Attila!). Apám, Oláh Dezső Monoron született 1912-bent, de iskoláit már a Józsefvárosban kezdte, (történetesen abban az iskolában, ahol az én gyermekeim is, elsőtől nyolcadikig tanultak.) A Vas utcai Kereskedelmi Iskolában folytatta a tanulmányait. Anyám, Dück Alojzia, 1911-ben Budapesten született. Egy testvérem van, Oláh Gábor, aki 1938-ban született Tapolcán. Hányatott gyermekkoromat mutatja az általános iskoláim sora: az első osztályt 1950-ben Badacsonytomajon kezdtem, majd  Budapesten, a Virányos utcai Általános Iskolában folytattam, a felső tagozatot a Labanc utcai Általános Iskolában kezdtem el, de az 5. és a 6. osztályt már Galyatetőn, összevont osztályokban végeztem el. 7. osztályos koromban ismét Budapesten laktunk, ezért a Csaba utcai Általános Iskolába jártam, és ott is fejeztem be az általános iskolai tanulmányaimat. A középiskolát a Táncsics Mihály Gimnáziumban végeztem el, ott is érettségiztem 1963-ban. 1963 és 1967 között a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskola hallgatója voltam. Tanári pályámat Törökbálinton kezdtem el, ahol értelmi fogyatékosokat tanítottam, három összevont, kisegítős osztályt. 1967.  december 30-án megnősültem, feleségem Szanyi Julianna, született 1945-ben, Demecserben, (idén ünnepeljük házasságunk 50. évfordulóját.) 1970 és 1973 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára jártam, pszichológusi diplomát szereztem. Egyetemi tanulmányaim közben, 1971 és 1973 között, a Művelődésügyi Minisztérium 1. sz. Nevelőintézetében előbb tanárként, majd pszichológusként a fiatalkorúak javítónevelésre ítélt gyerekek tanításával, pszichológiai vizsgálatával foglalkoztam. 1972-ben született meg első gyermekem, Zoltán. 1973-ban lettem a TIT hetilapjának, az Élet és Tudománynak a szerkesztője. 1974-ben a MUOSZ Újságíró Iskolájának diplomások részére létrehozott képzésében folytattam a tanulmányaimat. 1975-ben vehettem át újságírói diplomámat. 1976-ban született meg lányom, Margit. Rovatszerkesztői munkám mellett, több száz cikket, tanulmányt írtam, több könyvet is szerkesztettem, vagy társíróként vettem bennük részt. Ezekben az években, Kutasi Gyula íróval, Oláh Gábor filmrendezővel és Sorbán Szabó Zoltán költővel, 4-5 filmforgatókönyv írásában is részt vehettem. A ’80-s évek közepén Mohás Lívia pszichológussal, József Attila díjas íróval dolgoztuk ki közösen, a Videoanalízis nevű önismereti, csoportos, személyiségfejlesztő, lélektani eljárásunkat, és felső vezetőkből álló csoportoknak tartottunk, két-három napos tréningeket. 1989-ben az Élet és Tudomány munkatársai az országban egyedülálló  módon, megválasztottak a lap főszerkesztőjének. A hetilap 2006-ban Magyar Örökség Díjban részesült, és ehhez, úgy gondolom az én majd húszéves szerkesztői, majd kétéves főszerkesztői tevékenységem is hozzájárult.) 1992 és 2004 között a Hunital Magyar–Olasz kereskedelmi Kft. ügyvezető igazgatója lettem, cégünk élelmiszer-ipari gépek importjával, kereskedelmével, export-import ügyletek végzésével, és élelmiszer-ipari üzemek, illetve vegyes vállatok létesítésével foglalkozott. Neves irodalmi lapok, – Napút, Vigília, Lyukasóra stb. – hozták le folyamatosan költeményeimet. Eddig hat verskötetem jelent meg. Új műfajt alkotva rendszeresen tartunk Zene-vers esteket, melyben verseimet Takács Bence Ervin mondja el, Kathy-Horváth Lajos és Szakcsi-Lakatos Béla improvizatív zenei kísérete mellett. A Fővárosi Önkormányzat Közgyűlése 2014-ben megválasztott a Katona József Színház Felügyelőbizottsága elnökévé.

Oláh Tamás alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Oláh Tamás honlapja

A vaku tőre
most sebzi éppen
a pillanatot.
Még nem sejted
mivé leszel
a sóhaj-jövőben,
mit ölt majd magára
jámbor képed.

Klakk.

Megperzselődött,
bánatba révedt,
a csend köntösébe
burkolt
morcos,
büszke,
és csodálkozó
fiókáimat
rögvest
el is röptethetem
a memória fészkéből,
a daltalan magasságba!

Emberárnyaim
pőre paráznaságai
váratlanul előjöhetnek minden
vibráló négyszögbe zárt
komputer-egén.
A kétdimenziós tárt-tér örökké
fut, menekül majd velem,
őrizve bűneim,
keserűségeim
tónusait,
az idők végezetéig.

Én vagyok ott,
vagy valaki más?

Lehet álmai kiváltója,
távoli évek emlékeinek
bolond elindítója,
vagy valaki vágyának
tárgya leszek,
ha akarom, ha nem,
portréim
a drótok fény-szárnyas lován
pengve siklanak tovább és tovább,
és jelenhetek meg millió,
hallgatag képernyő vásznán.

Mindenhol, mindenkor.

Holdkóros moderátorok
szigorúan felügyelik,
a bánatos tekinteteket,
a felhúzott szemöldököket,
az intrikus orrokat,
a játékos szeplőket,
a sebhelyeket,
réseket a fogak között,
a fonnyadt ajkakat.

Fénypontok sokaságai
vívják folytonos harcukat.
Egymás mellé kerülnek
fiatal, és öregkori fotográfiáim,
mai, elnyűtt arcomra
vetülve mutatják,
milyen hamar vásik,
ami takarja arcom szőttesét.

Ha ketten állunk
a tanult masina elé,
egymás felé nem:
a tárgyilagos fényt-ivó-gép
vöröslő szemébe kell néznünk.
S tegnapi képmásaink
lehet korszakokon át
nyugszanak majd
jelentőségüket elveszítve,
mozdulatlanul,
a fulladásig teletömött
adat-kellékek raktárában.

Megannyi cáfolat
minden kép rólam, rólad.

