***

Mire gondolt a költő?

A verset az empatikus idősgondozás ihlette.

Szuhay-Havas Marianna (Budapest, 1968. augusztus 13. -) Art’húr díjas költő, 2008 januárja óta az 2015-ben megújult Lenolaj irodalmi és kulturális lap főszerkesztője, az Art’húr Irodalmi Kávéház szerkesztője, négy gyermek édesanyja.

Édesapja, Szuhay-Havas Ervin (1929-1998) író, műfordító, történész és művelődéstörténész, nagyapja, Havas Zsigmond (1900 -1972) író, újságíró a Tolnai Világlapja munkatársa, majd felelős szerkesztője (1921–39), Spencer Walls és Anthony Astor néven számos ifjúsági és detektívregény szerzője.

Szuhay-Havas Marianna alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Elmegyek, elmegyek én a
Remete rétre, közvetlen az
Út mellé, elmegyek, én el-
megyek, egyedül mégsem
vonulhatok.

Lesznek majd ott borzok,
egerek, meg sasok, figyelem is
Őket, míg el nem szunnyadok.

S megszólít akkor egy manó,
vagy kiféle álruhás Úr,
szemem nyitnám a szóra,
hosszan, egyenes vonalban.

S megszólít majd akkor,
de csak makog, hogy figyeljek
jobban, s nyissam ki fülem,
s még jobban szemem.

De linkelnék én kicsinykét még,
s dobnám súlyát a szónak,
fehér papírnak, ha szólnak,
ha hallgatnak, s görnyednék
fűszálak közé, de nem hagy.

S szól akkor újra: nem értesz semmit,
ez csak felszín, méz, cukormáz,
s kezedben nincsen méz,
vonulhatsz erdő mélyére, s a gyökerek
mélyen elbújnak előled,
bukhatsz át rajtuk,
észre akkor sem veszed.

S megszólít újra és újra,
halkan, rekedten, toporzékolva:
„mert elhagyatnak akkor mindenek”,
állatok, fák, bokrok, ezernyi apró istenek.

S mikor nem tartozik hozzád más,
mint a kiaszott kert, ostoba háztartás,
könnyű lesz hátadra venni a semmit,
s megkeresni, meglelni ezt itt,
ezt a Valamit, nevezd, ahogy tetszik,
ahogy tudod, ahogy akarod, vagy
csak hallgasd, ügyelj létére.

Ha süket fülekre találnak
halkan üvöltött szavaid, bár
súlyuk, mint vízbe ejtett kő,
tudhatod, magad vagy, mint a
tüskéit növesztő büszke rózsatő,
s szólnod sem kell akkor,
tekinteted úgyis beszél.

Mert ott kell ülni naphosszat,
míg le nem bukik járásán az árva csillag,
s nyugodni, aludni hagy, törni feszült
csendjét a szemlélődésnek, míg hazamész,
eszel, teszel, veszel, s kezded újra másnap.

Emelt hangon szólítsd meg fényét
a hátsó kertben állva, a gyermekkori
fiúcskára emlékezve, ki voltál a didergő
napsütésben, s nem leszel soha már.

Hová küldtél engem, a sivár vizek
partjára? — szólnál, itt minden oly
száraz, akár a szépen sorjázó rímek,
el kell hát menjek, el kell.

A lélek vizenyősebb valami, s nem éltem,
míg nem ültem, míg nem féltem,
és nem néztem nem tudom, hol,
de ott honol a Nevezett Névtelen. —
mondanád, de leint: A hely adott,
érd be, mi van, azzal. Mit meg akarsz
tenni, tedd meg most, magad elől
úgysem indulhatsz százfelé, s míg
csorog ajkadról a nedű, a sós lé,
a bizonyosság körei négyszögesülnek,
és tartanak felé, legyen hát figyelmed s
hallgatásod a kitartott beszéd.

