Milyen áldásos volt az útszéli kereszttel való találkozásom. Felfedte előttem az élet legmélyebb titkát. Istenről és a szeretetről beszélt nekem…

Akár így is kezdhetném mondandómat a kőkereszt részletet ábrázoló rajzomról. Az igazság viszont az, hogy hit ügyében szemérmes vagyok, és ódzkodom mindennemű tételszerű kinyilatkoztatástól. Annál is inkább, mert az útkereszteződéseknél felállított keresztek: kőből, fából, pléhből a napi gyakorlatban mindenekelőtt a tájékozódás segítése volt a földrajzi tájegységek végének/kezdetének jelzésével. Ilyen egység: falu, tanya, mező, szántó, birtok, gyepű stb. Az urbanizációval ezek már településen belülre esnek, és már csak a régi településhatárok emlékét őrzik .
A magasság és mélység határát voltak hívatottak jelezni a magaslatra állított keresztek. Ezek már a lelki élet értékeire is figyelmeztetnek, segítik az önmeghatározást. Választ adnak hollétünkre, jelzik, hogy erőfeszítéseink révén milyen magasra jutottunk és még milyen határtalan magasság van fölöttünk.

Én csak most, amikor a saját rajzomhoz próbálok néhány gondolatot fűzni elmélkedem ily módon a témán. Valójában, az állandó nyitott szemmel járás által került a látómezőmbe a kőkereszt motívuma. Méghozzá a hétköznapi „ottfelejtett” állapotában. Rendeltetésszerű funkcióját már régen nem tudja betölteni, oly mértékben megváltoztak az eredeti földrajzi tájegységek határai, viszont az idő múlásával léte új és fontos üzenettel gazdagodott.

Ennek felismerése késztetett arra hogy megrajzoljam a képet.

Az az izgalmas számomra, hogy egy szellemi, szavakkal nehezen kifejezhető szféra, mely az emberiségért hozott áldozatról, a szenvedésről és a szeretetről szól, hogyan fogalmazódik meg sokak által élettelennek aposztrofált kőszoborban. Hogyan maradt meg napjainkig, s bár az idő kíméletlenül lassan porrá őrli, repedéseibe élet fogan, megtelepszik a moha, menedéket nyújt az apró rovaroknak.
A lényeg, hogy éppen elmúlásával simul eggyé a szeretet és a szenvedés ciklikussága.
Az anyag holtában kel igazán életre az üzenet.

Nekem csak arra futotta, hogy szolgaian, tisztelettel lekövessem a formai változásokat, pillanatképet rajzoljak az elmúlásról.
Tulajdonképpen bár nem kőkeresztet, de rajzolt keresztrészletet állítottam saját lelkiségem virtuális határára.

Ezek után, minthogy a rajz jó kezekbe került, már csak saját lelki életem gazdagításával kell foglalatoskodnom, meg az elidegenítéséért járó pénz „okos” elköltésével (megannyi kifizetetlen számla fontossági sorrendben való kiegyenlítésével).

Szilágyi Varga Zoltán alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Például olyan körülményesen lehet Kolozsvárról Marosvásárhelyre utazni vonattal – Kocsárdra este kilenckor ér a vonat Kolozsvárról, de csatlakozás Marosvásárhelyre csak hajnali kettőkor van -, hogy aki csak teheti elkerüli.

Kivétel a falusi utazótársam, akivel a székelykocsárdi állomáson találkoztam.
Minden rendes emberhez illően posztó ünneplőjébe öltözött, fején fekete kalappal.
Órákkal a vonat indulása előtt komótosan kiballagott a tolatópályára.
Ott felült az indulásig veszteglő üres vonatra, s miután akkurátosan kiválasztotta ülőhelyét menetirányba, s nem ablak mellé, ha netán valami városi asszony kinyittatná az ablakot, ne kerüljön huzatba.
A tolóajtóhoz se túl közel, mert azt állandóan csapkodják.
Utána kicsit fészkelődött, majd kalapját szemére húzta, s eltette magát a vonat indulásáig.

Ilyen testtartásban találtam rá, amikor leültem vele szembe lévő üres helyre.