A festett maszk-pontok
mosolytan idődben
valakit eléd rajzolnak,
de nem tudod megmondani
valójában kiről készült.
A név nem mond semmit.
Lehet réges-régen halott.
A virtuális kertben bolyongva
nem tudhatod meg,
hogyan hatna érzékeidre
pogány gyönyörűségének
teljes valója, ha élő alakjában
állhatna eléd.
Nem tudhatod szétsugárzott
sápadt arcod mivé lesz.
S kiben vált ki rajongást
vagy szitkokat.

A kristály-pontok
magányába rejtett arcodat,
vajon most ki nézi éppen?

***

Budapesten születtem 1944. április 18-án. Apai nagyapám a monori állami polgári fiú- és leányiskola igazgatója volt 1903 és 1916 között, (egy évvel később, mint tudjuk, ott tanult egy rövid ideig József Attila!). Apám, Oláh Dezső Monoron született 1912-bent, de iskoláit már a Józsefvárosban kezdte, (történetesen abban az iskolában, ahol az én gyermekeim is, elsőtől nyolcadikig tanultak.) A Vas utcai Kereskedelmi Iskolában folytatta a tanulmányait. Anyám, Dück Alojzia, 1911-ben Budapesten született. Egy testvérem van, Oláh Gábor, aki 1938-ban született Tapolcán. Hányatott gyermekkoromat mutatja az általános iskoláim sora: az első osztályt 1950-ben Badacsonytomajon kezdtem, majd  Budapesten, a Virányos utcai Általános Iskolában folytattam, a felső tagozatot a Labanc utcai Általános Iskolában kezdtem el, de az 5. és a 6. osztályt már Galyatetőn, összevont osztályokban végeztem el. 7. osztályos koromban ismét Budapesten laktunk, ezért a Csaba utcai Általános Iskolába jártam, és ott is fejeztem be az általános iskolai tanulmányaimat. A középiskolát a Táncsics Mihály Gimnáziumban végeztem el, ott is érettségiztem 1963-ban. 1963 és 1967 között a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskola hallgatója voltam. Tanári pályámat Törökbálinton kezdtem el, ahol értelmi fogyatékosokat tanítottam, három összevont, kisegítős osztályt. 1967.  december 30-án megnősültem, feleségem Szanyi Julianna, született 1945-ben, Demecserben, (idén ünnepeljük házasságunk 50. évfordulóját.) 1970 és 1973 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára jártam, pszichológusi diplomát szereztem. Egyetemi tanulmányaim közben, 1971 és 1973 között, a Művelődésügyi Minisztérium 1. sz. Nevelőintézetében előbb tanárként, majd pszichológusként a fiatalkorúak javítónevelésre ítélt gyerekek tanításával, pszichológiai vizsgálatával foglalkoztam. 1972-ben született meg első gyermekem, Zoltán. 1973-ban lettem a TIT hetilapjának, az Élet és Tudománynak a szerkesztője. 1974-ben a MUOSZ Újságíró Iskolájának diplomások részére létrehozott képzésében folytattam a tanulmányaimat. 1975-ben vehettem át újságírói diplomámat. 1976-ban született meg lányom, Margit. Rovatszerkesztői munkám mellett, több száz cikket, tanulmányt írtam, több könyvet is szerkesztettem, vagy társíróként vettem bennük részt. Ezekben az években, Kutasi Gyula íróval, Oláh Gábor filmrendezővel és Sorbán Szabó Zoltán költővel, 4-5 filmforgatókönyv írásában is részt vehettem. A ’80-s évek közepén Mohás Lívia pszichológussal, József Attila díjas íróval dolgoztuk ki közösen, a Videoanalízis nevű önismereti, csoportos, személyiségfejlesztő, lélektani eljárásunkat, és felső vezetőkből álló csoportoknak tartottunk, két-három napos tréningeket. 1989-ben az Élet és Tudomány munkatársai az országban egyedülálló  módon, megválasztottak a lap főszerkesztőjének. A hetilap 2006-ban Magyar Örökség Díjban részesült, és ehhez, úgy gondolom az én majd húszéves szerkesztői, majd kétéves főszerkesztői tevékenységem is hozzájárult.) 1992 és 2004 között a Hunital Magyar–Olasz kereskedelmi Kft. ügyvezető igazgatója lettem, cégünk élelmiszer-ipari gépek importjával, kereskedelmével, export-import ügyletek végzésével, és élelmiszer-ipari üzemek, illetve vegyes vállatok létesítésével foglalkozott. Neves irodalmi lapok, – Napút, Vigília, Lyukasóra stb. – hozták le folyamatosan költeményeimet. Eddig hat verskötetem jelent meg. Új műfajt alkotva rendszeresen tartunk Zene-vers esteket, melyben verseimet Takács Bence Ervin mondja el, Kathy-Horváth Lajos és Szakcsi-Lakatos Béla improvizatív zenei kísérete mellett. A Fővárosi Önkormányzat Közgyűlése 2014-ben megválasztott a Katona József Színház Felügyelőbizottsága elnökévé.

Oláh Tamás alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Oláh Tamás honlapja

Szembe velem üveglap mögött
egy szénrajzon
berámázott lehetőség lóg a falon,
három nőalak szűz gyönge ruhában
csendben bűvöl,
kitörve a  cselekvésre képtelen
múlt börtönéből
a középső lopva felém int, rám néz,
mintha mondani akarna valamit.

Bronzcsillár súlyos terhe fölöttem,
az ártatlanság boldog napjain
talán egy kastély termének adott fényt,
most én élhetek világossága
menedéke alatt.
Képzeletemet elűzve
térít józanságra,
s ragyoghat még nélkülem sokáig.
A testem az, ami sötétül,
hanyatlik csendben,
s ha a szégyen elcsitul,
tudattalan vágyaim maradnak
a mélybe veszve,
és a rólam szőtt tömör emlékek,
másokban virulnak, ha virulnak,
még egy ideig.

Íróasztalom színpadán kel életre
amit szenvedélyem teremt.
Víz tükrén
szavak kergetőznek,
a néma tárgyak beszédét hallgatva
tussal kihúzott betűimmel
rovom a sorokat,
vajon mi marad meg belőlük?

Az ovális nagy asztal
tűsarkú cipők nyomát viseli,
aki kitáncolta magát rajta,
a menny vagy a pokol ajtaján
már régen benézett.
A sok bűn, és báj,
hamvadó cigarettavég vele együtt
lebegett el.

Mellette egy rám szabott
bársonyhuzatú fotel terpeszkedik,
ha benne ülök álmodó-magam lehetek.
Élő, csöndes kerti csodák,
párafoltok vesznek körbe,
mohás lépcsőkön járok vissza,
tiszta gyerek hangokat hallok újra,
a végső taktusig ível
bennem egy elfejeltetnek hitt dal.