S ha szemed, füled nyílik, a vizet nézed,
a túlsó partot, kunyhód ajtajából a
távoli törzsekre gondolsz, és semmit,
de semmit nem érzékelsz, maradj otthon,
falad négy közén, a képzelet kétes gyönyörű
árkaitól távol, vésd a falra, olvasd el százszor:
„hát nem is éltél, nemhogy tévedsz,
de nem tudsz semmit…”

Az elvágyódás folytonos.
Vonz a mélység, az elmerülés,
a tágasság szűkös tényes,
az egyedüllét.

A magány visszhangzó szavai,
ahogy puszták áttetsző falán
kondulnak üvöltő fák között.

Az erdőben elhagyott kunyhók
rejtőznek, az ajtóban ülve újraolvasom
Thoreau-t Walden Pondnál, aztán
ahogy kenyeret süt, a köztes élmények
elrepítenek talán ismeretlen helyekre.

Egyedül vagyok, de nem magányos.
Írom és újraírom: remete él itt, hajlékát
őrzi a sötét, a félhomály, léptei nyomát
hosszan látni fűszálak hegyén, szarvasok
csapásán, nem rabol, és nem gyűjt:
letép néhány szem somot, elejt egy-egy
őzet, a csontokat eltemeti, áldást kér a
szelek urától.

Olvasom, és másolom:
„Isten csak szó a környezetre,
minden, amit tudok és nem tudok;
ki hatalmasabb, mint az élő Isten?”

Szívet és lelket tölt a szellem végtelen
csatornáiba, mintha sosem érne véget a
csorgás, akárha egy feneketlen kút
kávájáról szemlélné a világot, remélve,
megtalálja, amiről pontosan tudja,
rég elveszett örökre.

Vendégsorok: Pilinszky János, Turcsányi Sándor, Robert Lowell

*

Erre gondolt a költő:

Meghívtak egy fesztiválra, téma a remete, a remete életmódhoz való viszony, ennek körüljárása. A szöveget megírtam, a rendezvényre nem mentem el, úgy éreztem, van itt valami, ami nem kerek: miközben kivonulunk a világból, megmagyarázzuk közönség előtt, vélt, vagy valós tömegiszonyunkat, vagy indokolt magányvágyunkat, ellentmondásos ez, mint amikor a remete tömeg előtt szónokol, valahogy nem stílusos, erről az ambivalens megmagyarázhatatlan, ám értelmezendő, és talán átélhető állapotról szól a vers, a költemény. S talán többet mond így, mint közönség előtt felolvasva, suttogástól zavarva.

*

Mire gondolt a költő?

A költőnek feltette a kérdést szerkesztő barátja: írna egy verset, és hozzá némi magyarázatot arról, mire is gondolt közben? Lehetett volna választani egy korábbi verset, a kérdés, a kérés azonban elindított, és a fenti szöveg sikeredett belőle. Nem biztos, hogy válasz, de utólag nem nagyon emlékszem, s ez tűnt a leghitelesebb megoldásnak, egy gesztikus vers, amely egyben talán válaszol is arra, hogy mire gondoltam, és fontos-e, hogy mire gondoltam.

mértéktelen pontban állsz,
örök éjszakák fókuszában
s magad sem érzed,
mint indul el ujjad alatt a toll,
buggyan ki,
csermelylik belőle a sor,
mint gregorián:
egy torok ezer szólamán.

*

Olvasom, hogy Perjámosi Sándor az Ötsoros című verse kapcsán a rovat kérdésére egyszerűen azt válaszolta: semmire. (Azaz semmire sem gondolt, amikor megírta a verset.) És valóban van úgy, hogy elindul az ember tolla és valaki ( belülről? fentről? háta mögül?) diktál neki. Nos, a Néma szólamok is egy ilyen „nem látok, nem gondolkodok, nem létezek”-tónusú hangulatban született. Vegyük úgy, hogy reprika az Ötsoros-ra.

Ki nevet a végén, az elején még sír,
aztán betűket fest, vagy hosszan ír.

Most annyira egy az elme, a lélek
ujjaimon festék, elveszek s meglelnek.

Most minden egy, minden más,
őrült festékben utazás,
ecset a kézbe, foltok a földre,
eltűnnék bennük mindörökre.