Szilágyi Varga Zoltán: IMA

A vonathoz kapcsolódó mozdony lökött egyet a szerelvényen, ezt még érzékeltem, de utána fogalmam sem volt mikor indult el a vonat, annyira belefeledkezve bámultam monumentális, az ölében összekulcsolt hatalmas munkás kezeit.
Kedvemre nézhettem, még vázlatozni is volt időm, mert a vonat minden itatónál megállt.
Az én emberem továbbra is egy kőkolosszus mozdulatlanságával vonta ki magát a reggel fényétől megébredt és mozgolódó utasok zsivajából.
Még a fényképezésre is rászántam magam, amit tán máig sem értenek utastársaim.

Hát így találkoztam a témával.

A rajz elkészülte közben ráébredtem, hogy a munkában megfáradt kéz pihentető összekulcsolása az maga az ima. Nem kell hozzá a szó, sem az ájtatosan égre emelt szemek.
Ez a rajz díjazott lett a Magyar Művészeti Akadémia Humántapéták (2015) elnevezésű pályázatán. A gyönyörű Vigadó épületében volt kiállítva vászonprint formában, és egy későbbi kolozsvári kiállításon lába kelt.
Az Akadémia pótolta a másolatot, ami méretbe és anyagába is különbözik az azóta magántulajdonba lévő eredetitől.

Végül én is összekulcsoltam a kezeim és megvásárolták a rajzom.

***

Szilágyi Varga Zoltán alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Akkor én már, vagy három hónapja gyűjtöttem a csigákat (főiskolásként) Soprontól a Balaton partjai mellől, a Velencei-tavon át egészen Mártélyig (a művésztelepig). Sőt földközi-tengeri csigáim, kagylóim is voltak. A gyűjtemény tagjait festegettem, tanulmányoztam, reggeltől estig, estétől reggelig.

Azért az alkotás elvonatkoztatott pillanatait, óráit meg-megszakítottam az evéssel és a tv híreinek megtekintésével. No és mit látok, mit hallok??! Hogy amerikai és japán művészek kedvenc témái: a csigák! Mindenféle stílusban, színben, anyagban, formátumban. Ájulni való nem?!

Kihevertem… Sokkal később, a kilencvenes években a szekrényeinket selejteztem. Feltűnt, hogy milyen sok féle-fajta ruhafogas van a birtokunkban! Egyfelől mamám 1930-40-es évekből származó lakkos felületű nemes fából készült női fogasai. Másfelől apa férfias, széles vállú közönségesebb, és más csapolású ruhaakasztói. Azután ott állított emléket a már régen nem létező gyárának, a Május 1 Ruhagyár egyszerű vállfája. Ez maga egy korszakváltás néma, de sokatmondó tanúja. Meg is örökítettem őket temperával nagy rajzkartonokon. Elfújta a szél gondolat-körével, egy eltűnt világról, világrendszerről: a ” Fényes szelek” koráról, amely azért hagyott nyomot bennünk, merthogy az ifjúságunk volt. A tanulás kora, az önállóvá válás kora, a szerelmek kora (és ritkán a politikáé).

Megint eltelt egy kis idő és valaki meghívott egy ifjú művész festményeinek kiállítására Óbudán. Elmentem. Kedveseim, mit gondolnak, mi volt a fő témája a kiállításának? Hát nem a RUHAFOGASOK??! Ez már azután sok volt nekem.

Önök sem ússzák meg, íme két példány az enyémekből…

Kapcsolódó alkotás: Andróczky Gabriella: Óriás pipacsok Franciaországból

A Mire gondolt a művész? című rovatunkban megjelent összes alkotás

***

A Mire gondolt a művész? című rovatunkban megjelent összes alkotás

Szilágyi Varga Zoltán: BAPÓ

Az én Tátim, (nagyapám) anyai ágon Gergely Gyurka volt. Első világháborús veterán. Isonzónál sebesült, bal alkarját érte a puskagolyó. Ennek emlékére egy életre a markához szorulva letapadva maradt két ujja. Nekünk gyerekeknek kiváltság volt hogy melyikünk vághatja le a merev ujjak körmeit, hogy ne fúródjanak a tenyerébe.