A fehérre mosott könyvekkel
telezsúfolt iker szekrények
hátukat a falnak vetve fegyelmezetten,
egymást méregetik.
Éneklő verssorok,
mint sóhaj az éjben,
a romlás virágai szálldosnak
lágyan, becézőn
az elhagyott kötetekből.
A tolató évek
váltói közt vonat sikolt.
A költő hűtlen halálában is tanít:
az igazat mondd, ne csak a valódit.

Elfelejtett regények
hősei hófehér arccal
vonulnak el sorban előttem,
hívó füttyszót követek,
Dublin utcáin bolyongok Mr. Bloom-mal,
túlkoros vagyok, Holden már ellenem lázad,
az álbeteg Yossarianhoz hasonlóan
kerülök csapdába sűrűn ÉN is.

Újra érzem ínyemen
a jól szabott mindentudók
elhányt rongyaiból
a felém áradó mérges gondolatok ízét.
Szellemharcok torzult igéi
borzongva futnak,
érvek és ellenérvek viaskodnak bennem,
de igazam végül
vigasztalóan hozzám hajol,
s magammal, ahogy lehet, kibékít[1].
*

[1]     A dőlt betűs szavak utalások Vörösmarty Mihály, Charles Baudelaire, József Attila és Fáy Ferenc egy-egy versére, és J. Joyce, J.D. Salinger és J. Heller regényhőseire.

Budapesten születtem 1944. április 18-án. Apai nagyapám a monori állami polgári fiú- és leányiskola igazgatója volt 1903 és 1916 között, (egy évvel később, mint tudjuk, ott tanult egy rövid ideig József Attila!). Apám, Oláh Dezső Monoron született 1912-bent, de iskoláit már a Józsefvárosban kezdte, (történetesen abban az iskolában, ahol az én gyermekeim is, elsőtől nyolcadikig tanultak.) A Vas utcai Kereskedelmi Iskolában folytatta a tanulmányait. Anyám, Dück Alojzia, 1911-ben Budapesten született. Egy testvérem van, Oláh Gábor, aki 1938-ban született Tapolcán. Hányatott gyermekkoromat mutatja az általános iskoláim sora: az első osztályt 1950-ben Badacsonytomajon kezdtem, majd  Budapesten, a Virányos utcai Általános Iskolában folytattam, a felső tagozatot a Labanc utcai Általános Iskolában kezdtem el, de az 5. és a 6. osztályt már Galyatetőn, összevont osztályokban végeztem el. 7. osztályos koromban ismét Budapesten laktunk, ezért a Csaba utcai Általános Iskolába jártam, és ott is fejeztem be az általános iskolai tanulmányaimat. A középiskolát a Táncsics Mihály Gimnáziumban végeztem el, ott is érettségiztem 1963-ban. 1963 és 1967 között a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskola hallgatója voltam. Tanári pályámat Törökbálinton kezdtem el, ahol értelmi fogyatékosokat tanítottam, három összevont, kisegítős osztályt. 1967.  december 30-án megnősültem, feleségem Szanyi Julianna, született 1945-ben, Demecserben, (idén ünnepeljük házasságunk 50. évfordulóját.) 1970 és 1973 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára jártam, pszichológusi diplomát szereztem. Egyetemi tanulmányaim közben, 1971 és 1973 között, a Művelődésügyi Minisztérium 1. sz. Nevelőintézetében előbb tanárként, majd pszichológusként a fiatalkorúak javítónevelésre ítélt gyerekek tanításával, pszichológiai vizsgálatával foglalkoztam. 1972-ben született meg első gyermekem, Zoltán. 1973-ban lettem a TIT hetilapjának, az Élet és Tudománynak a szerkesztője. 1974-ben a MUOSZ Újságíró Iskolájának diplomások részére létrehozott képzésében folytattam a tanulmányaimat. 1975-ben vehettem át újságírói diplomámat. 1976-ban született meg lányom, Margit. Rovatszerkesztői munkám mellett, több száz cikket, tanulmányt írtam, több könyvet is szerkesztettem, vagy társíróként vettem bennük részt. Ezekben az években, Kutasi Gyula íróval, Oláh Gábor filmrendezővel és Sorbán Szabó Zoltán költővel, 4-5 filmforgatókönyv írásában is részt vehettem. A ’80-s évek közepén Mohás Lívia pszichológussal, József Attila díjas íróval dolgoztuk ki közösen, a Videoanalízis nevű önismereti, csoportos, személyiségfejlesztő, lélektani eljárásunkat, és felső vezetőkből álló csoportoknak tartottunk, két-három napos tréningeket. 1989-ben az Élet és Tudomány munkatársai az országban egyedülálló  módon, megválasztottak a lap főszerkesztőjének. A hetilap 2006-ban Magyar Örökség Díjban részesült, és ehhez, úgy gondolom az én majd húszéves szerkesztői, majd kétéves főszerkesztői tevékenységem is hozzájárult.) 1992 és 2004 között a Hunital Magyar–Olasz kereskedelmi Kft. ügyvezető igazgatója lettem, cégünk élelmiszer-ipari gépek importjával, kereskedelmével, export-import ügyletek végzésével, és élelmiszer-ipari üzemek, illetve vegyes vállatok létesítésével foglalkozott. Neves irodalmi lapok, – Napút, Vigília, Lyukasóra stb. – hozták le folyamatosan költeményeimet. Eddig hat verskötetem jelent meg. Új műfajt alkotva rendszeresen tartunk Zene-vers esteket, melyben verseimet Takács Bence Ervin mondja el, Kathy-Horváth Lajos és Szakcsi-Lakatos Béla improvizatív zenei kísérete mellett. A Fővárosi Önkormányzat Közgyűlése 2014-ben megválasztott a Katona József Színház Felügyelőbizottsága elnökévé.

Oláh Tamás alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Oláh Tamás honlapja

Nem ért minket váratlanul a hír, hosszú hónapok teltek el a műtét óta, de az állapota nem javult. Amikor levették az egyik mellét, és a seb nem akart begyógyulni, sejtettük, hogy nincs sok hátra. Ő is tudta, hogy ebből már nincs vissza út. Ne engedd, hogy levágják a melledet, ígérd meg! – mondogatta a feleségemnek. Egy fél éven át mi főztünk nekik. Megmondták mit akarnak enni, mi bevásároltuk a hozzávalókat, és megfőztük. Vettünk egy kis ételhordót is, abban vittük el két naponként. Fillérre el kellett számolnunk a költségekkel. A mérnök úr csóválta a fejét, amikor átadtuk neki mi mibe került. Talán arra gyanakodott, magunknak is az ő pénzéből főzünk? A régi idők járhattak az eszében, mikor még cselédeket tarthattak. Úgy bánt velünk is, mint annak idején azokkal. A cselédek lopnak, mindig lopnak. – szokta mondani. Apja főispán volt, ő kastélyban nőtt fel. Évekkel később tudtuk meg, hogy milyen rossz híre volt a fiatalúrnak, molesztálta a fiatal cselédlányokat.