Most annyira egy vagyok a földdel, az éggel
ecset a kézbe és festeni, mázolni kell.

Ki nevet az elején, a végén már ír,
vagy betűket mázol, boldogan sír.

*

A fenti vers egy kiállításra készülő barátomat igyekeztem biztatni. Kaptam néhány gondolatot a kiállításra vonatkozóan, ezek finoman észrevétlenül beépültek a szövegbe. A kiállító művészre gondoltam, s arra a szabadságra, amit átél festés, alkotás közben, hogy ez talán afféle alkotásra serkentő, hangulatba hozó munkadal is lehet. Elképzeltem azt is, hogy milyen zene szól a háttérben, annak a ritmikája igyekszik visszaköszönni a sorokból. Lassan született, több ülésben, az első két sor hirtelen jött, a többi lassabban, de kivártam, míg beugrik a pillanat varázsának is megfelelő két-két sor. Valami ismét kiderült, ha van szív, lélek a sorokban, majdnem mindig ugyanarra gondol a költő, s akkor hiteles is, amit ír.

*

Akkor írtam, amikor kimentem a rétemre, a Nagy Tölgyfa tövében születtek a sorok.  Az én  Nagy Tölgyemről szól és egy emberről, tehát kettős metafora. A tölgy embert jelképez, embert, aki meg olyan, mint a tölgy. Egymásba játszó kettős metafora. A címben  „Te” egy emberre utal, akire a rétemen gondolok. Egyetlen emberre, aki annyi mást is jelent egyben, aki nincs itt, de mások képében mégis. Ő a fám is, hiányát oldja a megszemélyesítés. 

Úgy jövök erre a rétre, hogy bennem  az alázat a természet iránt, nem hozok magammal tollat, egyszerűen csak ülök, a fára és arra az emberre gondolok. Körülöttem a fűben elszáradt levél, almahéj,  dühösen “belérúgok”, mert egyedül vagyok, de gomba is lehetne, csak hadd bántsam, és szeressem. Aztán újra leülök a fa tövébe, itt már könyörgök, hogy hadd legyek az Övé, bár nincs mit adnom, nem érlek el, gyökérré leszek hát én is, belébújok.

Az utolsó sorok a fára utalnak, lemondóan, a Tölgy ága kettétört, és a két fele lóg a levegőben, el akarják érni egymást, hajdan egyek voltak, de nem tudják már soha többé, a kisebbik ág, ami nyújtózik, olyan mint egy tenyér. De soha nem tudom megérinteni.

Ereimben bébi-méreg:
se új test, se másik lélek,
aki nekünk lett szánva,
továbbáll talán Indiába.

*

A ’70-es években Ázsiában rendeztek egy túlnépesedési világkonferenciát. A napnyugati országok képviselői értetlenkedtek, hogy – bár rengeteg pénzt adtak felvilágosításra, fogamzásgátló szerekre stb. – mégsem volt hatása, nem csökkent, sőt nőtt a gyermekszülések száma. Ekkor az Indiát képviselő nő felállt és nyugodt hangon közölte: “Értsék meg, valahol meg kell születniük a fejlett országokban nem kívánt, onnan elhajtott lelkeknek.” Ennek a hírnek az emlékére született a fenti vers.

***

Szuhay-Havas Marianna (Budapest, 1968. augusztus 13. -) Art’húr díjas költő, 2008 januárja óta az 2015-ben megújult Lenolaj irodalmi és kulturális lap főszerkesztője, az Art’húr Irodalmi Kávéház szerkesztője, négy gyermek édesanyja.

Édesapja, Szuhay-Havas Ervin (1929-1998) író, műfordító, történész és művelődéstörténész, nagyapja, Havas Zsigmond (1900 -1972) író, újságíró a Tolnai Világlapja munkatársa, majd felelős szerkesztője (1921–39), Spencer Walls és Anthony Astor néven számos ifjúsági és detektívregény szerzője.

Szuhay-Havas Marianna alkotásai a Lenolaj.hu oldalán