Ő még fehér harisnyát hordott, s ha csak tehette, fejét a botjára támaszkodó ökleire hajtotta és mélyen elgondolkozott. Pontosabban elszunyókált – főleg prédikáció alatt. Hogy milyen világ lehetett a kobakjában, már kideríthetetlen. A testtartás, a tar koponya, a bogos- csontos kézfeje ráncaiba évődött kimosakodhatatlan kosz, a kopott térdű harisnya… megannyi külső jel, egy halványuló emlékű kor mementójaként.

Konkrétan ez a rajz, bár Tátit idézi, Tornai Endre szobrász barátom bapójáról (nagyapjáról) készült. Ennek ellenére magaménak érzem, s a rajzban megfogalmazott szeretet révén MINDENKIÉ. Rajzolási technikájában úgy babráltam nagyító segítségével a rajzpapír textúrájának mélyedéseibe, mintegy előhívván a képet, mint a régészek piszkálják kíméletesen a földrétegeket, hogy sértetlenül hozzák felszínre régmúlt idők emlékeit.

***

Szilágyi Varga Zoltán alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Szilágyi Varga Zoltán rajza

* A közmondás eredeti formájában: Vak tyúk is talál szemet. *

Jelentése, találomra, véletlenszerűen, kevés tudással is el lehet érni eredményeket (de ritkábban).
Az is bizonyítja hogy nem igazán bíztam életem során e közmondás igazában, hogy az első alkalommal amikor a rajzom címéhez – mely eredetileg „TERÍTÉK” volt, ötletesebb címet kerestem -, a közmondás utolsó szavát, hangzási hasonlóság alapján, szemet-ről, szeget-re változtattam.
Az ötlet nem véletlenül ugrott be. A szóviccet a A L’art pour l’art társulat Vastyúk is talál szeget produkcióból kölcsönöztem, mert viccességével kívántam elütni a rajz drámaiságát.

Ha jól emlékszem, egy Parajdi alkotótábor alkalmával, bejártam a Sóvidék falvait. Ez még a jegyrendszerrel működő diktátoros időkben történt. Alig volt mit enni. Szó szerint.
Atyhán, mely település már-már elnéptelenedett, a Ceausescu-i falurombolás tervének része lett.
Egy láthatóan szegény ház felázott udvarán nézelődtem, szomorúan szembesülve egy valamikori virágzó parasztgazdaság romlásának jeleivel – üres istálló, csűr, foghíjas tornácdeszkák, elferdült megereszkedett ereszalja… nem is sorolom tovább.
Viszont lábaim előtt két-háromhetes csirkék tapicskoltak egy lepattogott mázas pléhtányér körül.
Lábaik nyoma, mint sok kicsi Mercedes embléma a sárrétegben.
Sárga csőrükkel rá-rákoppintottak a tányérra, pedig benne nem áztatott dara, hanem egy maréknyi rozsdás, de újra kiegyenesített szeg volt.
Az idős gazda elkorhadt deszkákból húzogatta, egyenesítgette a szegeket, hogy újra munkára foghassa őket. Volt bőven mit tatarozni a ház körül.

Hát ilyen körülmények között született a Teríték-re keresztelt rajzom, mely címet – mint említettem – a VAK TYÚK IS TALÁL SZEGET-re változtattam.
Az új címmel némileg változott a kép megfejtéséhez vezető ösvény is, mely a tényleges teríték egy zsebkendőnyi abroszon, a koszos tányér, étek helyett rozsdás szegek csendes-protest-költői kép drámaisága helyett, egy a valóságot kicsit elviccelő, bár valószínű kesernyésebb interpretációhoz vezet. A csirkék is koppintgatták a tányért, próbálkoztak – tegye hát ezt a néző is, s immár a képet nézegetve, s önmagára is figyelve, megtalálja a megfejtést, ami garantáltan egyéni lesz és érvényes.

***

Szilágyi Varga Zoltán alkotásai a Lenolaj.hu oldalán