Nem ismerte az árakat, soha sem kellett ilyesmivel foglalkoznia, a háztartás a feleségének a dolga volt, pedig Magda amellett, hogy bevásárolt, főzött, sok mindennel foglakozott még. Ő volt, aki azokban a nehéz években összeügyeskedett annyit, amiből fenntarthatták, körülbelül, a korábbi életnívójukat. Ferenc minden hónap elején átadta a főmérnöki fizetését, és pénzügyekkel a továbbiakban nem foglakozott. Ha kellett egy cipő, egy ing, vagy valami ruhaféle, Magda vette meg neki. Ő cipelte el a szabóhoz is, hogy megrendelje az új öltönyt, a kitűnő halszálkás szövetanyagból. Ferenc soha nem kérdezte, hogyan jutott hozzá.

Magdán mindig minden divatos volt. Sokáig direktrix volt a belváros legelegánsabb ruhaszalonjában. Tévedhetetlen ízlése nélkül nem tudták volna kellő színvonalon kiszolgálni a megrendelőket. A testvéri országok első titkárainak a feleségei jártak oda, na azoknak aztán nem volt ízlésük egyáltalán. Finoman kellett rávezetnie őket a helyes választásra. Mindenre tudott figyelni, meg volt az a különleges képessége, hogy az embereket szóra bírja. Hangversenyekre jártak, operabérletük volt, de a zene élvezete helyett, neki fontosabb volt, hogy lássa a többi „úrinő”, hogyan öltözködik, belőlük kerültek ki az ő vevői is. Akkoriban éppen női táskákat varratott és adott el feketén. A modelleket a bécsi barátnőjétől kapott magazinokból vette át, de mindig változtatott is a divatos formákon, így azok egyedi darabok lettek, két teljesen egyformát soha nem készíttetett. Múzeumokba is jártak, de a képeken csak a női ruhák érdekelték. Ferenc a két háború közötti időben, amikor még miniszteri tanácsos volt, ami mellett néha tervezett egy-egy lakóházat is, igen jól keresett. A kényelmes budai belvárosi lakáshoz is úgy jutottak, hogy a ház terveit ő készítette, és a honorárium helyett megkapta az egyik lakást. Modern bútorokkal rendezték be. Volt egy zeneszekrényük is, ami akkoriban egy vagyonba került, de aztán, amikor bejött a mikró-barázdás lemezek korszaka, nem vettek újat, már nem ment olyan jól. A bútordarab megmaradt, némán állt a fal mellé tolva, néhány hamutál és váza állt rajta, egyáltalán nem oda illően. Ferenc műveltsége féloldalas volt. Adyt meglepő módon jól ismerte, valami megfogta benne, – bár ezt soha nem fejtette ki, mi volt az – de egyébként minden művészben gyűlölte az egzaltáltságot. Könnyen ráaggasztotta valakire az „őrült” címkét, persze ítélete elsősorban a még élő „modernekre”, különösen az absztrakt festőkre vonatkozott, a régieket, akiken még ő nevelkedett, az egekig magasztalta. Nem volt gyerekük. Talán valamilyen egészségügyi ok miatt, de az is lehetett, hogy nem akartak; mind a kettőjüknek második házasság volt, amiben éltek. Akárhányszor fel kellett valamiért mennem hozzájuk, mindig volt ott náluk éppen valaki. Csonka úrra a negyedik emeletről jól emlékszem, mindig hozta magával a rumos üvegét, de csak ő ivott belőle, nagynénémék soha nem ittak vele, de a stampedlis poharat ők tették eléje. Azt hiszem szivarozott is, és ha ott voltam mindig kijutott nekem a bölcsességeiből. Az élet harc. A sült galamb nem repül a szádba. Csak a kemény munka számít, és a tapasztalás. Ami a mai tankönyvekben van, az meg mind csupa hazugság. Söpörd ki az agyadból a sok ostobaságot, azoknak semmi közük a valósághoz. Jó zsírosan nevetett. Apjának a régi világban motorgyára volt, az első magyar gyártású gépkocsik az ő gyárából kerültek ki. Az államosításkor persze mindent elveszítettek, a kitelepítést viszont megúszták, hamar kiderült ugyanis, hogy a párt által a gyár élére kiemelt elvtársnak fogalma sincs a gépgyártásról, ezért az ő és az apja mérnöki szakértelmét nem nélkülözhették. Máskor meg éppen bridzsparti folyt. Figyeltem Ferencet hogyan veszi kezébe a ketté osztott kártyacsomagot, hogyan helyezi az egyik csomó lapjainak a sarkait a másik sarkai közé, aztán elegáns mozdulattal hogyan ereszti egymásra a kártyalapokat. úgy mozogtak az ujjai, mint egy bűvészé. Látni lehetett, hogy nagy gyakorlata van benne, és önmagáért kedveli a kártyát. Magda soha nem játszott, az ő feladata volt az összegyűjtött pontok feljegyzése. Ferenc csapata volt sokáig a hazai bajnok, a lakás tele volt a különböző versenyek első helyezetteinek adott, a győztes csapat nevével gravírozott ezüst hamutálakkal. Gyakori játékos volt köztük a nagynevű író is, akinek írói munkásságáról egyébként ritkán esett szó annál az asztalnál, talán azért, mert ő sem azt, hanem a bridzset tartotta az igazán fontosnak az életében. Persze tudták, hogy gyenge pillanataiban írogat is. Ritka alkalom volt, amikor a parti utáni kávézgatás közben én is ott ülhettem az asztalnál. Egy különleges perzsaszőnyeggel volt leterítve, ilyen terítőt sehol máshol nem láttam. Akkor fejtette éppen ki, miért nem tekinti hivatásának az irodalmat, hanem inkább valamiféle átoknak. Az ember egyetértésben szeretne élni a világgal egyszer csak megbélyegzettnek kezdi érezni magát, ha meg eleget próbál tenni az elvárásoknak hiteltelenné válik. Nem beszélve arról olyan írok társaságba keveredik, akik a magyar nyelv elemi szabályait sem ismerik. Amíg hallgatok, addig biztos, hogy nem mondok hazugságot. Vagy ami még rosszabb: fölösleges dolgot, olyat, amit mások már megírtak. Nincs csüggesztőbb állapot egy író számára, mint amikor úgy érzi igazi, belülről fakadó írásainak a megjelentetésére többé nincs lehetőség. A fő művének, nem véletlenül, az angolul megjelent bridzs-szakkönyvét tartotta, amire persze méltán lehetett büszke a versenyjátékosok körében.1

Ferenc kidolgozott egy licitrendszert, ami nagyon hatásosan működött, ez hozta nekik sorra a győzelmeket. A háború után a versenyek is megszakadtak, csak sok-sok évvel később kezdődhettek újra, az „urak játéka”, idegen volt az elvtársak szemében, akik legfeljebb ultizni szoktak. Egyébként is a reakciósok ne jöjjenek össze kártyázás ürügyén, mert közben vagy utána ki tudja miről beszélgetnek. És valóban, a túlélésüknek volt eszköze a bridzs. A vitrinből előkerültek a meisseni porcelán kávés vagy teás készletek, az asztalon ott állt az ezüst cukortartó, a légkör a régi úri világot hozta vissza, amikor a mondatok még a „kérlek szépen” fordulattal kezdődtek, a társalgásnak még éltek a kulturált formulái, az udvariasság, a háziasszonynak szóló bókok közhelyei. Maguk között lehetett gúnyos megjegyzést tenni a micisapkás, “prolidiki” világra, az új osztály szavain, szófordulatain nevetgélni. Igaz jól tudták, hogy hiába tesznek a fejükre kalap helyett lenin-sapkát, elég ha ránéznek valakire, és megszólalnak: mindenki tudni fogja, melyik osztályhoz tartoznak. Minthogy ténnyé vált számukra, a szocializmus örökké fennmarad, nincs más, alkalmazkodni kell hozzá. Ferenc úgy fogott ki az új világon, hogy erőn felüli vállalásaival rálicitált a kiírt tervfeladatokra. Akkoriban rohammunkában kellett gyártani az új, szocialista ipari létesítményekhez a terveket. Ő azokat sorra a kért határidő előtt teljesítette, és végül elnyerte a sztahanovista címet. Furcsa volt olvasni a kitüntetés ízléstelen oklevelén az ősi nemesi család leszármazottjának a nevét. Később, a munkaversenyek lázas idejének elmúltával már nem kellett törnie magát, arra is volt ideje, hogy egyik-másik csapattársát felhívja munkaidőben, és lazításként képzeletbeli partikat játszanak le telefonon keresztül, lapokat osztottak le egymásnak, licitáltak. Nyilvánvalóan érzékelték, hogy az emberek körülöttük nem értik, miről beszélnek; élvezték, hogy ők ebben legalább a sok bugris fölött állnak.

Egyszer láttam igazán idegesnek. Tél volt, és abban az évben szokatlanul nagy hó esett. Kezében a logarléccel járkált fel és alá a lakásban. Lázasan számolt. Az egyik ő általa tervezett gyárnak a lapos tetejére hullott hó tömegét számolta ki, vajon kibírja-e? Akkoriban szerencsére mindent túlbiztosítva terveztek, számítani kellett a hanyag munkából keletkező hibákra, és arra, hogy a helyi elvtársak éppen akkor épülő házaira is maradjon. Anyag egy része azokba vándorolt mindig. A hó szerencsére hamar elolvadt.

Magda mikor megtudta, Ferencnek viszonya van valakivel a tervezőintézetből, aki fiatalabbnak, és vonzóbbnak tűnhetett a mérnök úr számára, mint ő, nem esett kétségbe, nem rendezett patáliát, tudta, hogy van még néhány adu a kezében. Mindenben követte Bozzay Margit Lelki szanatóriumának a tanácsait. Hagyta a dolgokat folyni a maga útján, vigyázott, hogy a válás kérdése fel se vetődjön. Tudta nem szabad beszélnie a vetélytársáról, és nem akart érzelmileg se hatni az urára, mert sejtette most olyan, mint egy túltelített palack, amibe nem fér már bele egy csöpp se. Magdának egyébként kidolgozott elmélete volt a hűtlenségről, úgy vélte, az csak szilárdabbá teszi a házasságot, mert bűntudatot ébreszt a hűtlenkedőben, ami segíti összeragasztani a kapcsolatban keletkezett repedéseket. Bemondta a kontrát. Finom vacsorákkal várta esténként Ferencet, csábos, új fehérneműket hozatott magának Bécsből, és felfogadott egy masszírozónőt is, hogy a testét újra vonzóvá tegye. Egyszer sokáig kellett csengetnem náluk, míg végre egy ismeretlen nő ajtót nyitott. Egy hosszú kötényben volt. – Várnia kell, Magdát éppen masszírozom – mondta, és futott vissza a szoba felé.

Az egyik alkalommal, amikor vittük az ebédet, kérték, hogy menjünk be a szobába. Már ott ült Weinebné is a szomszédból, akit csak futólag ismertünk, férje a műszaki egyetemen tanított, talán ezért tartott szorosabb kapcsolatot egymással a két család. A lapok ki voltak osztva, mi voltunk az Észak-Dél, ők meg a Kelet-Nyugat. Ferenc feltette a szemüvegét, mielőtt olvasni kezdett néhány pillanatig az ujjai között tartotta a papírt. Mivel nincs gyermekünk rád és testvéredre, mint Magda unokaöccseire hagyunk mindent. Most tűnt csak fel, hogy Weinebné egy nagy női táskát tart szorosan mind a két kezével az ölében. Az a fajta táska volt, ami néhányszor már kiment a divatból aztán megint divatba jött. Elvesztette eredeti világos barna színét, és az évek során sötétedni kezdett, de ez még javított is a megjelenésén. Feltehetően Magda, néhány évtizeddel korábbi kollekciójából származott. A csatján jól látszottak a szecessziós inda kacskaringói. Ez is a lakás úrnőjére utalt, mindig ügyesen felhasználta a régi táskák megmenthető elemeit, ezzel is egyedivé tudta azokat tenni. Mi lehet benne, törtük a fejünket. A végrendelet rövid volt. Azt nem tudtuk megállapítani, hogy mennyire szabályos. A mi kezünkben nem volt adu. Nem tudtuk, mit kell ilyenkor mondani. Hallgattunk. Ferenc egy darabig az arcunkat vizsgálta, aztán intett a mellette ülő „játékostársának”, tegye le a lapjait. Weinebné zavarban volt, mosolyt erőltetett az arcára, és kinyitotta a retikült. Úgy tartotta, hogy beleláthassunk. Tele volt ékszerekkel, karkötők, nyakláncok, ezüst és arany láncok, fülbevalók torlódtak egymáson. – Ezek mind antik ékszerek, megboldogult édesanyám viselte őket. Weinebnét kértem meg az őrzésükre. Ez is mind a tiétek lesz, ha gondoskodtok majd rólunk – mondta ünnepélyes hangon. Ferenc a többesszámot csak azért használta, mert Magda akkor még a másik szobában feküdt, és feltehetően mindent hallott. Erre a jelenetre Károlynak volt szüksége, tisztában volt Magda állapotával, és jó előre fel akart készülni az új helyzetre, a treff ászt a kezében akarta tudni. Mi csak pikk lapokat tologathattuk a fejünkben. Az ékszerek létezéséről mi addig semmit se tudtunk. A látszat csal, néha az igazi érték ott van előtted, csak olcsó bizsunak véled. Élénken megmaradt az emlékezetemben egy jelenet. Egyszer amikor felszaladtam a nagynénémhez, láttam, hogy a belső szobában az ágyra mindenféle régi, értékesnek tűnő tárgyak, ezüst cigaretta tárcák, ezüstnyelű bot vannak kikészítve. Volt ott egy díszes kard is köztük, csupa olyan holmi, amit mi korábban csak a múzeumokban, vagy a filmekben láthattunk. Valószínűleg éppen a külföldi vevőket várták.

Amikor a kórházi telefon után elmentünk Ferenchez ő már tudta a hírt. Szeme fátyolos volt. Ismertük jól, egy érzelmes film, vagy egy romantikus zenemű milyen könnyen csal ki belőle könnyeket. Az arcát vizsgálgattuk, hogy megtudjuk ezek a mostani cseppek mennyire igaziak, hiszen a valódi könny ritka emberi tünemény. Kopott köntös lógott rajta. Nem tűnt a valamikori arisztokrácia utódjának, inkább a nép lezüllött fiának hatott. Az a hét, amit Magda nélkül töltött otthon, meglátszott a lakáson is. A konyhában mosatlan tányérok tornyosultak egymáson, a szobában ruhadarabok hevertek szanaszét. Az asztalon egy nagy halom papír állt, mindenféle írtatok. Mintha keresett, kutatott volna valami után. A lakás eleganciája teljesen eltűnt. Károly elvesztette korábbi magabiztosságát. Tétován lépkedett a szobában, mint aki még nem szokta meg a félhomályt.

A temetést a feleségem intézte. Sikerült a farkasréti temető egy könnyen megközelíthető parcelláját megszereznie. Szokásos módon zajlott le. Ravatal. Koszorúk. Néhányan a házból. A bridzscsapatbeliek már mind régen meghaltak. Pap. Előírásos részvétnyilvánítások, kalapemelések. Vége. A hosszú élet egyenes következménye, hogy lassan elvesztesz mindenkit, aki korábban fontos volt, a barátok, a rokonok, még a távoli ismerősök is a halálozási hirdetések gyászkeretében üzennek, már ne keress. Nincs ebben semmi meglepő annak, aki túlélt két háborút, egy forradalmat, ki tudja hány bajt és veszteséget. A fess férfiből, petyhüdt, barna foltos bőrű, hajlott hátú ember lesz, a nő arcát a nemes márvány erezetére hasonlító repedések lepik el, megtörik a szem csillogása, eltűnik a tekintet melegsége.

A temetőből egyenesen hozzánk mentünk. Megbeszéltük, hogy egy-két hétig Ferenc nálunk lesz. Annyit mondogatta, hogy mi lesz velem, meg úgy se élem túl, pár nap múlva követem az én drága Magduskámat. Taxiba ültünk. Ferenc a sofőr mellé telepedett. Egyszer csak erélyesen felszólította, – Itt álljon meg! Nem értettük mit akar. Kezébe nyomott egy húszast. Látja azt a újságárust. Vegyen egy sportot! Aztán hátrafordult és megkérdezte – Működik a televíziótok? Ma lesz a bajnokok ligájának a döntője – tette hozzá magyarázóan. Belelapozott az újságba, de aztán az ölébe tette, inkább az utat, pontosabban a járdán sétáló, ácsorgó embereket nézte. A nap vidáman sütött, nem törődött azzal, hogy temetésről jövünk. A körúti házak nagyszerű színházi díszleteknek tűntek, a siető emberek között minden korosztályból volt szereplő, a nők, a férfiak, még a gyerekek arcáról is eltűnt minden tartózkodás, mindenki azonos volt önmagával. – Hol szoktak ácsorogni a lányok? – kérdezte váratlanul, amikor a rossz hírű tér mellet hajtottunk el. Egy szót sem szóltunk.

Életünk eseményei ravaszul vannak eltervezve. Nem tudjuk milyen váratlan kanyarokra vezetnek. Azt hisszük, magunk választjuk meg az irányt, és több út között válogathatunk,  valójában mindig túlságosan közelről nézhetjük csak a térképet, és sose tudjuk igazán áttekinteni. Így vagyunk azzal is, amikor azt hisszük jól ismerünk valakit, de csak ha eltöltünk vele egy fedél alatt néhány napot, tudjuk meg, milyen valójában. Nem gondoltuk, mit veszünk magunkra, amikor hozzánk költöztettük.

Az első dolga volt, hogy bekapcsoltatta a tévét, hogy nézhesse a meccset. Amikor lefekvéshez készülődtünk, mondtuk, hogy szabad a fürdő, mehet. Nem ment. Aki keveset fürdik, az büdös. Az öregedő testnek amúgy is van valamilyen furcsa kipárolgása, ha ez keveredik az izzadtsággal, az elviselhetetlen. Párnája alatt tartogatta Magda fényképét. Időnként elővette, megpuszilta és könnyes szemekkel beszélt hozzá, de arcáról mindannyiszor hiányzott az a jellegzetes kifejezés, amelyik akkor jelenik meg, ha boldog emlékeinket idézzük fel. Reggel meg meztelenül sétálgatott a lakásban, hiába kértük, ne tegye ezt a kiskorú lányunk miatt.

Másnap váratlanul megjelent nálunk a sógornőm. Talán még soha nem jött el hozzánk a bátyám nélkül. Nem tudtuk mire vélni a dolgot. – Feri bácsit jöttem meglátogatni. Aztán elvonultak az egyik szobába, maguk után még az ajtót is behúzták. Miről beszélhetnek? – merült fel bennünk a nyugtalanságot okozó kérdés. A jelenet nem sok jót ígért. Titokzatos mosollyal az arcukon jelentek meg. Másodszor ültünk le a játékasztalhoz. Éreztem megint rossz felállásban várjuk a lapokat. – Az lenne a megoldás, ha Ti végleg idevennétek Feri bácsit. Eladjuk a budai lakását, persze ti is kaptok majd belőle. Mennyit? – néhány, pikk, és kör volt csak a kezemben, treff egy sem. – Ötszázezret, az szép summa, ennyi pénzetek még sose volt. A lapjaimat rendezgettem. Tudtuk a lakás legalább három milliót ér. – Miért nem Ti veszitek magatokhoz? – Passzoltam.

Néhány nap elég volt, hogy belássuk ez az együttélés nem tartható tovább. Úgy döntöttünk hazavisszük, és inkább hordjuk neki az ételt, mint korábban. Ez ellen ő se tiltakozott, tudtán kívül megenyhültek a vonásai, szemmel láthatóan felvidult. Egyre jobb erőben érezte magát. Talán most, hogy jóslata szerint nem követte feleségét az ismeretlenbe, elhitte, hogy meghalni nem is olyan könnyű. Mindenesetre a végrendeletről ezek után nem esett szó. A becses táskát se láttuk többé, elillant az emlékek szürke füstjében. Bennünk meg kezdett derengeni, Ferenc miért akadályozta meg, hogy találkozzunk halála előtt Magdával.

Aztán jött az az asszony. Évtizedekig ült balról Ferenc mellett az operában, az évenként meghosszabbított bérletük jóvoltából. A végeláthatatlanul hosszú Wágner előadások alatt néha összeért a térdük. Magdával jól összebarátkoztak. Amikor először volt alkalmunk vele találkozni, feketére festett, kontyba tornyozott haja és kikészített arca ellenére meglehetősen túlérettnek látszott. Szívósan kitartó, kissé émelyítő kölniillat lengte körül. Nem arról volt szó, hogy ő lett volna a végzete, az, akiért föllángolhatott benne, amit ifjúkora óta visszafojtott magában. De valóban ellenállhatatlan erővel ragadta meg, kiszámítottan, érdekből. Mint kiderült, Ferenc lett az ötödik férje. Mindegyik hagyott rá valamit, ki egy lakást, ki egy gyereket. Amikor Ferencet magához vette, persze már mind a három gyereke felnőttkorú volt. Kaptak egy-egy autót, mert jó anya volt, a gyerekeiért élt és vállalt mindent egész életében. Mi is kaptunk egy nagy, barna, kétajtós ruhásszekrényt, amikor eladták a lakást, és fel kellett számolni. Ferenc nem látta a rávetülő árnyat, úgy érezte szelíd, alkonyi derengésben terül elébe, ami még a hátralévő életében előtte van, és minden jó lesz. Talán csak nyugalmat akart, szelíd békességet, egy kis napsütést, csöndes napok derűjét — gondoltuk jó hiszűen. Amikor utoljára láttuk a neki kijelölt szobában ült a televízió előtt, valami piros melegítő volt rajta. Egy meccset nézett éppen. Nem tudtam megállapítani ki áll nyerésre.

*
Lábjegyzet:
1. 76-ban ott volt a Monte-Carlóban rendezett bridzs-olimpián mint meghívott. Csodálói közül sokan ott szorongathatták meg először a kezét, gratulálhattak bridzsről szóló cikkeihez, könyvéhez. A  kaszinóvárosban sem tagadta meg önmagát, a hely szépségét így illusztrálta: „Látszik, hogy itt még nem jártak az oroszok.”

***

Budapesten születtem 1944. április 18-án. Apai nagyapám a monori állami polgári fiú- és leányiskola igazgatója volt 1903 és 1916 között, (egy évvel később, mint tudjuk, ott tanult egy rövid ideig József Attila!). Apám, Oláh Dezső Monoron született 1912-bent, de iskoláit már a Józsefvárosban kezdte, (történetesen abban az iskolában, ahol az én gyermekeim is, elsőtől nyolcadikig tanultak.) A Vas utcai Kereskedelmi Iskolában folytatta a tanulmányait. Anyám, Dück Alojzia, 1911-ben Budapesten született. Egy testvérem van, Oláh Gábor, aki 1938-ban született Tapolcán. Hányatott gyermekkoromat mutatja az általános iskoláim sora: az első osztályt 1950-ben Badacsonytomajon kezdtem, majd  Budapesten, a Virányos utcai Általános Iskolában folytattam, a felső tagozatot a Labanc utcai Általános Iskolában kezdtem el, de az 5. és a 6. osztályt már Galyatetőn, összevont osztályokban végeztem el. 7. osztályos koromban ismét Budapesten laktunk, ezért a Csaba utcai Általános Iskolába jártam, és ott is fejeztem be az általános iskolai tanulmányaimat. A középiskolát a Táncsics Mihály Gimnáziumban végeztem el, ott is érettségiztem 1963-ban. 1963 és 1967 között a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskola hallgatója voltam. Tanári pályámat Törökbálinton kezdtem el, ahol értelmi fogyatékosokat tanítottam, három összevont, kisegítős osztályt. 1967.  december 30-án megnősültem, feleségem Szanyi Julianna, született 1945-ben, Demecserben, (idén ünnepeljük házasságunk 50. évfordulóját.) 1970 és 1973 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára jártam, pszichológusi diplomát szereztem. Egyetemi tanulmányaim közben, 1971 és 1973 között, a Művelődésügyi Minisztérium 1. sz. Nevelőintézetében előbb tanárként, majd pszichológusként a fiatalkorúak javítónevelésre ítélt gyerekek tanításával, pszichológiai vizsgálatával foglalkoztam. 1972-ben született meg első gyermekem, Zoltán. 1973-ban lettem a TIT hetilapjának, az Élet és Tudománynak a szerkesztője. 1974-ben a MUOSZ Újságíró Iskolájának diplomások részére létrehozott képzésében folytattam a tanulmányaimat. 1975-ben vehettem át újságírói diplomámat. 1976-ban született meg lányom, Margit. Rovatszerkesztői munkám mellett, több száz cikket, tanulmányt írtam, több könyvet is szerkesztettem, vagy társíróként vettem bennük részt. Ezekben az években, Kutasi Gyula íróval, Oláh Gábor filmrendezővel és Sorbán Szabó Zoltán költővel, 4-5 filmforgatókönyv írásában is részt vehettem. A ’80-s évek közepén Mohás Lívia pszichológussal, József Attila díjas íróval dolgoztuk ki közösen, a Videoanalízis nevű önismereti, csoportos, személyiségfejlesztő, lélektani eljárásunkat, és felső vezetőkből álló csoportoknak tartottunk, két-három napos tréningeket. 1989-ben az Élet és Tudomány munkatársai az országban egyedülálló  módon, megválasztottak a lap főszerkesztőjének. A hetilap 2006-ban Magyar Örökség Díjban részesült, és ehhez, úgy gondolom az én majd húszéves szerkesztői, majd kétéves főszerkesztői tevékenységem is hozzájárult.) 1992 és 2004 között a Hunital Magyar–Olasz kereskedelmi Kft. ügyvezető igazgatója lettem, cégünk élelmiszer-ipari gépek importjával, kereskedelmével, export-import ügyletek végzésével, és élelmiszer-ipari üzemek, illetve vegyes vállatok létesítésével foglalkozott. Neves irodalmi lapok, – Napút, Vigília, Lyukasóra stb. – hozták le folyamatosan költeményeimet. Eddig hat verskötetem jelent meg. Új műfajt alkotva rendszeresen tartunk Zene-vers esteket, melyben verseimet Takács Bence Ervin mondja el, Kathy-Horváth Lajos és Szakcsi-Lakatos Béla improvizatív zenei kísérete mellett. A Fővárosi Önkormányzat Közgyűlése 2014-ben megválasztott a Katona József Színház Felügyelőbizottsága elnökévé.

Oláh Tamás alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Oláh Tamás honlapja

***

[1]     Thesztoridész, „a madarak legjobb szavú jósa”, ő az, aki tudta, mi van, mi jön el, s mi esett meg a múltban, és ő az ki hajón az akháj sereget Trójába vezette. Utalás Homérosz Íliászára.

Budapesten születtem 1944. április 18-án. Apai nagyapám a monori állami polgári fiú- és leányiskola igazgatója volt 1903 és 1916 között, (egy évvel később, mint tudjuk, ott tanult egy rövid ideig József Attila!). Apám, Oláh Dezső Monoron született 1912-bent, de iskoláit már a Józsefvárosban kezdte, (történetesen abban az iskolában, ahol az én gyermekeim is, elsőtől nyolcadikig tanultak.) A Vas utcai Kereskedelmi Iskolában folytatta a tanulmányait. Anyám, Dück Alojzia, 1911-ben Budapesten született. Egy testvérem van, Oláh Gábor, aki 1938-ban született Tapolcán. Hányatott gyermekkoromat mutatja az általános iskoláim sora: az első osztályt 1950-ben Badacsonytomajon kezdtem, majd  Budapesten, a Virányos utcai Általános Iskolában folytattam, a felső tagozatot a Labanc utcai Általános Iskolában kezdtem el, de az 5. és a 6. osztályt már Galyatetőn, összevont osztályokban végeztem el. 7. osztályos koromban ismét Budapesten laktunk, ezért a Csaba utcai Általános Iskolába jártam, és ott is fejeztem be az általános iskolai tanulmányaimat. A középiskolát a Táncsics Mihály Gimnáziumban végeztem el, ott is érettségiztem 1963-ban. 1963 és 1967 között a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskola hallgatója voltam. Tanári pályámat Törökbálinton kezdtem el, ahol értelmi fogyatékosokat tanítottam, három összevont, kisegítős osztályt. 1967.  december 30-án megnősültem, feleségem Szanyi Julianna, született 1945-ben, Demecserben, (idén ünnepeljük házasságunk 50. évfordulóját.) 1970 és 1973 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára jártam, pszichológusi diplomát szereztem. Egyetemi tanulmányaim közben, 1971 és 1973 között, a Művelődésügyi Minisztérium 1. sz. Nevelőintézetében előbb tanárként, majd pszichológusként a fiatalkorúak javítónevelésre ítélt gyerekek tanításával, pszichológiai vizsgálatával foglalkoztam. 1972-ben született meg első gyermekem, Zoltán. 1973-ban lettem a TIT hetilapjának, az Élet és Tudománynak a szerkesztője. 1974-ben a MUOSZ Újságíró Iskolájának diplomások részére létrehozott képzésében folytattam a tanulmányaimat. 1975-ben vehettem át újságírói diplomámat. 1976-ban született meg lányom, Margit. Rovatszerkesztői munkám mellett, több száz cikket, tanulmányt írtam, több könyvet is szerkesztettem, vagy társíróként vettem bennük részt. Ezekben az években, Kutasi Gyula íróval, Oláh Gábor filmrendezővel és Sorbán Szabó Zoltán költővel, 4-5 filmforgatókönyv írásában is részt vehettem. A ’80-s évek közepén Mohás Lívia pszichológussal, József Attila díjas íróval dolgoztuk ki közösen, a Videoanalízis nevű önismereti, csoportos, személyiségfejlesztő, lélektani eljárásunkat, és felső vezetőkből álló csoportoknak tartottunk, két-három napos tréningeket. 1989-ben az Élet és Tudomány munkatársai az országban egyedülálló  módon, megválasztottak a lap főszerkesztőjének. A hetilap 2006-ban Magyar Örökség Díjban részesült, és ehhez, úgy gondolom az én majd húszéves szerkesztői, majd kétéves főszerkesztői tevékenységem is hozzájárult.) 1992 és 2004 között a Hunital Magyar–Olasz kereskedelmi Kft. ügyvezető igazgatója lettem, cégünk élelmiszer-ipari gépek importjával, kereskedelmével, export-import ügyletek végzésével, és élelmiszer-ipari üzemek, illetve vegyes vállatok létesítésével foglalkozott. Neves irodalmi lapok, – Napút, Vigília, Lyukasóra stb. – hozták le folyamatosan költeményeimet. Eddig hat verskötetem jelent meg. Új műfajt alkotva rendszeresen tartunk Zene-vers esteket, melyben verseimet Takács Bence Ervin mondja el, Kathy-Horváth Lajos és Szakcsi-Lakatos Béla improvizatív zenei kísérete mellett. A Fővárosi Önkormányzat Közgyűlése 2014-ben megválasztott a Katona József Színház Felügyelőbizottsága elnökévé.

Oláh Tamás alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Oláh Tamás honlapja